A Pécsi Dalárda története – (1847, 1862-1949) – 41. rész • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

A Pécsi Dalárda története – (1847, 1862-1949) – 41. rész

„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)

Az egyik csúcspont, Verdi: „Requiem” előadása 1897-ben (Második rész)

Verdi: Manzoni-Requiem címlapja (Forrás: Wikipédia)

Az első rész végén az adminisztratív szervezkedésről szóltam, most térjünk rá a szakmai fölkészülésre. A lelkes Haksch Lajosunk (1862-1939) így írt erről. „A mű betanulása hangonként, a solo részletekkel (sic!) s a zenekar külön gyakorlásával február elejére készült el, amikor az együttes próbákat meg lehetett tartani a ’Hattyú’ teremben, ahol az érdeklődők egy korona belépti díjért ismerkedhettek meg a még készülőben lévő munkával. Hat ilyen együttes próba után már a nagy nyilvánosság elé mert állni a gárda, s február utolsó napján délelőtt megtartották az első nyilvános teljes próbát mérsékelt  bemeneti díj mellett a színházban, aminek teljes jövedelmét Somogyi Károly színigazgatónak adta oda a Pécsi Dalárda – némi pótlásául abbeli anyagi kárainak, amiket a rekviem kétszeri előadása neki okozott.”

Haksch Lajos
(Forrás: Pécsi Fejek 1929 – Wikipédia)

Ezt a lelkes hangot folytatta a nyilvános próba ismertetésénél is krónikásunk, ünnepi matinénak minősítvén. Mondanunk sem kell, zsúfolásig megtelt új színházunk, díszes és előkelő közönség szerepelt leírásában úgy az állóhelyeken, mint a páholyokban, vagy a földszinti ülőhelyeken. A művészi színvonal érzékeltetésére még tovább ment: egyenesen díszelőadást írt, „mely kiállta a legszigorúbb kritikát. Az általános vélemény, mely a próba után, mint futótűz terjedt szét mindenfelé, az volt, hogy az emberek tulajdonképpen nem tudtak beszámolni önmaguknak sem mindarról, amit idegeiknek a két óra leforgása alatt magukba kellett fölszedniük. A hallgatóság egyelőre a mű megértése végett jött el, de kénytelen volt az előadás imponáló hatásának is engedni. Ez az előadás annyira bevégzett volt, hogy az előadók elmondhatták már ekkor, az első nyilvános próba után, hogy Verdinek Manzoni-rekviemjét tulajdonképpen immár előadták.”

Még egy összpróba volt, közvetlenül az előadás előtt, 1897. március 8.-án, amelyet immár főpróbának minősített szerzőnk. Az érdeklődés hasonlóan nagy volt az előzőhöz, vagy, ahogy Haksch Lajosunk írta, ez az előadásnak is beillő főpróba „megint teljesen elárusított nézőtér előtt” zajlott.

Pécsi Hattyúház ma (Forrás: Kataliszt – Wikipédia)

És akkor gördüljön föl a jelképes függöny most is, nálunk is, térjünk rá az első előadás ismertetésére – Haksch Lajos nyomdokain. A helyi és nyugodtan mondhatjuk, az országos zenei élet egyik csúcspontja volt ebben az évtizedben a pécsi Verdi (1813-1901): „Manzoni-requiem” című előadás a Pécsi Nemzeti Színházban 1897. március 9.-én.

A teltházas nézőtér előtt lezajlott előadáson „Ott volt közönségünk színe-java, csak úgy ragyogott a nézőtér a sok ékszertől, asszonyok leányok szépségétől.” A leírásokból tudjuk, hogy a magyar zenei élet akkori jelesei közül többen itt voltak ekkor. Lányi Ernő „az ismert dalköltő, az egri székesegyház karnagya, és az egri dalárda karmestere,” Tarnay Alajos „zongoraművész, mint a ’Magyarország’ kiküldött zenereferense.” Boda Vilmos szekszárdi országgyűlési képviselő, a Szekszárdi Dalárda elnöke, és a kórusuk hat tagja. (Sajnos azonban, mivel Budapesten és az ország más nagyvárosaiban a hangverseny-évad keretében számos zenei eseményt rendeztek ekkor, így a vártnál kevesebben jelentek meg körükből.)

Somogyi Károly színigazgató (Forrás: Wikipédia)

S ha már Tarnay (Tanczman) Alajos (szakmai álneve Berényi Lajos) zongoraművész, szakíró, zeneszerző, dalköltő (1870-1933) eljött, szaklapjában a következőket írta róla: „Zenei viszonyaink mellett alig remélhettük, hogy a pécsiek művészi vállalkozása sikerülni fog. Nagy feladatok megoldására nálunk csupán a filharmonikusok képesek, ezek is ritkán érnek rá, talán elfoglalja őket a nagy magyar zeneszerző keresés? Nos, a pécsiek tegnap este hatalmasan ráczáfoltak (sic!) a kételkedőkre. Ambíczió (sic!), lelkesedés, fegyelem és kitartás diadalra vezette vállalkozásukat, legtöbbnyire dilattansok (sic!) állottak ki a síkra s alig látszott meg rajtuk. Szépséges fehérruhás kisasszonyok szívdobogva tartották a kottát, de amikor a Liberában (sic!) a nehéz, komplikált fuga következett, mily biztosan és stílszerűen énekelték el a szokatlan és komplikált hangváltozásokat!

Lányi Ernő (Forrás: Wikipédia)

A karmester és az egész nagy munka betanítója: Lőhr Vilmos kitűnő zenész. Kezében tartotta az egész ensemblét (sic! előadást), biztosan, nyugalommal és vervvel (lendülettel) dirigált, meglátszik a hivatottság és az ambiczió (sic!) egész működésén. Büszke lehet Pécs városa erre a zenészére, kulturális fejlődésében szép szerepet játszik egy ilyen komolyan képzett talentum…

Az énekkarban a város legszeretetreméltóbb hölgyvilága és a híres dalárda vett részt… Meglepett a biztos és mindvégig korrekt intonálás és egészben igazán bámulatos volt az ambíczió (sic!) és lelkiismeretesség, amelylyel (sic!) Verdi nagy munkájának szépségeit érvényre emelték. A nagy alkalomra a színház zsúfolásig megtelt díszes, úri közönséggel, szép asszonyok, lányok áhítattal hallgatták a nagyszabású muzsikát.

Tarnay Alajos (Forrás: Wikipédia)

Ritkán látni ily csendes zeneértő publikumot. A hangverseny iránt messze földön nagy volt az érdeklődés. Csupán a fővárosi matadorok közül nem jelent meg senki. A rekviem előadása körülbelül 1800 forintba került, ha nem is térül meg egészen, minden anyagi sikernél becsesebb és értékesebb az erkölcsi diadal, melyet a pécsiek nagyszabású és meglepően sikerült produkcziójukkal (sic!) arattak.”

Nem csoda, hogy egy ilyen országos sikerű hangverseny után a színház téri Nemzeti Kaszinóban estélyt rendeztek a vendégek részére a szívélyes vendéglátók. Közben pedig dalárdánk „áthatva a mű nagyszerűsége és az előadás sikeres hatása által – franczia (sic!) nyelven a következő táviratot intézte Verdihez, az agg mesterhez: ’Alulírott dalos egyesület a zenekedvelők egyesületével szövetkezvén és a vidékeinkről összegyűlt közönség üdvözlik Önt, nagy mester, a távol magyar hazából az Ön remekének, a Requiem-misének (sic!) nemzeti színházunkban történt előadása alkalmából – csodálván az ön lángeszét és éltetvén az ön halhatatlan nevét. Holnap ismétlés – Pécsi Dalárda.”

Lőhr Vilmos (Forrás: Haksch Lajos könyve, szerző felvétele)

Ismét átadom a szót szerzőnknek, aki a következő napi nagy zenei eseményről így értekezett. „Az előadást másnap, márczius (sic!) 10-én megismételték épp oly zsúfolt és fényes ház előtt, mint az első előadáskor. Ezúttal ez a derék gárda harmadszor egyhuzamban adta elő ezt az óriási művet, ami műkedvelőktől ugyancsak nagy merészség, de hogy megbírták, hát ugyancsak elismerésre, méltó erőre és kitartásra mutat. Mikor a kárpit a Libera után utoljára hullott alá, nemcsak künn a nézőtéren, hanem a kárpit mögött, a színpadon is hangzott föl az éljenzés. Az énekesek és zenészek ugyanis Cziglányi Bélát, az előadás létrehozóját éltették kitörő lelkesedéssel.”

Jellemző volt a sikerre, hogy maga az előadások jogát bíró milánói Ricordi cég engedélyezett volna egy harmadik színrevitelt is! Habár a hír meghallása után föllángolt az érdeklődés a város kultúra-kedvelő polgárai részéről, mégsem lehetett megtartani harmadszor. Az egész megvalósítás szellemi-szakmai vezérének, Lőhr Vilmosnak (1837-1920) ugyanis szembetegsége keletkezett olyannyira, hogy már a második előadást is félvakon, szinte emlékezetből (!) dirigálta! (Persze a sikerhez Cziglányi Béla /írói álneve Sirius/ bíró, dalárda-vezető /1847-1902/ szervező munkája is kellett.)

Cziglányi Béla (Forrás: Haksch Lajos könyve, szerző felvétele)

Ha az anyagiakat nézzük, 2.626 forint bruttó volt a bevétel, amelynek 10 %-át befizette a Pécsi Dalárda a város kasszájába, régi jó szokásukat követvén – jótékony célra! Ennek a nagy eseménynek megörökítésére emléklapot nyomtattak, elküldtek minden belső és külső közreműködőnek, terjesztőnek. Természetesen maga Tarnay Alajos is kapott példányt, Lányi (Langsfeld) Ernő zenetanár, karmester, zeneszerző, zeneiskolai igazgató (1861-1923) mellett, amelyet a következő levéllel köszönt meg Tarnay. „Mély hálával köszönöm a kedves megtisztelő figyelmet, melyben önök engem, aki a feledhetetlen ünnep alkalmával csak kedves kötelességet teljesítettem, részesítettek. Úgy érzem, hogy az a csodás harmonia (sic!), mely az önök művészi előadása által a színházat templommá avatta, lelki összeköttetést teremtett közöttünk, s midőn én megígérem, hogy e nemes, tiszta vonzalmat mindenkorra becsülettel és örömmel megtartom, egyben kérem önöket, szíves emlékezetükbe vegyenek engem is föl, aki bámulattal adózom művészi kvalitásuk és hódolatra késztető ambícziójuk (sic!) előtt.”

Természetes, hogy a nagy szakmai- és közönség-siker után „azt a nagy dicsőséget, melyben a Verdi-rekviem előadásakor fürdött, azzal hálálta meg Cziglányi Bélának, az előadás kezdeményezőjének és a rendezés lelkének, hogy a legnagyobb kitűntetéssel illette, amit a dalárda neki adhatott: tiszteletbeli tagjai közé iktatta.”

 

A Pécsi Dalárda Csoportképe (Forrás: Csorba Győző Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS