Vasi Ferenc Zoltán írásai

Békülj meg sorsoddal,
hányt-vetett és dobált,
vedd fel a vízszinteset,
álomrend az éjszakád.

Magyarnak lenni? – állni egy fa lombja alatt,
körötte sok aratni való búzamező, szőlőskert –
srégen kinézni a kék égboltozat felé,
s közben kenyeret szelni, országformájú szeletet.

Édes hazám, édes szentem,
virágzó kis nagyhatalmam,
kicsit kelet, kicsit nyugat,
de mindenképp egyetlenegy.

álmomban szén-cinkék
csontjaival fűtök
Lélek-hideg éjjel
nagy szem telihold rí

A születések alászállnak.
Fagyba dermed minden utam.
Hol az egyetlen élhető vers –
keresztjére hogy ráfeszítsem magam!

Ember fölé növő hegymagaslatok
Csönd és szelídség
ritkás napfelkelték
nesztelen szemek tekintenek

Tengered az alkony
átcsap szikláin a szél
halálunkból
inhalálunk

Órák menetelnek alvó testek felett
a XX. század katonacsizmái a senkiföldjén,
recsegnek-ropognak a havon doni álmok
a kinnmaradottak és a visszatértek
sebeinek képe lilásszürkén feldereng.

A Hold kapuja felett
átzörög a Göncölszekér,
mord lovasok, mokány paripák
átvágtatnak az éjen túli mezőre

Megvezetnek egy népet,
SZU-ból EU-ba, mégpedig
ugyanaz a garnitúra.