__________________„Aztán meg se pénz, se vagyon, se hírnév, se földi hatalom,
___________________így élni már eb sem kívánna, ezért adtam fejem a mágiára.”
_____________________________________________________Goethe
Pont ma, pont ezen a napon döntött úgy, hogy feladja a tisztességét. Megrántotta a vállát és úgy tett, mintha ez egy magától érthető, könnyű döntés lenne. Nem volt az, viszont időszerű volt.
Ő, aki mindig megértő volt és korrekt, aki betartotta az íratlan szabályokat és megmaradt a megbízhatóság talaján, most gondolkodóba esett.
A tudattalanja mélyén, már sűrűsödtek a fekete árnyak. Apró, finom lépésekkel kezdték a táncot, majd a lépések forgataggá váltak, sikolyok tördelték szét az elméjét és az egymásba kapaszkodó szellemek heves lábdobogása lüktető extázissá vált. Repedt a tudat fala, csökkent a fény, beborította az agyát a gomolygó sötét köd. Egyenlőségjel kerül ma a hűség és a hűtlenség közé.
Képzeld! Létezem! – súgta ördögi mosollyal az arcán.
Hogyne-hogyne! Tudom én, hogy a kupola alatt veletek érzi kényelemben és biztonságban magát, de ma én jövök!
Ideje színes likőröket inni egy csendes vidéki kocsma udvarán. Megírta hát a meghívót!
Kedvesem!
Egy férfit szerettünk! Te nem tudod, amit én, és én kíváncsi vagyok arra, amit csak képzeltem!
Repült a levél a modern kor kábelein, elmosva a diszkréciót. Mit érdemel az a férfi, aki mindent akar egyszerre? A céltudatos önállót és az álmodozó lírait, aki mindezt, képes kiradírozni és egy új illúzióban megfürödni, őszülő halántékkal.
A legnagyobbat kell kapnia, azt, amely az égen a Nap, a folyók közt az óceán, az állatok közt az oroszlán, a hegyek között a Himalája. Egy szirtet, amelyet ostromol a szél, ahol egybeolvad két világ, ahol közel a végtelen, ahonnan jól látni a Forrást!
Hát szenvedj! Kínlódj! Vágyd a halált, ahogy én! Kikötözlek a világ tetejére, a mennyország csúcsára. Szétszabdalom a tested és sóval hintem be. Nem sast küldök, varjakat kapsz, mert tudom, hogy félsz tőlük, nem a májad tépik szét, hanem a hűtlen szívedből lakmároznak. Én az örökkévalóság kapujában zokogok, amíg Te a világ végezetéig préda leszel.
Miért? Miért ne tegyem ezt meg? Miért ne képzeljem el az árulásom? Mi menthetne meg a bosszúmtól? Milyen mentséget találjak? Fizeted a könnyeimet, igazgyöngyben? Védd magad, adok rá esélyt!
Csend volt, nem jött válasz, némán ült, alkonyodott. Oszlott a köd és a bosszúvágy, halkult a szellemek tánca, ébredt a szívében az emlék.
A csendben is hallgatnálak! Ő, a csendben is hallani fog!
Így született meg benne lassan egy új szeretet.
Vége lett a napnak, annak a napnak, amelyen megmaradt a tisztessége!
Hozzászólások