Tétován csavarodik
fel az est
a kopottas,
rozsdamarta bádogkeresztre.
Nem siet,
ez most a legfontosabb dolga,
hold-ezüstöt fon
a krisztusi töviskoszorúra,
melyen már csupán emlék
a napszítta festék.
Itt állok alatta,
hol kettéágazik
a fagyott göröngyű,
kátyús szekérút,
mely
a huszonegyedik század helyett
a kirekesztettek
világába visz,
a tanyavilághoz,
hol – mint anno –
most is a félsz az úr.
Fészbuk helyett
csak a varjak csevegnek,
lakóira pusztán
a Mindenható visel gondot,
éppúgy mint régen.
Itt csak a szél csapkodja
az üres disznóólak
nyikorgó ajtaját,
hol a vezetékes víz,
csatorna, villany
álom csupán,
a patika és posta,
mint a vándormadarak
délre költöztek,
de ezek vissza sosem térnek,
a mobilvilág és virtuális tér
mind-mind
úri huncutság.
A tél könyörtelen,
jeges korbácsát suhogtatva
sújt le
emberre, állatra egyaránt
s szikrázó jégcsapkönnyeket
ragaszt
a Pléhkrisztus szakállára.
Cudar világ.
Hozzászólások