Postásy Csaba írásai

…Születtek a távolba révedő
Múltamat felkoncoló álmaim
Szeplőtelen szerelmes jövőről
A végeláthatatlan, lefejezett
Ész nélkül, észrevétlenül múló
A paplan alatt is remegő időről

…Jöttem erre az ostoba világra
Én csak tanulni szerettem volna
De mit, kitől, minek? – gondolám
S inkább visszahajóztam a Zűrbe
– Egy édeni – Ébenfa gondolán!

A padon ül egy ősz kabát
Benne holt lelkem , Dr. Senki
A galambok  néznek bután
A kabát nem ad nekik enni
Az elkésett idő peremén
A fák is hallgatnak tufán

Egy röpke pillantás elég volt
Ahogy megjöttem, megláttam
Benned a végtelen és féktelen
Szerelmet – Ázottan és árván
Kiteregetve egy telesírt párnán
Megöleltem bánatod tüzesen

Lesem vak vágyaid
S nem nyesegetem
Magasröptű álmaid
Szárnyaidra illesztem
Zord időnk vasfogát

Elhalkult a világ
Cseppen a csend
Megölel a kócos éj
De ne félj, új az út
Csodaszép, mert
Nincs benne ósdi

Mikor elfogyott már minden
A szépség, a gyönyör, a bánat
Csak az elkopott nincs gyötör
Nem vágysz a hódító hegyekre
Hullámzóan álmodozó tengerre
Sem esti részeg semmittevésre

Ma már nem csépelem
Hergelem, nyergelem
Tovább a vágtató időt
Hisz az Élet Szék
Csak le kell ülni rá
Szemlélni a pillanatot

Vágytemető, terített asztal
Halálos Ámor, mérgezett étek
Minden álom, melyet másik éned
Rád lapátol, a tested pihenne
Ám Agyad egy dúvad lovon
Hergeli vétlen, tétlen léted

Hideg lávából faragott vulkánkitörés
Pépes reggelekbe dermedt ébredés
Az éj méhébe visszagyömöszölt álmok
Kietlen tóparton könnybe lábadt reményben
Úszva az árral, mely lefelé húz