Mi az, hogy nincs mód magasabbra,
többre, mennyi áru, áll a sor, míg téblábol
a füstölgő szájú, hontalan gondolat, mit
hagyott a polcon, ettől oly nyugtalan,
és mennyi betűt, se farka, se feje sincs,
légbe szórt szavakat, fölfelé küzdnek,
a grádics oly’ zsúfolt, és erőből túl laza,
a tehetetlen káromol, öklét, dühében
már a Dunára rázza: folyj gyorsabban,
a keserves úristenit! – aztán rúg még egyet
a szűkölő Tiszába.
Kurta elmélet, nem néz farkasszemet
a csillogó acélcsővel. A nyugalom szürke,
unalmas állapot. Ráérős titánok ötletelnek,
mi meg volt, újra fölfedeznek, földobják
fehér, leesik, hát láss csodát, sárga, idegen
kottából fals hang, szolmizálnak, az izgalom
tetőfokán, fotelrugó pattan, egy kattanás,
az alfélen forradalmin csattan,
s utcára csurog a pirosló pizza öntet.
2024. február, Jégbontó hava
Szóljon hozzá!