Postásy Csaba írásai

Mire felébredsz, tán megtalálod
Közben keresed, kutatod, ám
Álmaidban sehol nem leled
Betonba vered a hülye fejed
Miért nem jó neked egy csúf

Azt álmodtam, hogy élek
A haláltól nem kell többé féljek
S végre újra tudok szeretni
Szerelmeimmel szeretkezni
Felhőkkel szemtelenül feleselni

…Nem szerettem még nőt
Mint Téged, egy álmot, egy
Őrült varázslatos táncot
Veled a tenger hullámain vadul
Repülni, öled ölemben elveszve

De mindig, folyton félsz
Hogy elveszítesz mindent
Akárhányszor is kefélsz
Amiért értelme volt talán
Szépen élni, és élvezni

…Mindig fáj, a boldogság felfal
Mert minden boldogság egyszer
Csúnya véget ér, ahogy a nyár is
Ősszel már halott, s jön a fagyos
Hideg tél, mikor az ölelő meleget
Csak parázs kandallódtól lopod

Ijedt s elvakult álmában
Még saját árnyékától is fél
Denevérek vérünket isszák
Lelkünkbe osont a sötétség
Csak a halál vigyora fénylik
Elillant minden ízes pillanat

Keresek egy nőt, becseset
Szépet, álmodót s egyedit
Aki párom lenne, nem tudom
Végtelenül, ameddig adatik
S ha jókedvünk van hozzá
Egy-két pajkos pillanatban

A múlt mindig szép, gondolnánk
De az ég is csak álmainkban kék
Volt pár száz nőm, akár ezer is
Jöttek, mentek, s én két kanállal
Faltam az úgynevezett életet, yes

Csereszabatos pillanatok
Múló álmaink árnyékában
Vergődünk huncut puncik
Mámorában – elfelejt az idő
Sőt magát is emlékké teszi
Vékony jégre léptünk,

Köröttem csellengő csillagok
Bolondos bolygók lézengenek
A mindenható Naptól részegen
De én csak ezt a retkes Földet
Bámulom, s ámulok bambán
Vajh mi ez humanoid katyvasz