Könnyeimet szórom a földre,
bukszusba szökken, ott hagyom,
kizöldell szenvedésnek,
bogyók lángsugára – versek maradása,
nyomdokvonalon.
Tátong a mély,
átjár a nagy szakadék szédülete,
s én ezen a pillesúlyon röptömben élem
a világ kavalkádját
Meggyökereztem tétova fának,
a temetőföldi sudár nyárnak…
kiben lángoltam visszfény-talánynak:
másoknak öröm, nekem bánat.
Nem hiszem el.
Egyszerűen ez is megtörténhetett.
A nagy nemzedéki dalnok,
Cseh Tamás, halott.
Árvácskák, nefelejcsek.
Szirmok és csillagok –
feneketlen tó színére
hulljatok, hulljatok,
álmokból holdat ragyogjatok.
Előre vitte az útja,
a holtak völgyébe zárta,
száll a síri csend felette,
itt-ott felhangzik éneke
Atyám, égi honom hatalmas szálláscsinálója,
add, hogy méltó legyek, legalább önmagamhoz.
Tévtettekből tévigazságok keletkeznek.
Ha ilyen szerződéseket nyomnak szüntelen
az orrom alá, ugyan mit cselekedjek.
A poklot megjártak emlényéül
Angyalként véreztél
a szögesdrótokon,
s alábukdácsoltál
szellemgrádicsokon.