Két somogyi helyszín Szabó Lőrinc költészetében
A százhuszonkét éve született Szabó Lőrinc (1900-1957) versei közül kettő is somogyi helységnevet visel a címében, 1949-ben keletkezett A földvári mólón című költeménye, 1956-ban pedig az Egy igali ól előtt. Egyik versben sem találunk valódi somogyi tájra utaló mozzanatokat, konkrét helyszíneket, mindkét név inkább ürügy, a pontosságra törekvő költő kísérlete, hogy végső kérdéseken töprengő mondanivalóját környezete napi valóságából bontsa ki.
A földvári mólón a Tücsökzene árnyékában született, a nagy ciklussal egyazon évben, azonos versformában íródott (párrímes ötös jambusban), a terjedelme nagyjából két „tücsöknek” felel meg. A Balaton Szabó Lőrinc szakrális helyszínei közül való, a költő maga azonban nem tudott úszni, a tó inkább elmélkedésre, lélekvizsgálatra szolgált.
Élete során többször tett kísérletet, hogy a természet (pontosabban: a természeti törvények) működését megragadja. Van valami makacs materializmus ebben a törekvésben, az anyagok és erők csodálata, az élő és nem-élő lények működésének szabályai, alávetettsége a törvénynek, a determináltság, a protestáns predestináció érvényesülése a világ dolgaiban. Megcsodálta (aztán megfigyelte és megírta) a csillagok fordulását, a galagonyabokor növekedését, a kutyatetem bomlásának rémítő és szigorúan szabályozott folyamatát. A balatonföldvári mólón pedig a vizet, a víz öntörvényű mozgását, amely a természet szigorú ritmusát követi, tekintet nélkül térre és időre. Vagy inkább: nagyon is idő és tér törvényeinek alávetve!
Szabó Lőrinc (képes volt rá!) nyilván stopperral a kezében, vagy lélegzete számolásával állapítja meg, hogy tizenöt másodpercenként ismétlődik az a mérhetetlen sok és bonyolult munka, amely a víz felületén, a víz alatt, a víz és a parti kövek között megy végbe. A természettudományos vizsgálódás bűvöletében él a költő – kezdetben: nagyítóüveget emleget, az élek szögét, híg kristályt, szabályos lüktetést. „Nyíló recék kereszthálózata” – ez a kifejezés már az ő megfigyeléseinek eredménye, valójában a változás és az azonosság megfogalmazása, miközben ámul a természet (a világ!) örök mozgásán és hasonlóképpen örök változatlanságán.
A víz elfutja a part menti követ, aztán visszahúzódik, e művelet hangjának és színeinek ezer változatát mutatja meg és nevezi néven – pedig hát mi hangja és mi színe lehet a víznek, a földvári mólón? Van! A törvények és jelenségek fölött szemlét tartó költő fölismeri, megnevezi a hangot, a színt (partra döng, csorog, csurog, fecseg, locsog – ezek a víz hangjai, a fénytörés színörvényei, leheletfinom árny a napsütötte fenékhomokon – ezek pedig a színek megnevezései).
Az ámulat aztán túllép önmagán, a költő mintha a loccsanó hullámokkal együtt az örökkévalóság felé emelné a szemét: „s mindez folyton így ismétli magát, / így, ez a játék, az örökléten át”, majd riadtan továbbgondolja a monotónia nyilvánvalóságát: „… s túlél minket is, / és túl ellenségünket is”. Vagyis: a természet törvénye kifut kezünk közül (sose is volt a kezünk között!), a gondolkodó embernél, a költőnél nagyobb hatalom a loccsanó víz, mozgása örök és megváltoztathatatlan. A földvári mólón mozdulatlanul álló (vagy éppen a víz fölé hajló) emberen a rettenet vajon mi miatt fut keresztül: mert a hullám mindörökre ki- s visszajár a tó és a parti kő között, vagy pedig mert ez az örökkévalóság őrá, az emberre nem vonatkozik: „ez a semmi… jelentéktelen / mégis másod, rettentő Végtelen!”?
Hét évvel később, egy rendszerváltozás keserves tapasztalatával a háta mögött, menekülőben képzelt és valódi betegségek elől, a derű ritkuló pillanataiban fogalmazódott meg az Egy igali ól előtt c. vers. Valójában inkább: az örök töprengés közben, véletlenül egy méretes hízó disznó közelében.
A disznó – mint tudjuk! – az európai kultúrában (is) tisztátalan állatnak számít, ezt a tisztátalanságot csak gazdasági haszna miatt „bocsátjuk meg neki”, ugyebár. A költő sincs ezzel másképpen, sőt, a városi ember finnyás riadalmával tekint a disznóra, az ól bűzére és piszkára, amely a disznónak környezetként jutott a természettől, az embertől. Riadozik az állat kinézetétől, fölemlegeti falánkságát, sártúrását, vagyis mindazt, ami valójában „a disznóra a természettől kiszabott sors”.
Korholással indul az egyoldalú párbeszéd, a költő elősorolja az állat „bűneit”. Majd egyszerre hangot vált, rádöbben, hogy a természet törvényét látja a disznón – az élőlényen! – érvényesülni: „Mi büntetés ül / a fejeden?” – kérdezi az állattól, de egyre inkább saját magától, „mint annyi nehéz sors, / végzed komolyan, / jókedvűen és / alázatosan” folytatja. Ezen a gondolatösvényen hamar eljut odáig, hogy rádöbbenjen minden élőlény életének céljára, értelmére: „barom-test, / baromi agy, / te is a megváltás / eszköze vagy?”
A teremtés törvényeinek a fölismerése, világgá kiáltása először csak riadt kérdés: „Disznó, szegény, / szintén vezekelsz? / Kárhozatodért / érdekelsz!” – és a költő megtalálja a disznó sorsában is azt a szépség és tisztaság felé mutató elemet, amely a természet teremtményeiben ott munkál – ha torzan is, ha rejtetten is. „Akárcsak a költők, / a felhők s a virág, / a világot szűröd / magadon át, / és lesz belőled / szép sonka, jó / szalonna, fehér, / akár a hó, / s boldog szerelem”. A tisztaság, a jó íz és illat szavai ezek, amelyet a költő óvatosan, nehezen, de hittel fogalmaz meg az ól környékén, egy töprengő, belső párbeszédben önmagával. Aztán jön ismét a korholás, a finnyás orrbefogás, a bűz és a mocsok.
Az olvasó kényszeredetten elmosolyodik a városi ember riadásán, a saját óltáji emlékein (ha vannak ilyenek), aztán a szájában egy pillanatra összefut a nyál a disznótoros ínyencségek említésétől, végül messzebbre húzódik az ól környékéről. De bizonyosan megmarad valami a meghökkentő gondolattársításból és a költő már szinte föloldozó szavaiból: „ez vált ki, sátán / fattya, az ólból, / ez, mennyei lélek, / a szörny pokolból?…”
Mi pedig elmerenghetünk rajta, a szépség és a rútság vajon valóban olyan távol áll egymástól, vajon végzetesen el kell kerülniük egymást? A földvári móló csöndes parti vízi zenéjéből nem a végzet megmásíthatatlan kalapácsdöngését hallhatja ki, aki odafigyel rá? És a disznóól bűzén át – ugyebár – mindnyájan képesek vagyunk valami majdani szépség és harmónia reményét kiszimatolni?
A földvári mólón
Partra döng a tó: nagyítóüveg-
húsa alatt ingó terméskövek
dagadnak-fogynak, ahogy éleik
szöge a híg kristályban megtörik,
szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab
roncsok együtt emelik hátukat,
torz teknősbékák, a vízzel, amely
szabályosan lüktetve futja el
mohos lapjukat, aztán lecsorog
s fél vagy negyed ütemkésés konok
játékával kontrázgatja saját
lélegzetének nyugodt ritmusát.
Nyíló recék kereszthálózata
borzong egymáson át ide-oda,
s lent, a napsütött fenékhomokon,
hol halak húznak, lehelletfinom
árnyuk együtt fut s együtt tűnik el
a fénytörés színörvényeivel,
mert máris új hullám nő és üveg-
húsa alatt a torz terméskövek
megint dagadnak-fogynak: tizenöt
másodperc telt el, s két hullám között,
mely jött s elomlott, most megint csorog
a sok kis csurgó, fecseg és locsog
s megint árnyat húz a fenékre a
felszín futó recehálózata –
s mindez folyton így ismételi magát,
így, e játék, az örökléten át,
így, e léhaság, s túlél minket is,
s túléli ellenségünket is,
túl, ez a semmi, ez a tünde kép,
túl a királyok, hősök és a nép
minden jövőjét: jelentéktelen
mégis másod, rettentő Végtelen!
Egy igali ól előtt
Disznó, te disznó,
fürdeted
a sárban az almát –
úgy eszed?
Disznó, te dagadt
förtelem,
no, emeld a fejed,
föl, esztelen
mocsok, te, dög, te,
nézz rám,
(hadd émelyítsen
földi hazám),
csámcsogva, úgy ni,
míg lefelé
csurog a szádból
a fekete lé,
hadd nézzelek:
nem undorodom,
sőt ezt a karéjt is
eléd dobom…
Disznó, te, rengő
förtelem,
mi büntetés ül
a fejeden?
Mint annyi nehéz sors,
végzed komolyan,
jókedvűen és
alázatosan,
háj-rengeteg, te,
bűzlő-röfögő,
sár-rengeteg, te,
szuszogó-böfögő,
a legrondábbat,
a legundokabb-
öklendtetőbb
gyalázatosabb
munkát, amire
valaha valakit
ítélt a teremtés
szellem-nagyura,
holott, barom-test,
baromi agy,
te is a megváltás
eszköze vagy?
Disznó, szegény,
szintén vezekelsz?
Kárhozatodért
érdekelsz!
Akárcsak a költők,
felhők s a virág,
a világot szűröd
magadon át,
és lesz belőled
szép sonka, jó
szalonna, fehér,
akár a hó,
s boldog szerelem.
erő üdeség,
tündéri leánytest
és májusi ég:
ez vált ki, sátán
fattya, az ólból,
ez, mennyei lélek,
a szörny pokolból?…
Disznó, hiába
intelek?
Te csak tovább
hengergeted
piszkodban az almát –
úgy eszed?
Hozzászólások