A Down régi kedvencem. Zenéje olyan, mintha a Black Sabbath annak idején az amerikai Délen alakult volna meg, aztán tettek volna egy időutazást a kilencvenes évek közepére, majd visszatérve gyorsan kiadták volna legendás albumaikat.
Bemelegítésként a már kétlemezes Sunday Fury töltötte meg vidámsággal – ha nézőkkel nem is nagyon – a termet. Húzós riffjeik és laza blues témáik meggyőzőek voltak.
„Budapest, sziasztok!” – köszöntött minket a kanadai Voivod énekese, bár sok hízelgésre nem volt szüksége a kultikus csapatnak. Fölényes technikai tudással, mégis alázattal zenéltek. Profin összeválogatott műsoruk bizonyára Krisztiánnak is tetszett volna a szép számmal előforduló régi, komplex thrash metal szerzemény és a Pink Floyd feldolgozás miatt.
Hogyan is képzeltem el a tizennégy éve várt és tavaly csúnyán elmaradt Down fellépést? Tudtam, hogy a hangzás súlyos lesz és annyira tiszta, mint egy dagonyázó bivalycsorda. Azt is, hogy megborzongok Phil Anselmo énekes dallamaitól, a két gitáros délies szólóitól, de főleg a nyakamba zúdított óriási riffektől. Hogy a programban egymással versengenek majd a mestermű első album és a két frissebb lemez dalai. Arra viszont nem számítottam, hogy többször is megidézik a Led Zeppelin szellemét, és hogy ilyen közvetlen, baráti hangulatban telik a koncert. Például a ráadás utolsó dala közben – a füst feloszlása után – már a Pepper Keenan gitárossal kiegészült Voivod döngette a záró témát, miközben a két énekes vidáman poharazgatott a színpadon…
Ezen az estén távol kerültünk minden zenei trendtől és póztól, és – bár keveset játszott a Down – elégedetten távoztunk, mert éreztük, hogy azok a riffek sokáig zúgnak még a fülünkben. Azok a riffek…
Hozzászólások