Pődör György írásai

Uram!
Hogyan mondjam el Neked
hogy szobrosodik a gyalázat
talán ha szemed rám veted
látni lelkem csupa alázat
Kis hitemet hold-tölteni
kint felejtem az éjben

Néha csal a világ,
műanyag a virág.
Búvik, mi nem hamis,
hittem és vártam is,
Február közepén,
tavasz kis követén,

A legbensőnek márványarcú tükre.
Megered az erek mentén, halad,
s a lét minden pillanatában lüktet:
beszövi az árnyas testfalakat.
Hűség határát nap-nap újra tűzte;
ezer alakban ébred ugyanaz,

A fenyők mindig nagyra nőnek,
bíztatásul a vén időnek,
a jelen forog, a jövő dörög,
de makacs a remény és örök.
Az élet néha gyáva, félszeg,
nem léphet egy folyóba kétszer,

A tűhegyek hatalma végtelen.
A puha illat mind örökbe zárva.
Az idő s a tér is csak fél elem,
Ő önmagát hordozza minden szállal.
Fogyhatatlan őrt álló figyelem,
reá szegezve a világ, bár az vak,

Mögöttem a régi, előttem az új,
éjfélkor minden másodperc kimért,
a múlandó lassan a múltra fúj.
Feledésbe olvad, hogy ki mit ígért,
elszunnyad a telehazudott tegnap

Ne szólj róla magasztos szavakkal,
téglaként ott van ősi falakban,
rajta szépapák erős ujjnyoma,
egy madár sem énekelt úgy soha,
ahogy anyák fonták bölcsődalba,

Füttyent egyet
a paplan,
napközben még
lakatlan.
Táncba hívja
a párnát,

Mostanság nehéz terhet görget az idő,
átlépve naptár kódolta határokat,
van-e új, vagy miben más, ami most kinő?
Jobb üzenet, vagy csupán hazug másolat?
Világot nem változtat meg egy pillanat

Ó, te első pillanat, hidd azt, hogy új vagy,
és nem maszat az időn, mit régi ujj hagy,
győzz meg, az elmúltnál minden csak szebb lehet,
és reménnyel töltöd ki majd a perceket!
Koccints velünk a tegnapra és a mára,