Ez a kívánság nem poshadt meg a többi száz mellett, ez folyamatosan és kitartóan világított. Próbálta kicsikarni a sorstól hisztivel, erőszakkal, bűbájjal és fondorlattal, de hasztalan, nem adta a természet.
Nem törte meg a sikertelenség, továbbra is kilátástalan küzdelemmel vágyta és akarta a saját számára megálmodott ajándékot. Neki ez jár! Megérdemli, annyi energia, könny, láng és hamu van már mögötte, hogy kérés nélkül is kegyelmet kaphatna, de még mindig nem nyílt az ajtó, nem szánták meg az istenek a vérző konok fejét.
Már nem tudni, honnan az erő, de megy, mint a világtalan, mert belepusztulna, ha nem cselekedne valamit.
Érmét készíttetett, rá egy szép masnit vésetett. Titkos írással levelet írt, majd cipőt húzott és elindult messzi vidékre.
Egyszer egy hatalmas vihar szétdúlta a Paradicsom nyugalmát és egy különleges illatú fa magját elhordta a szél egy rejtélyes helyre, melyhez nem vezetett térkép, csak a reménytelen akarat. Ezt kereste, heteken át. Tervezte, hogy a varázsfa alatt elsuttogja a kívánságát és a páratlan és egyedi fa teljesíti azt. Úgy mondják bíbor a színe, száz méter magas, a levelei pedig halvány zöldek, hegyesek és smaragdban végződnek.
Útközben azonban még bedobta a vésett érmét egy kútba és becsúsztatta a levelet egy templom oltárának résébe, hátha ez az ostoba kívánság megtalálja a helyét és végre elhallgat a fejében.
Már nagyon fáradt volt, már rojtos volt a cipője, szakadt a ruhája. Egy sűrű sötét erdőn át vitt az útja, de már nem bírta a lába és leheveredett. Gyógyító álma volt, fehér szoknyában széttárt karokkal könnyedén pörgött.
Reggel, amikor felébredt egy gyönyörű bíbor színű fa alatt találta magát. A fa volt vagy száz méter és a levelei csillogtak. Éhes volt, elképzelte, hogy málnát eszik, de még át sem futott a gondolat a fején, már ott is volt egy tál málna a kezében. Szomjas lett, hűs vizet kívánt, amely ott is termett egy üvegfalú korsóban előtte.
A balga, a buta, az ostoba, nem vette észre, hogy célba ért. Ott volt a boldogsága előszobájában, de mivel megszokta a kétséget és a folyton áramló irányíthatatlan képzeletét, arra gondolt, hogy itt szellemek élnek, akik majd a vesztére törnek, majd még szét is tépik, hisz olyan nincs, hogy a kívánságok nyomban teljesülnek… és akkor, abban az ezrednyi másodpercben rájött, hogy a rögeszméje, a megszállottság lett a veszte, de már késő volt, mert a teste százfelé szakadt.
Azt mondják az éri el a boldogságot, aki a szakadatlan kívánságok özönére úgy tekint, mint a mozdulatlan óceánra, melybe a folyók ömlenek… mosolyogva, kívülállóként.
Hozzászólások