Már kiült az égi kispadra az est,
pipafüst felhőket fúj, mint a vének.
Emléket szellent a csönd, hősi ének
mítoszát bíbor színnel égaljra fest.
Árnyékot vetni a Hold méla és rest,
hunyorgó csillagokban sunyít a vétek.
Bagoly szemben felizzanak a tények,
de alszik a lélek, és durmol a test.
Minden napnak megvan a maga ára,
cinkos nyugalmat erőltet magára
a vánkost kereső lelkiismeret,
majd leülepszik minden, mint az iszap.
tétován egy-egy szentenciát kiszab,
s felsóhajt lelkéből egy Édes Istenem!
Szóljon hozzá!