Pődör György írásai

Mostanában nem nézek
sem előre, sem hátra,
sejti csillag, mit érzek,
felragyogja éghátra.
Hetvennyolcszor beértem
körben a szép Napot,

reggelre bazalt-szürkébe
váltott az ég
hullott a könnye, ahogy
jaj de rég
itta a nyár szerelmétől

Már karéjul a Hold,
lehalkul a madár,
hol fény elaraszolt,
elszusszan a határ.
Sok-sok csillagminta
az ég-mélyből kinő,

Piacra ment a vers eladni önmagát,
hóna alá csapta a rímeket,
mint sokszor átgyűrt papírt,
nem érzett semmi pírt,
elvegyült a hosszú standon
a fejkendős eladók közé.

Hálók hálójában tőrbecsalt ember
erejét a hamis lájkokban látja,
önálló véleményt alkotni nem mer,
így az aktuális tribünnek barátja.
Sok szelfi közt arctalan a lelke,

Nemrég még itt futott
vidáman a Gyöngyös,
zöldek közt eldugott
habja hűs volt, s gyöngyös.
Szerették vadkacsák,
ringatóztak vízén,

Az is történhet, hogy este már elűz,
akit a tömeg reggel még itt éltet,
kandi szemmel neveket betűz,
cserépre kerül a karcos ítélet.
Elfogultság, ami gyakran összefűz,
lángra lobbanthat száradó igéket,

túlélésünk záloga minden érzés
isten kódja a kiűzetés óta
vele ébred alszik s örökli utóda
mikor miért kiért nem ez a kérdés
a végtelen égbolt örök kísértés

Fénysugárral kel
a nyári reggel,
a horizont felragyog,
ráhangolva már
készül sok madár:
bennük mindig új dalok. 

Pihegve a hintaágyon,
bennem a reggeli álom,
pihenni indokot keres,
míg pisla szemem körbeles.
Látom a szomszéd háztetőt,
tobozokat a vén fenyőn.