Postásy Csaba írásai

Egy silány marcona zsivány
Rőt, kotnyeles ringyót aláz
A lazsáló pancser zsernyák
Kalapot emel, felköp, s alááll
A dörgedelmes Kígyó utcából

…Vágtató, vakító álmok
Háborodott kóbor agyam
Vágatlan filmet vetít elő
A csalfán csilingelő éjben
Egy rénszarvas szán száll
A jegesen lüktető énben

…Ha álmaink fújják a szelet
Vitorlázni a fellegek felett a
Mindig csak nekünk sugárzó
Narancs Nap felé mámorosan

Önálló – Igen Önálló életet élt
Sokáig, tudtomon kívül kereste
A bajt, vagy inkább a gyönyört
Míg az agyam, aki csak gyötört
Szemlesütve leste ámokfutásom
Jobbára a himbálózó alsó tájon

Szemtelenül jönnek veled
Szembe köpnek merengve
Az élet szar, szarabb nem is
Lehetne betolni még egy kis
Cefrét az arcba, tojástáncot
Kéne lejteni, néne, s leejtetni

Ő mindig jön, megért, s megígér
De magasról szarik az egészre
Kizárólag a csöves léte érdekli
Ingyen élni, a lenézőket lenézni
Az eldobott csikkeket felszedni
S a pofádba röhögni részegen

…Úgy kezdődött, hogy
Ő visszaütött, de nagyot
Igen, Tesó? Vasszájba!
Majd én megmutatom
Ki az úr a Futrinkában
Nyalogatom a sebem

Álljunk meg egy kurta szóra
Szóval, az óra nem arra való
Hogy azt a hülye időt mutassa
Tán csak arra jó, hogy tudjuk
Az idő egy furmányos parazita
S az buta óra meg hiába ketyeg

Láttam tavaszt eleget
Hideget és meleget
Öleltem nőt is bőven
Ámbár kizárólag forrón
Boszorkány sparheltek
Rotyogó parázs ölekben

Egy vétlen véletlen kellett
Ahhoz, hogy megszülessek
Így nem lehet tétlen a létem
Kétlem, de értem is, hogy
Csak értem ragyognak a
Magukba olvadó csillagok