A gímesi vár kápolnájában léve csodatevő Mária-kép legendáját sokan feldolgozták. Jómagam a „Bottyán generális gímesi vadászata” című novellámban írtam a várkápolnáról, amikor is az agg hadfi Gímesre szarvasbikát ment elejteni, de a sikeres vadászat után a költői lelkű, szépséges grófkisasszony, Forgách Júlia kérésére betért a várkápolnába, és mint jegyesek jöttek ki onnan. Vak Bottyán generális második felesége, a nálánál sokkal, de sokkal fiatalabb Forgách Júlia, gróf Forgách Farkas leánya volt. Júlia aztán az özvegyi koszorút félretéve báró Palocsay György felesége lett.
Ám a kápolna legendája az úr 1241. esztendejében keletkezett, csodatevő erejét attól az időtől számítják, amikor Batu kán az országot tűzzel-vassal pusztította. Történelmünk leggyászosabb és véresebb napjai voltak ezek. A tatárok advent elején Nyitrához közeledtek és Boldogasszony szeplőtlen fogantatásának ünnepén értek Gímesre.
A véreskezű kán, gőgös és módfelett kevély ember volt, túlzott önbizalma szinte elvakította, elbizakodottan hitte, hogy a várat küzdelem és ellenállás nélkül kényszeríti térdre, azután kirabolja, felperzseli, nem beszélve arról, hogy a várvédőket is kegyetlenül elpusztítja, a fiatalabbakat vasra veri, és rabszolgának viszi. De nem úgy történt!
A rendkívüli módon, gondosan megerősített vár védelmére az elkeseredett jobbágyok is jelentkeztek, illetve a várba menekültek a tatár elől. Erőfitogtatás gyanánt a kán elrendelte a vár ostromát. Zuhogtak a faltörő kosok, amit a támadók artikulátlan idegen üvöltése harsogott csak túl. Ám a vár nem adta meg magát, pedig már nyolcadik napja tartott az ostrom. A várvédők lelkesedése a bástyákon lankadatlan volt, amit buzdított a vár jámborlelkű, jóságos nagyasszonyának esedezése, buzgó szívének erős hite.
A nyolcadik napon egy láthatatlan kéz intésére északról csontfagyasztó, dermesztő szélvihar érkezett és a várhegy oldalairól lesodorta az ostromló tatárokat, ráadásul a tövestől kitépett fák maguk alá temették a fejvesztetten – nemrég még vérszomjas – menekülőket. Egy álló hétig hatalmas hópelyhek hullottak az égből, embermagasságú, áttörhetetlen hótakaró borult a tájra, végeláthatatlan fehérségbe borult a világ.
A hosszú telet a várvédők alaposan kihasználták. Egyrészt megerősítették a megrongálódott várfalakat és bástyákat, másrészt pedig fáradhatatlanul a fegyverforgatásra képezték magukat, mert tudták és érezték, hogy Batu, a véreskezű még elszántabban és dühödtebben lát hozzá a vár bevételéhez.
A jóslat bekövetkezett! A szűnni nem akaró támadások terhe alatt a vár kezdett újra megrongálódni, de a várvédők is halálosan kimerültek voltak. Ám tartották magukat, tartott a hősies, önfeláldozó ellenállás. Már csak a vár nagyasszonyának rendíthetetlen hite sugallta és tartotta bennük a reményt, aki szakadatlanul bízott a Szent Szűz oltalmában és védelmében.
Aztán a Szentlélek ünnepének másodnapján, úgy délidőben, vagy annak közeledtével, amikor javában folyt az ostromló tatárok és védők tusája, váratlanul irtózatos mennydörgés kíséretében vakító villámok cikáztak, az égiháború magával sodorta a tatárokat és védőket, eljött a katasztrofális, rettenetes vég.
Nagy robajjal beomlott a várkapu, a leomlott bástyafalakat az orkán sodorta a mélybe, és a tatárok beözönlöttek a várkapun, sőt Batu kán is harcedzett, kitartó paripáján már a várpalota elé ért. Ekkor idegölő, fülsiketítő égi morajjal, háromszor is egymás után lesújtott a mennydörgő, sistergő villám. A kán lebukott lováról és kétségbeesetten hátrálni kezdett, miközben jajveszékelve üvöltötte, hogy ennek a pokolnak többé soha még a tájékára se néz, és mindenki, aki csak tudja, mentse az irháját!
A várvédők a rémületből gyorsan felocsúdtak, és a menekülő tatárok táborára rontottak, azok pedig otthagytak mindent, fejvesztve rohantak és mentették az életüket.
Amikor a várúr az izgalomtól, a győzelem dicsőségétől egy picit megnyugodott, a nagyasszonyt kereste, akit a kápolnában a csodatevő Szent Szűz képe előtt talált térdepelve. Asszonya mellé térdelt ő is. A hirtelen beállt csendben tisztán hallotta a nagyasszony sóhaját: „Ah, mégis segítettél Csodatevő Szűzanyám! Gyermekestől a Tied vagyok, maradok!”
A legendán túlmenően a csodatevő várkápolna sokáig szolgálta Gímes népének lelki, vallási kielégülését. Egészen addig, amíg a Forgách grófok önzetlen segítségével a falu temploma fel nem épült. A templom kriptájában helyezték örök nyugovóra idősebb gróf Forgách Károlyt és fiát, ifjabb Forgách Károlyt.
Ám 1977 nyarán az apát és fiát újratemették. Most már a gímesi köztemetőben pihennek.
Hozzászólások