Hajnal Mária írásai

Az életközépi válság két kézzel dörömbölt főhősünk panellakásának ajtaján. Az elmúlt fél évszázad sem volt elég arra, hogy kitalálja, mi a célja az életének. A mulandóságot már minden reggel érezte a csontjaiban. A memóriáját mintha lecsiszolták volna egy finom smirglivel, volt még alatta valami, de a teteje már hiányos volt.

Az öltöny és a fekete póló között vacillált. Öltönyben illene menni, de tudta, hogy a nőt ez sosem érdekelte, így bátran nyúlt a pólóért.  Öt éve nem látta. Hallotta, hogy baj van, de nem volt ereje bemenni a kórházba. Az emlékek egyszerre törtek rá. Annyi volt belőlük, hogy szinte válogatni sem tudott.

A női lét tartalmaz kötelező mérföldköveket. A házasságot, a gyereket még csak-csak meg lehet úszni, de azt, hogy a szétfolyt szemfesték marja a szemedet és a piros napos napokon foltos nadrágba vergődj haza, szinte biztos, hogy nem.

Jane Austent egy gonosz zöld manó egy lepukkant albérletbe teleportálta a 21. századba. 

Lábujjra ágaskodott és megérintette a felette úszó bárányfelhőt. Beletekert egyet és a felcsavarodott vattacukrot lenyalta az ujjáról. Finom, eper – konstatálta. Vidáman végig csúszott a Napkorongon, majd meglökött egy bizonytalan csillagot, hogy az fényes ívet húzva maga után lehulljon.

Pont ma, pont ezen a napon döntött úgy, hogy feladja a tisztességét. Megrántotta a vállát és úgy tett, mintha ez egy magától érthető, könnyű döntés lenne. Nem volt az, viszont időszerű volt. Ő, aki mindig megértő volt és korrekt, aki betartotta az íratlan szabályokat.

Ez a kívánság nem poshadt meg a többi száz mellett, ez folyamatosan és kitartóan világított. Próbálta kicsikarni a sorstól hisztivel, erőszakkal, bűbájjal és fondorlattal, de hasztalan, nem adta a természet. Nem törte meg a sikertelenség.

Már a harmadik futárt engedte be a kapun és irányította őket, az irodák felé. Megtelt a folyosó a sültek illatával, olyanokkal, amelyek neki a karácsonyt jelentették. Behúzódott az egyik szobába és elővette az ázott szalvétába csomagolt zsíroskenyerét.