Pődör György írásai

Istenek jöttek, istenek mennek
titkukba burkolóznak a mennyek:
hol lenn a Földön, hol fenn az égen
múló jelenből lesz majd a „régen”.
Fejtegetjük, de időben késve,

Nem legenda, volt itt valódi aranykor,
és nem csupán gyíkok hátán hagyta por,
írás említi, nem csupán szóbeszéd,
hogy pásztorok vették ennek jó neszét.
Egyik hátán arany, másikén ezüst,

Nem az aranygombos torony volt hamis,
áll ott büszke templom a völgyben ma is
s hogy igaz-e háromszáz özvegy tánca,
rejti vén manó homlokának ránca.
Ha Veres patakban pirosló a víz,

az utcán árnyékot tapos árnyék
emez siet amaz vár még
melegben kókad a járda
saját szurkába mártva
egy remény bicegve siet
semmit markol estinek

Hamisítatlan szeptember, szellő sincs.
Nyúlik a füst az égig: Istenét keresi a nincs.
Szőlőben seregélyek ellen hangágyú dörej,
a csend pókhálójában nincsen más zörej.

„A bölcs feladata, hogy őrizze lelkének
zavartalan nyugalmát.” Pürrhón
Ne tegyél hát semmit, várd ki a végét,
a bölcs hallgat, ha mindenki más zajong.
Aminek el kell égni, az már rég ég,
elcsitul, ki jajong és vele a gond.

Egy kismadár száraz ágon,
ott sírdogál egész nyáron:
hol a fészke? hol a párja?
Keresgeti, nem találja.
Nap aranya, hold ezüstje,
égő fészek, nagy a füstje:

A fenyők mindig nagyra nőnek,
biztatásul a vén időnek,
a jelen forog, a jövő dörög,
de makacs a remény és örök.
Az élet néha gyáva, félszeg,
nem léphet egy folyóba kétszer,

Évmilliók meteorpora,
akár Isten küldte zápor,
talán nem is tudjuk meg soha,
honnét a csillogó mámor,
Csodálta az első jámbor,
felfénylett, mert rásütött a nap,

Felnézel, s véled, a hatalmas ég kék,
gyönyörű a világ, maga a csoda.
békehazugságok, hazugságbékék
téged nem csaphatnak be talán soha.
Csillag fénylik, nincs benned semmi kétség,
ne is hidd el, nemrég került csak oda,