Pődör György írásai

Valaha még illata volt a földnek,
íze a kenyérnek, amit kéz fölszeg,
gazdagon színesült réten a virág,
olvasta a verseket még sok diák.
Nincsen mély gondolat, az igaz büdös,
fent frázisszikrák, hamis szó-üstökös,

ha
korban oda a tavasz, s lassan az ősz is,
derekadon érzed, már nem az a kőris,
váratlan mozdulatra meg-megreccsen,
nem fürge, mint hajdan focimeccsen,
ami tegnap közel, mára egyre messzebb,

bár Janusunk félmosolya még ideát
minden múlandót bölcsen eltakar
miközben a másikkal már odalát
hamiskás arca mindent csak felkavar
mert kultusza nem közvetít ideát

Szilveszter környékén
nagy a sürgés forgás,
ólak békés népén
látszik riadt zsongás.
Fürge gazdasszonyok,
dundik és a szépek,

Istenem! De régen voltam kisgyerek,
de még most is van karácsonyi álmom,
világból jót és rosszat már ismerek,
gyermeki énem kell még megtalálnom:
Ahol a repedt vaskályha sistereg,
apám, anyám karja szeretőn átfon,

hiába lapoz az emlékezés
üresség egyfajta nemlétezés
a betűk kifolytak sorról sorra
lassan már a gondolat is csorba
eldől az is mi és miért marad
Isten jegyzetlapja talán szabad

vénülő nyarat lapoz az idő
tenyerében csupasz várakozás
hosszú esőkben rohad a remény
fürtökben lógnak a mohó csigák
csontvázzá legelték már az esélyt
festett csillagok horpadt horizont

Vérpiros köpenyben rakétaszárnyon
törtetnek nagy szakállú hazugságok
a romokon sátáni a dínomdánom
békéről szónokolnak szavuk átok
Hej! Csillag, Pompás, Villám és te Táltos,
meg a többiek, most mire is vártok?

Egyszer minden nyár, meghitt ősz véget ér,
egyre deresebb a megkésett virág.
A rózsa bokrán még pirosan ledér,
amott a hóra már vért köp a világ.

Rozsdásodik a levél és az élet,
a fényben még egyszer hintázik a nyár,
meghitten, mint lány, ki kedvesére vár,
s sóhajával utoljára még esély kéret.
Már a kék ég is csak önmagába mélyed,
dér-könnyektől csillog reggel a határ.