Angyal szált vállamra,
szelíden megpaskolta
gondterhelt arcomat
s megpróbált vidámságot
szuszakolni lelkembe,
amely ugyan mindig
nyitott volt
a szépre-jóra,
de manapság
gondokból szőtt,
nehéz drapéria
fedi el bejáratát.

Angyalunk megvakarta
a vak melegtől
veszettül viszkető
harmadnapos borostáját,
hümmögött picit,
majd drasztikusan
lerántotta lelkem
lifegő leplét,
bekukkantott mögé,
majd azonnal
kidobott mindent,
mi felesleges teher.

Lelkem a beömlő
temérdek fénytől
pislogott, könnyezett,
de engedett
e szelíd erőszaknak
és megkönnyebbülten
bukfencezni kezdett.
Én ettől meg csuklani,
de annyira,
hogy az angyal
riadtan rebbent fel
rozoga vállamról.

Roppant tanácstalanul
csóválva fürtös fejét
visszatelepedett
iménti helyére,
majd fehér munkaruhája
láthatatlan zsebéből
előcibálta kiskátéját,
„Hogyan mentsünk lelkeket”
állt rajta gyöngybetűkkel
és ráérősen
olvasgatni kezdte
a mennyei gondolatokat.

Szép metszésű orcája
egyre jobban elborult,
tétován vakargatta
izzadtságban úszó
füle tövét,
többször megvizsgálva
a kiskáté
kiadási dátumát.
Ez nem jó hozzád –
jelentette ki szomorúan,
majd szárnyát suhogtatva
visszaröppent a Mennyekbe.

Megosztás

Tweet