Pődör György írásai

Halmozódtak egymásra századok,
lerogytak a máskor délceg hősök,
szemeket vertek ki már látszatok,
ha agorán fújtak mérges gőzök.
Illúzióktól nem látszódtak árkok,
s hogy ki cézár, ki valódi főnök?

A kora nyári Nap erősen odatűz,
hol folyóba lógatja szakállát a fűz,
kék liliomtól díszes a meder melle,
ciróka-szellő mozgatja szálait fel-le.
A felszínt itt-ott átsebzik mohás kövek,
a part íves hónaljban sásból nőtt köteg

Gazdát vár egy vasaló,
part homokján hasaló,
nem lusta és nem csaló,
ott hagyta egy nyaraló.
Hintáztat a hintaló,
gyerek kedve szárnyaló,

Amikor modernnek érzed magad
valami belül mindig megragad
mintha lelkedig nyúlna egy táltos
amit csillagreménnyel majd átmos.
Ott van, ha szíved magyarul dobban
mint múltra feszített bőr a dobban,

Nem úgy születünk, hogy sorsunk zárt lakat
magunk döntjük el sírunk vagy nevetünk
a szerzett tudás sem tiltja mit szabad
de minden útágazásnál ott lesz velünk
megszólít majd a bűn akarja javad
nem segít tanácsokkal ebben egünk

Nagy voltál még egykor nekem,
már csak visszafelé növök.
Annyi emlék bennem remeg,
veled ott maradt az örök.
Csillagokká kócolt ködök
között sétálgatsz fenn gyalog.

Nevemet megkaptam hajdan,
hát azóta vele élek.
Elvisel jóban és bajban,
lekopott már címke, bélyeg.
Nem fürösztött tejben,vajban,
emlékei bennem szépek.

Tágas erdők, erős ágak,
reményt adnak a világnak.
Minden résben élet dobban,
ha a hajnal lángra lobban.
Apró vándor, büszke lélek,
benne él a tiszta ének.

Egykor a házat szépapák faragták,
örömet és bút anyák fonták dalba.
kézben, fejben éltek az ősi szakmák,
tudást utódokra örökül hagyva.
Múló időket nem őrizték akták,
téglán csak ujjnyom jelezte, ki rakta,

Hajdanvolt Húsvétom,
te belém-szentelt gyönyörű.
az élet oly múlékony,
hitem maradtál, s örök hű.
Jött-ment júdásidő,
velük gyávák kézmosása,