(névnapomra)
Fakul a lét, mint a közönyös falragasz.
Ahol nem ismernek, s te sem senkit,
vagy – nem vagy, a világnak egy és ugyanaz.
Kérdeznéd a kaput, miért van zárva,
boldogan csöngetnél, de néma,
talán cserélnek elemet néha,
kutya sem ugat, csak a felirat harap.
Törött a kispad, régóta árva,
hiányzik róla ki ülne, s a falap.
Kezedben egy csokor remény,
sálként csavarod az optimizmust,
de közöny redőnye az ablakon,
ha ki is néznek, megszokásból, vakon.
Itt-ott csörög valami edény,
talán főznek, vagy futár hozza a pizzát,
s rajt némi húst,
borravaló visszaint: – viszlát,
a robogó idő húzza el a tust.
Ne várd, hogy az ajtófélfa rád köszön,
más már a világ, bár néhol muskátli özön
piros szakállát lengeti a szél.
Gyermekkorom végigtrappolt napjain
még rám ismertek az ablakok!
Figyeltek, óvtak és intettek,
arctól arcig volt csókolom s jó napot,
ívódtak belém jó szokások, intelmek,
nem volt titok életem lapjain.
Tudták ki vagyok, s ki apám-anyám,
testvért éreztem, falut és hazát,
vállaltam, ha kellett, szégyellve a rosszat,
s követelmény tanított a jóra.
Pontosságra harang volt az óra,
köszöntve érkezőt és elmenőt,
megkondult néhány szóra.
Fakul a lét mint a közönyös falragasz.
Ahol nem ismernek, s te sem senkit,
vagy – nem vagy, a világnak egy és ugyanaz.
Szóljon hozzá!