Régi népi, egyházi és társadalmi szokás, hogy az óév végén és az új esztendő küszöbén, nemcsak gazdasági eredményeinkről, társadalmi sikereinkről, s egyéni felemelkedésünkről, esetleg bukásunkról vetünk számot, hanem azokról is megemlékezünk, akik örökre eltávoztak közülünk. Pedig előző karácsonykor kellemes ünnepeket kívántunk nekik és szilveszter napján boldog új évet…
Részemről a 2005-ös esztendő mérlegelése szomorú volt, mert néhányan, hozzám közelállók búcsú nélkül távoztak, már csak az emlékük maradt. A konduló lélekharang hangja is elszállt örökre. Róluk emlékezem…
Irénke doktornő
Dr. Drobis Irén (1942-2005) bőrgyógyász, a nyitrai kórház dermatológiai osztályán kapott állást, miután a pozsonyi Komensky Egyetem Orvostudományi Karán doktorált. Később a főorvos helyettese lett, és ezt a pozíciót a rendszerváltás után is betöltötte. Mint nyugdíjas került Verebélyre, és hetente háromszor járt ki Nyitráról betegeit ellátni, kezelni…
Nyitrától déli irányba, a Zoboralján, a Cétényke folyó balpartján elterülő színmagyar községben, Nagycétényben született. Irénke, Drobis doktornő sorsa azért is érdekes, hogy az első nő szülőfalumból, aki orvosi diplomát szerzett, de orvosnak is a második, az első orvosunk Sáfár István doktor volt, aki a galántai kórházban egészen a főorvosi, majd az igazgatói tisztségig vitte…
Ámde, maradjunk Irénkénél, akit gyermekkorom óta ismertem. De ki ne ismerte volna a szalmaszőke, törékeny, végig kitűnően tanuló leánykát. Ősei nyilván szlávok, csehek vagy szlovákok lehettek a neve alapján, és tőlük örökölhette természetes szőkeségét, s egy picit kiemelkedő arccsontjait.
A falu szélén laktak takaros családi házukban. Szüleinek egyetlen gyermeke volt. Édesapja eljárt Handlovára (Nyitrabánya) dolgozni, a bányatelepre, de mint felszíni munkás, kőműves dolgozott, csak a hétvégeken tért haza családjához. Nagyon halk szavú csendes ember volt. Irénke édesanyja apró termetű, de kardos, rátermett asszony volt, azt hiszem, hogy ő „viselte a kalapot” a családban.
Az ötvenes években, amikor megnyíltak Szlovákiában a magyar iskolák, Irénke a szlovákban maradt, ígyhát egy picit kikerült a látószögemből. Miután középiskolások lettünk, öntöző hétfőn, csapatnyi barátommal a Felvégen elmentünk Irénkét is megöntözni. Akkor láttam, hogy milyen szép lány lett belőle. A falubeli lányokkal nem nagyon barátkozott, bálokba a nyári rendezvényekre sem járt, mert csak a tanulásnak élt. Már akkor beszélték, hogy orvosnak készül.
Egy alkalommal – talán az érettségi előtt volt – Nyitrán találkoztam vele a buszmegállóban és meghívtam egy kávéra a közeli Magyar Vendéglőbe. Egy picit vonakodott, mivel nem szokott vendéglőbe járni, de aztán a meghívásomat elfogadta. A vendéglőben barátom, Borbély Jani volt a főszakács, bécsi kávét rendeltem – benne gyűszűnyi tojáslikőr és tejszín -, barátom kinézett a konyhából, üdvözölt bennünket, s ő készítette el a fenséges italt, a bécsi kávét.
A gyűszűnyi tojáslikőr hatására Irénke arca pirosabb lett. Mintha kitárulkozott volna, egy picit többet beszélt terveiről. Elárulta titkát, hogy orvosnak készül, szeretné meggyógyítani az embereket. Nagyon jól éreztük magunkat, tavasz volt, a buszban is végig beszélgettünk. Nagycétény szélén szálltunk ki a buszból, már esteledett, felajánlottam, hogy hazakísérem. A kertkapuban beszélgettünk még, aztán elváltunk. Egy aprócska puszi is elcsattant, mint az szokott lenni a mi ifjúságunk idején. Tudom, hogy manapság mások a szokások és a viszonyok az ifjúság körében…
Bizony sokáig nem találkoztunk, mert nekem is megvoltak a magam gondjai, bajai. Rohamosan közeledett az érettségi, a tanulással kellett törődnöm. Közben megtudtam, hogy Irénke felvételizni jön Pozsonyba. Délután, amint csak lehetett, rohantam az egyetemre, hogy találkozhassak vele. A felvételin sikeresen megállta a helyét, nagyon örültünk és azt tervezgettük, hogy majd én is megpróbálkozom Pozsonyban maradni, talán a konzervatórium zenei szakán, vagy pedagógiát fogok tanulni.
Sajnos egyik sem sikerült, mert nagyon rossz káder voltam, kulák csemete, apám a pár hold földjét nem akarta a közösbe vinni, nem írta alá a szövetkezetesítés idején a belépési nyilatkozatot. Sőt annyira elmérgesedtek a dolgok, hogy érettségi után még tanítói állásba sem léphettem. Ígyhát jelentkeztem bányásznak, mert egyévi bányászkodás után azt ígérték, hogy megbocsátanak, és ha jól viselem magam, akár tovább is tanulhatok…
Node, előtte – még mielőtt a bányatelepen jelentkeztem volna – a nyári vakáció alatt elhatároztuk Presinszky Lajos barátommal, hogy a múlt évi siker után – ez 1959-ben történt – ismét esztrád műsort állítunk össze. Karöltve a Csemadokkal (magyarok kulturális egylete Szlovákiában) összehívtuk a falu ifjúságát, főként olyanokat, akik középiskolában végeztek, vagy tanultak tovább. Köztük volt Irénke is. Több jelenetben is szerepeltünk együtt és a próbák után rendszeresen hazakísértem. Kitudódott, hogy több mint a színpadi jelenetek kötnek össze bennünket.
Már említettem, hogy a Felvégen, a falu szélén laktak. Kertjük alatt a Kádámka patak csörgedezett, a patakon túl pedig a Malomerdő – nyáron nagyon kopár rét – húzódott. Akkortájt már sem az erdő, sem a malom nem volt ott. Csak a kopár, szántatlan terület, amelyet az Állópatak, illetve a Nyitra felé vezető út és nyugat felől a Cétényke folyó határolt. Manapság felszántott, negyven hektárnyi szántó.
A Kádámka patak nyári szárazságok idején kiapadt, szinte szárazon – a cipőt le sem kellett vetni – át lehetett rajta gázolni. Ha egy picit nagyobb volt a vízállása, akkor a hídnak a patakba állított köveken ugrálva lehetett a másik partjára jutni. A Malomerdő füve is kiszáradt, akár a Hortobágyon. Ám megtörtént az is, hogy Irénkével száraz lábbal értünk partot. De estére a Csitári hegyekre – ott van a Kádámka forrása – és a Zoboraljára zúduló eső nyomán megáradt, és csak a köveken, vagy levetett cipővel tudtunk visszatérni. Ámbár úgy oldottuk meg a patakon való átgázolást a gyors áradás után, hogy a hátamon vittem át a lányt.
Egy alkalommal Irénke úgy döntött, hogy fordítva történjen a dolog, vagyis ő visz át engem. Hiába tiltakoztam:
– Ne akadékoskodj feleslegesen, baj lesz belőle – mondtam kedvesen. Irénke odalépett hozzám, átfogta derekamat – azt hittem, meg akar csókolni –, és a magasba emelt:
– Látod, nem vagy te olyan nehéz fiú, nyugodtan mássz fel a hátamra – szólt halkan, de csicsergő hangon.
Nem akartam tovább vitatkozni, csavarni, halasztani a dolgot, csak annyit kérdeztem:
– Felkészültél, minden rendben? – és felkapaszkodtam a törékeny lány hátára. Igaz, hogy lábam érte a földet, majd a vizet súrolta, de elindultunk a másik part felé.
Úgy a megáradt patak közepén járhattunk, amikor a teherhordóm ingadozni kezdett, majd megbotlott valamiben és mindketten elvágódtunk. Illetve Irénke még el is merült a patak mérges, sötétsárga vizében. Piros, fehérpettyes szoknyácskája, fehér, rövidujjú ingecskéje merő víz lett, de ugyanúgy megmártózott aranyszőke haja is.
Levetkőztünk, kicsavartuk holmijainkat, miközben fogvacogva Irénke csak annyit mondott:
– Mit fog szólni majd a mamám? – nagyon sajnáltam őt, amint szomorú kék szemével – nem szemrehányóan, csak kérdően – nézett rám.
2.
Gyorsan, futva értünk Irénkéékhez, és én vállaltam magamra a felelősséget az édesanyja előtt. Szerencsére Kati néni nem háborodott fel, leparancsolta rólam is a vizes nadrágot, meg a pólóingemet és egy pokrócot terített rám, majd a konyhában tüzet rakott, holmimat a sparhelt fölötti spárgára akasztotta. Miközben száradtak nyári holmiaim, elmeséltük a balesetet, amin nagyon nevetett.
– Hát, nagyon erős lehetsz lányom, ha Árpádot át akartad vinni a patakon…
Nagyon szép nyári este volt, vagy már éjszaka, nagyon elégedetten és boldogan – igen, „boldogan”, mert nincs rá jobb és szebb kifejezés – bandukoltam haza. Tiszta volt az ég, és mint a nótában, s mesékben, csillogott a hold, ragyogtak rám a csillagok…
A próbák folytak, már a bemutató dátumában is megállapodtunk. Megkértük Chovancsek Sándor igazgató urat, hogy jöjjön el a próbákra, aki akkortájt talán a Csemadok titkára volt. Arra is megkértük, hogy majd vezesse, konferálja a műsort. Sanyi bácsi jóképű, jó kiállású, színpadra termett, színésznek is beillő, harmincas éveit taposó, remek hangú, vérbeli néptanító volt. Mivel szeretett és tudott is konferálni, szívesen tett eleget kérésünknek.
Nagy izgalommal vártuk a bemutatót, ami egy július végi vasárnapra esett. Délután, mármint azon a vasárnapon a főpróbát a gyerekeknek tartottuk. Az iskola udvarán felállított színpadon történt minden. Az udvar kerítését friss ágakkal tűzdelték és az ágakon szalagokat lengetett a nyári szél. Már délután megtelt a nézőtér, de az esti előadás volt az igazi. Már nyolc óra előtt gyülekeztek az emberek. A részletekre már nem nagyon emlékszem, de az első sorokat a község elöljárói töltötték meg. Ott volt a nagyhangú titkár is, akit nem szerettek az emberek, mert a „padlássöprések” idején nagyon jeleskedett. Talán mellette ült a papunk is, dr. Koszták Pál, egykoron piarista tanár, nagy tudású, humanista ember, több nyelven is beszélt. A pap is élvezte az előadást, tapsolt, nevetett a humoros jeleneteken. András bácsi, a titkár igyekezett túlszárnyalni a papot, olykor-olykor felállva tapsolt és éljenezett…
Történt azonban egy „műhiba” az előadáson. No, nem sült bele senki sem a szerepébe, vagy esett le a színpadról. Gördülékenyen zajlott az előadás, a szereplők nagyon szurkoltak egymásnak. Sanyi bácsi pedig biztatta a társaságot:
– Több lendületet vigyetek bele, mozogjatok és hangosabban mondjátok a szöveget, gyerünk, rajta!
A baj akkor történt, amikor Karinthy humoros versét szavaltam mély átéléssel, a közönség élvezte a verset és dőlt a nevetéstől, de amikor a vers azon sorához értem, hogy „Szeretnélek látni a ravatalon, amint a tengerből lábvizet veszel…” – ledöbbentek, mintha elvágtak volna egy telefondrótot, mély csönd következett. Az történt, hogy a ravatalról szóló soroknál a nagyhangú titkárra, András bácsira mutattam. Szerencsére a csend hatására nem álltam le, hanem folytattam a verset és a végén András bácsi tapsolt, éljenezett a leghangosabban…
Másnap, hétfőn Irénkével a megbeszélt helyen találkoztunk. Örömmel siettem a randira, hiszen hatalmas teher esett le vállainkról, de éreztem a siker mámorát is. Irénke nagyon visszafogott és szomorú volt. Az ilyesmit gyorsan megérzi az ember.
– Történt veled valami? – kérdeztem halkan, miközben a Malomerdő felé közeledtünk.
– Történt… Szénabrigádra kell mennem Zólyomba augusztus elsején, mert csak akkor kapok internátust – mondta halkan és vállamra tette kezét, kék szemeivel bánatosan nézett.
– Abból ne csinálj gondot, nagyon vidám napok elé nézel. Ne félj, nem fogjátok agyondolgozni magatokat – biztattam.
Irénke egy picit hallgatott, majd megrázta vállamat:
– Te mondod ezt, aki minden brigádról leléptél, a csehországi komlóbrigádot is beleértve? Nem akarlak elveszíteni – mondta őszintén
– Tudod mit? Veled megyek és jelentkezem, biztosan nem küldenek haza – rukkoltam ki ötletemmel.
– Ez nem jó ötlet, nem jöhetsz velem. Neked a bányatelepen kell jelentkezned.
Közben az Állópatakhoz értünk, mint említettem a főúthoz közel, vagy párhuzamosan húzódott Kiscétény irányába. Soha sem fogyott ki belőle a víz, sűrű sás, nádas nőtt benne, olykor-olykor vadkacsák is beszálltak vizére, de leginkább a békák kórusa hallatszott messzire belőle. Leültünk egy kidőlt fűzfa maradványaira és hallgattunk szótlanul. Fogtuk egymás kezét. Már este volt, a nap rég nyugovóra tért, a homály betakart mindent…
Egyszercsak lánccsörgést hallottunk, majd emberi hangot, a legeltetésből hazatérő kései pásztort, Miska bácsit. Nem Miska volt már az öreg, hanem a nyolcvanon is túl levő agg, falusi ember, ki nem adta fel a harcot, mindig nevelt két-három tehenet, mellett borjakat is. Ezért hívták „tehenes” Miska bácsinak, becsületes neve Jaruska Mihály volt.
Mihály bácsi virágos beszédű, mesemondó falusi ember volt a Zoboralján. Pásztorkodás közben körülvették a gyerekek és tátott szájjal hallgatták régi történeteit, legendáit, meséit a háborúkról, a magyar királyokról, Rákócziról és Kossuth apánkról. Amit az iskolában nem tanítottak velünk, azt Miska bácsi mind elmondta legeltetés közben…
Az öreg nem vett észre bennünket, de amikor az irányunkba ért teheneivel, odaköszöntem neki:
– Jó estét, Mihály bátya!
– Jó estét! Te vagy az Árpus? – köszönt vissza és megállásra szólította teheneit.
– Én vagyok, Mihály bátya, jöjjön, pihenjen meg egy kicsit! – biztattam az öreget.
Talán biztatni sem kellett volna, jött volna magától is, mert nagyon szeretett társalogni.
– Mit csinálsz ilyenkor itt egyedül Árpus, csak nem a boszorkányokat lesed? – kérdezte, miközben felénk közeledett.
– Nem, Mihály bátya, nekem a boszorkányok nem kellenek, inkább a tündérekre vigyázok – válaszoltam vidáman.
– Látom, egyet már fogtál is magadnak, hát vigyázz rá nagyon! – közben Irénke is köszöntötte az öreget, kiderült, hogy rokonok valamilyen ágon.
Az öreg váratlanul más irányba terelte a dolgot és megkérdezte:
– Árpuskám, aztán vettél-e borsoskát Irénkének a búcsúban?
– Mihály bátyám, nem tudom, hogy mit kérdezett, de borsoskát biztosan nem vettem Irénkének – válaszoltam bizonytalanul, amin az öreg nagyot kacagott.
– Jajjaj, ti fiatalok azt sem tudjátok, hogy mi a borsoska? Árpus te tanító vagy, és nem tudod, hogy a borsoska mézeskalács? Pedig a búcsúban daloltak róla, hogy „mézeskalács szívet veszek neked” – mondta és búcsúzott tőlünk, elindult tehénkéivel és öreges, reszelős, rekedtes hangján énekelni kezdett:
– Mézeskalács szívet veszek neked, tükör lesz a közepén, hogyha beletekint huncut szemed, reád kacagok én – az éneket a tehenek láncainak csörgése kísérte, majd beleveszett a nyári éjszakába…
3.
Irénke – érettségi táján
Irénke elutazott és megígérte, hogy írni fog mihelyst lesz rá ideje és lehetősége. Naponta izgatottan vártam a postást, de levél nem érkezett. Azaz jöttek levelek osztálytársaimtól, akik dicsekedtek, hogy már voltak bemutatkozni az iskolában, ahol szeptembertől megkezdik a tanítást.
A második héten a posta előtt álldogáltam és vártam a postást, de csak úgy, mintha véletlenül arrajárnék. Talán mondanom sem kell, hogy feleslegesen, Irénke nem írt. Őszintén bevallom, hogy ez az állapot kezdett dühíteni és sértőnek, megalázónak tartottam a dolgot. Úgy éreztem, hogy cserben hagytak. Pedig az az igazság, hogy hagytak már el engemet lányok jó néhányszor és hasonlóan én is hagytam ott lányt. Mögöttem volt jó néhány diákszerelem, ifjúságom kalandos szakasza, mint a nótában is éneklik, hogy „Volt nekem szeretőm mindenféle fajta…” Irénke más volt…
Történt aztán, hogy doktorandusz barátommal, Istvánnal bementünk Nyitrára a strandra fürödni, nomeg napozni, a lányokat mustrálni és fejesezni a trambulinról. Napozás közben – igaz ő provokálta ki belőlem – elmondtam bánatomat barátomnak, hogyhát Irénke már a harmadik hete elment és nem ír. Pedig megígérte…
Barátom némi gondolkodás után kinyilvánította véleményét:
– Nézd, Irénke doktornő lesz, vagy legalábbis az orvosi egyetemen fog tanulni. No és nem valami jó bizonyítvány lenne a számára, ha egy bányász fiú udvarolna neki. Vagy vannak más kilátásaid a jövőre nézve? – először arra gondoltam, hogy barátom cukkolni akar, és majd egy nagyot röhögünk a végén. De nem úgy történt, arcvonásai és tekintete nagyon komoly maradt.
Felálltam mellőle, felmásztam a trambulin legmagasabb fokára és egy parasztfenekest ugrottam a vízbe, ami nagy csattanással végződött. Az ugrás után fájdalmat nem éreztem a bőrömön. Jó sokáig maradhattam a víz alatt. Egy fekete lány mellém úszott és nagyon szemrehányóan nézett a szemembe, majd szlovákul szólt hozzám:
– Ci si sa zbláznil, chces sa zabit? (Megbolondultál? Agyon akarod magadat ütni?) – és a medence széle felé irányított. Egyetlen lendülettel kiugrottam a medencéből, hogy lássa, rendben vagyok.
Miután kifújtuk magunkat – miközben a lány állandóan korholt és szidott –, vettem észre, hogy síp van a nyakában, fehér pólósapkát visel, amelyen nagy betűkkel a KÚPALISKO (FÜRDŐ) olvasható.
– Elnézést, de nem tudtam, hogy te itt kompetens vagy – mondtam.
– No és, attól még te agyonverhetted volna magad. Nem látod? Nagy betűkkel ki van írva, hogy az ugrótorony csúcsára tilos felmenni! – dühöngött tovább.
– Fentről nem lehet látni és oldalról sem, ahonnan felmásztam – most már belémbújt a kisördög és piszkálni kezdtem a lányt.
– Nem látni, nem látni! Azt azonban hallanod kellett volna, hogy sípoltam…
– Sípolhattál másra is…
– Kire, a várbeli püspök úrra? – mondta pulykavörösen.
– Ne dühöngj, és ne haragudj! Térj magadhoz, tudnék én mást is mutatni neked, ha megengednéd. Még egyszer mondom, ne haragudj! Inkább legyél barátságos hozzám! Kérlek, mosolyogj egy picit!
– Tudnál mutatni, mit? Azt, hogy letolod a gatyádat? – ezeket azonban már mosolyogva mondta, amitől mindjárt barátságosabb lett a légkör.
István barátom észre sem vette, hogy mi történt, nagyon belemerült a tanulásba és csak akkor pillantott fel rám, amikor melléfeküdtem. Megnézte az óráját és határozottan szólt:
– Pakoljunk, mennünk kell, ha el akarjuk érni a buszt!
– Pista, én maradok, úgy döntöttem, hogy csak az utolsó busszal utazom…
– Az okát is el tudnád nekem árulni? – kérdezte a tőle megszokott precizitással.
– Parancsolj! Ha megteszel egy fordulatot száznyolcvan fokos szögben, mindegy, hogy melyik irányban. Azaz csinálsz egy katonás „hátra arcot”, akkor pontosan szembetalálod magadat az utazásom fluktuációjának az okával…
– Megbolondultál, hogy így beszélsz?! – kérdezte vagy inkább mondta egy picit dühösen, de azért hátra pillantott, csak a nyakát tekerte oldalra, vagy hátra. A lány éppen felénk integetett.
– Az indoklásodat elfogadom. Ez aztán gyorsan ment. Gratulálok – mondta komolyan a szőke doktorandusz, és elindult a kabinok felé átöltözni…
Márta, az új barátnőm Trencsén mellől származott. Határozott volt, kedves, de akaratát érvényesíteni akaró lány. Az egészségügyi iskolában érettségizett, tehát velem egykorú, tizennyolc éves ápolónő. Kézilabdázott a nyitrai csapatban, a nyarat a medence körül töltötte, úszómester(női) minőségben. A fiúk körülrajongták, de tudott bánni velük, betartatta velük a kötelező távolságot. Nem tudom, miért, de engemet megkedvelt, egy picit szeretett is, noha, tudott uralkodni érzelmein. Nem okozott gondot neki a szakításunk. Szeptemberben egy prágai csapathoz – talán a Spartához vagy a Sláviához – szerződött…
Ámde egyelőre még csak ott tartunk, hogy Márta rendszeresen elkísért az utolsó, Nagycétény felé induló buszhoz és illendően búcsúzott tőlem. Egy szombati napon megvettem a jegyemet és körülnéztem, hogy van-e üres hely a buszban. Akkor pillantottam meg Irénkét, egyedül ült az első ülésen, előtte hatalmas utazó kofferje. No, nem mondom, bizony megdöbbentem, mint a tolvajláson rajtakapott mintagyerek. Nagyon rideg volt a találkozásunk. Irénke nem írt, talán egy picit bántotta a lelkiismerete. Én pedig néhány perce forró csókkal vettem búcsút a feketétől.
Az úton, hazafelé csak általános dolgokról beszélgettünk. Nem kértem számon, de meg sem kérdeztem, hogy miért nem írt? Ő sem kérdezte, hogy ki volt az a lány. A busztól segítettem neki a koffert cipelni. Elég súlyos volt, biztosan könyvek voltak benne.
– Bírod, ne segítsek? – kérdezte. Bírtam, de szerencsére közel laktak a buszmegállóhoz.
A kiskapuban édesanyja várta, úgy éreztem, hogy meglepődött, de megörült láttomra. Befelé invitált:
– Gyere be, nem jössz be egy pillanatra?!
Elhárítottam azzal, hogy már későre jár az idő…
– Jól van, akkor búcsúzzatok el egymástól! – mondta és befelé indult az apró asszony a hatalmas kofferrel.
A búcsúzás nem tartott sokáig, de annál hosszabb volt az idő, amikor újra találkoztunk. Mint már jeleztem, szeptember elsejétől Nyitranovákon jelentkeztem a bányatelepen, illetve kocsival vittek, mert féltek, hogy elröpül a „madárka”. Nagyon fontos volt számukra minden ember, különösen az ifjabb generáció. Erre azonban majd talán máskor térek ki bővebben.
4.
Irénke orvossá avatása
A lényeg az, hogy Irénkével még véletlenül sem találkoztam. Közben eltelt az egy év és katedrához jutottam, 1960-ban szülőfalumban kezdtem tanítani, majd rá egy évre fiam született. Bevonultam katonának 1961 augusztusától. Szinte megállíthatatlanul rohant az idő, a katonaság is elszaladt. Leszereltem és tettem dolgomat az iskolában, a sportszervezetben, 1964-ben községi képviselővé választottak, akkor született második fiam, Gábor. Zenekart is alakítottunk leszerelésem után. Elég sokat publikáltam, rövid tudósításokat írtam a szlovákiai magyar lapokban és 1966-tól lettem vadász. Azaz akkor váltottam ki első vadászjegyemet, miután sikeres vizsgát tettem. Visszatekintve azon gondolkodom, hogy miként bírtam ezt a rengeteg, sokrétű munkát?…
Irénkével véletlenül a községházán találkoztam, piros diplomával elvégezte az orvosi egyetemet. Gratuláltam neki őszintén, és sok sikert kívántam az orvosi pályán. Elmondta, hogy a kórházban kapott munkát, és beköltözött Nyitrára, a lakhely megváltoztatását jött intézni.
Szilveszterkor a zenekarom játszotta a talpalávalót. Irénke megjelent az ajtóban egy magas, fekete, jól öltözött fiúval. A szünetben odamentem asztalukhoz üdvözölni. Kiderült, hogy a fess srác, Hanzi az unokatestvére Németországból.
A szünetekben sokat beszélgettem Irénkével munkájáról, főnökeiről, vizsgáiról. A múltról, kapcsolatunkról, csendes szakításunkról egy szó sem esett. Táncoltam is vele néhány kört, nagyon jól táncolt, érdekes, hogy előtte sosem táncoltunk…
Hatvannyolcban a Nyitrai járás Csemadok titkára voltam. Munkatársam, Szombath Ambrus oly szerencsétlenül bukott motorjával, hogy kórházba került. Őt mentem meglátogatni, amikor a nyitrai kórház tágas, fákkal benőtt kellemes udvarán Irénkével találkoztam. Nyár volt, fehér köpenyében jött felém. Messziről megismertem járásáról és karcsú alakjáról. Köszönés után mindjárt rátért a lényegre:
– De jó, hogy itt vagy, a főnökasszony szeretne veled beszélni. Nagyon sokat emleget ám! – mondta.
– Én meg azt hittem, hogy te emlegetsz és te szeretnél velem beszélgetni – mondtam tréfásan.
Elindultunk a kórház dermatológiai osztálya felé. Az egyik ajtón ki volt írva a hölgy, azaz doktornő neve, amely ismerősnek tűnt. Miután bekopogtunk, és beléptünk irodájába, ismerős arc fogadott. Ugyanis, az „elvtársnővel” a Nemzeti Front gyűlésein egymás mellett szoktunk ülni. Ő a „Vöröskereszt” szervezetet, én a Csemadokot képviseltem.
– To sú knám hosti! (Micsoda vendégek hozzánk!) – mondta köszönés helyett, és hellyel kínált.
– Ruky boskávam! (Kezét csókolom!) – mondtam, kezet is csókoltam, még mielőtt leültem volna.
Hamarosan kiderült, hogy a hölgynek mi a gondja és bánata velem kapcsolatban.
– Szerettem volna már régen találkozni magával, hogy megismerjem. A gyűléseken már lassan félek maga mellé ülni, mert a végén még azt fogják mondani és terjeszteni rólam, hogy én adom a tippeket, én súgok magának – mondta kedélyesen.
– No, és mi a baj a felszólalásaimmal? – kérdeztem.
– Semmi, de nagyon szokatlan dolgokkal áll elő. Mondjuk a nemzetiségi kérdéssel, iskolákkal, iskolázottsággal és szociális dolgokkal kapcsolatban is – replikázott tovább.
– Asszonyom, én csak arról beszélek, ami az alkotmányban le van fektetve, semmi másról, és semmilyen kivételezettségről. Tehát a jogokról, alapvető, elemi jogainkról, csakhogy ezeket hosszú éveken át nem tartották be, enyhén szólva lábbal tiporták. Node, a még hatalmon lévő, megrögzött komcsik Prágától Kassáig azt igyekeznek terjeszteni és elhitetni a szlovákokkal, hogy mi szlovákellenesek vagyunk, s minden, amit mondunk, a szlovák nép ellen irányul. Pedig az ellenkezője az igaz. Mindenben támogatjuk a szlovákok föderációs terveit, mindenben, ami arról szól, hogy szűnjön meg Prága Szlovákia feletti teljhatalma a párton belül és a párton kívül is. Alakuljanak szlovák intézmények, amelyek itt fogják eldönteni, hogy mi legyen a közigazgatással, iskolaüggyel, kultúrával és az egészségüggyel is! – fejeztem be szónoklatomat.
A két nő hallgatott. Aztán Irénke megszólalt:
– Én nem értek a politikához, nekem a végzettségem az alapiskolától kezdve egészen az egyetemig szlovák. Eddig azt hittem, hogy minden rendben van, nem kell itt változtatni semmin! Minden nagyon jó és szép – mondta nagyon halkan.
– Árpád, maga nagyon nagy szónok, lám egy tagot már szerzett a pártjának vagy a Csemadoknak – mondta a főnökasszony és kisétált az irodájából, magunkra hagyott…
*
A kórházi találkozás után csak nagy ritkán futottunk össze. Néha a betegein keresztül üzent vagy üdvözölt, én ugyanúgy. Soha nem ment férjhez. Már az ötvenen is túl volt, amikor összeismerkedett egy idősebb jogásszal, de nem tudom, mennyire haladtak egymással, talán össze is költöztek. A férfi még a múlt század végén meghalt. Irénke, miután nyugdíjba vonult, praxisát, hivatását nem adta fel, és bőrgyógyászati szakorvosként kijárt Verebélyre rendelni.
Előfordult, hogy jártam a körzeti rendelőben. Mindig úgy indultam, hogy meglátogatom Irénkét. Sajnos sokan vártak rendelőjének ajtaja előtt és a komoly betegeket nem akartam megelőzni. Ám történt egyszer, hogy a szomszédos sebészorvos ajtaja előtt várakoztam, és valaki rámköszönt hátulról:
– Csak nem nálam várakozol? – kérdezte Irénke mosolyogva.
– Nem, nem, és nem is vagyok beteg, csak a doktorúrnak egy képzőművészeti problémáját oldottam meg. Egy festményről van szó, a festőjéről informálódott nálam – mondtam.
– Ha nem vagy beteg és végeztél, feltétlenül állj meg nálam! Oly régen beszélgettünk, és alig ismerjük már egymást – mondta nagyon őszintén…
Sajnos ígéretemet nem tartottam be, mert a sebésszel a szomszéd faluba mentünk azt a képet megnézni – amit meg is vásárolt –, de már nem tértem vissza vele a rendelőbe, kocsijából a lakásunk előtt szálltam ki…
A múlt esztendő (2005) tavaszán jött a szomorú hír, a városi hangszóróból hallottam, hogy dr. Drobis Irén meghalt.
Nagycétényben temették. Koporsója lezárása előtt bementem a ravatalozóba. Csak ketten voltunk. Nem állták körül ravatalát gyermekei, hiszen sosem ment férjhez. Közeli rokonsága is szétszéledt a nagyvilágban. Nagyon szomorú voltam, és szívből sajnáltam a törékeny, szőke lányt, ifjúságomnak szép emlékét, befejezetlen szerelmünket.
Nem maradhattam sokáig vele, mert özönlöttek a gyászoló, nyitrai és verebélyi kollégái, munkatársai. Aztán jött a pap is. Keresztényi szokás szerint szépen búcsúztatta, majd dübörögtek a rögök koporsóján. Sírhalmát beborították a koszorúk és virágok. A közeli erdő és a Cétényke folyó felől a tavasz illatát, a természet ébredésének örömeit hozta a tavaszi szél.
(Megjelent: 2006. május-augusztus)
Hozzászólások