Pődör György írásai

Fényévektől a kis földi méterig,
ahol a lét csupán kopott gönc, kabát,
érezni igazán mégis létezik:
amikor a nincs kitölti önmagát.
A parazita VAN mindig kérkedik,
ősrobbanásnak hiteti rőf sarát.

Locsolkodni
megy a Gyuszi,
csak ne lenne
olyan nyuszi.
Zsebre tett már
kölnivizet,

az idő száműzöttnek kis sziget
nem a hang gyenge az aki szót emel
nem ott és nem akkor mindig nagy teher
vereséggel majd a végén szembesül
amikor a verset leejti tisztség
nyelvben egyre kevésbé szabad az elv

Más odaföntről az kis idelent,
ha termiket játszik felhő-szeszély.
Néha meg-megcibál, mint idegent,
Az álmokon tarka lepkepóráz.

a fináléra a gyönge test süket
mindent hall a legyőzhetetlen lélek
a hang hiánya itt csak apró tünet
opuson már nem változtatnak tények
ki öröknek alkot annak nincs szünet

Idő és vén folyó
nem folyik már vissza,
parton egy aranyász
csak könnyeit issza.
Oda már a rosta,
se szérem, se párom,

Hej szellőrózsa, szélrózsa,
csak hitegettél régóta,
nekem ígérted szirmodat,
ha lágy szellő simogat!
Hej szellőrózsa, szélrózsa,
egy nagy vihar mind szétszórta,

Oda az egykor nagy család,
hol éltünk egymás melegében,
és tiszteltünk apát, anyát,
semmin is megosztoztunk szépen.
Istenem! De jó volt régen,
a dunna alatt összebújva,

Fújd csak dalocskát, cinege,
ne félj, ha szél borzol,
az ég havat morzsol,
és dermeszt a tél hidege!
Ne bánd, ha bárki kinevet,
lesz még fény köveken,

Nagy gyökerek markolnak fagyott földbe,
álmukat alusszák a hatalmas fák:
vörösfenyő néz le a rongyos ködre,
törzsén évek málló kérge a nagyság.
Eget tartják, felnéznek az örökre,
hazaföldjük neki gyönyörű rabság,