Átrezeg a csönden a hárs.
Szólaltat: Ostyafelmutatás.
Angyali őrzők szárnya alatt
tenger. Szembeszelek huzatában
kiönt az álmok Nílusa.
Homérosz, a vak, eposzán
végigiramlanak a jambusok.
Gyalogjárók leleménye szerint
a templomtorony felé biccentek
megint, hol áldoznak erényből,
bűntől óvó jóakaratból—
Befelé fordulok, alvásom
ájtatossága kegyet termő jutalom.
A reggel sziréneinek sikolya
starthoz állít, itt az óra.
Versre áll s fél kiló cipóra.
Coppola Magánbeszélgetései
átfordulnak monológba,
a hárs rezeg, anyám holt.
Hagyott itt magáról képeket,
s ha róla álmodok,  kisfiú vagyok,
ki indul ministrálni, de az oltár
csak otthoni asztal, 500 forintért elkelt
s hagyott itt kirabolt házat, tegnapot.
Ólmot a fülbe, viasz a szemre,
engem a házasság bebalzsamozott,
s vagyok a lég mauzóleumában.
Bőröm alatt hordok 2o egész 12-ed századot—
Rezeg a hárs: Ostyafelmutatás!
Valahol a világ titkos szegletén
valaki most mondja ki az Ámen-t.
Monoton moirák rebegik a morát.
S Halak vetik fel magukat
a festett üvegablakok féldelejében.
Leírom a szót: Isten! És nem történik semmi.
Leírom még egyszer. Isten! Gyónnék, áldoznék.
Bűnnel teli minden. Isten, teremj magadból!
Jézusisten! Megint karácsony közeleg.
„Égi magasok, harmatozzatok”!
Hisz’ én már az első hópehelyre is sírva fakadok.

2012.11.30.

Megosztás

Tweet