Márkus László | Duna 3.0

Szépirodalom - vers

Duna 3.0

 

Hárman lestük az alkonyt
Isten bíborszín ege alatt.
A hídon ült a Csend,
alatta folyt a vén Duna,
s a csorba lépcsőn lógatva
dorkós lábam – jómagam.
A Csend szólni kívánt,
ám belé fojtottuk a szót.
Én fel akartam olvasni
néhány versemet,
de nem hallgattak meg.
Folyton a bolondos,
vén Duna vitte a szót,
meg hátán a hajókat.
Állandóan fecsegett
meg locsogott
és rengeteget lódított.
Látomásairól regélt,
valami Aquincumról,
hol minden utca
csatornázva volt
és szilaj lovasokról,
kik egy fehér ménért,
maréknyi fűért
és egy rocska vízért
egész országot szereztek.
Szó esett tatárokról
– ez igaz lehet –
mert bifsztekjüket
én is kedvelem.
Árvízi hajósra emlékezett,
meg egy őrült grófra,
ki hidat verettetett rá.
Ám amikor egy kádár legényre
kerítette a szót,
írógépműszerésznek tanult
(valami Csermanek),
ki, bár övé volt az ország,
mégis üres kézzel ment el
– mérgesen legyintve,
bosszúsan hagytam ott.
Bár tisztelem a vén Dunát,
ne tartson bolondnak engem.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Duna 3.0”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés