Gyermekkoromban a szüret rendkívüli esemény, ünnepnap volt szülőfalumban, Nagycétényben. Szüretkor üresek voltak a tantermek, iskolapadok. Hiszen a családok apraja-nagyja kivonult a szőlőhegyre a beérett termést leszüretelni. Bizony nem kis dolog ma sem a szőlőtermesztés, rengeteg munka van vele metszéstől a szüretig. És ha már megtörtént a szüret, és az újbor kiforrott; egész évben gondozni, kezelni, fejteni kell, hogy meg ne támadja valamilyen betegség. Ám minden szőlősgazda tudja, hogy csakis jó hordóban érik a jó bor!
A nagycétényi szőlőhegy, úgy négy kilométernyire a falutól, kedvező dombon fekszik, a Verebély felé vezető főút mindkét oldalán. A Zobor hegy felőli részt Felsőhegynek, a másik részt pedig Alsóhegynek hívják. Azon belül még különböző dűlők vannak, mint a Lópira, Völgynél, Kiserdőnél, Páni gátaknál, Orbánkánál stb. A legnagyobb szőlőskert az esztergomi hercegprímásé volt, a présház pinceje 200 méter hosszú, hatalmas prését állítólag csak két ember tudta üzemeltetni. A szájhagyományok szerint maga Pázmány Péter is járt a nagycétényi szőlőhegyen, borait különösen a gyomorbántalmak ellen tartotta jónak, és mint gyógyszert használta, s ajánlotta másoknak is. Sajnos az első világháború után az érseki szőlőbirtok pangásba indult. A második világégés után, az ötvenes években megszűnt, elpusztult. A présház rombadőlt, és vele együtt a hatalmas prés is. Csavarja még nagyon sokáig a régi présház alapjainál volt kidobva, mígnem valaki – de inkább valakik, mert egy ember nem bírta volna elvinni – felfűrészelte vagy eltette.
Nagycétényben a présházak, vagy ahogyan ott hívják a gazdasági épületet: „hajlok”, a szőlő feldolgozására és a bor tárolására szolgált. Általában két részből áll, az egyik részében dolgozzák fel a szőlőt és tárolják az eszközöket; kádakat és a prést. Onnan vezet a pincébe a pincelejárat. A borpincét keményfából készült vastag ajtók zárják, ahol a borokat hordókban tárolják.
A présháznak a második része a „házika”, ahol a gazda a vendégeket fogadja és télen be is lehetett tüzelni, fűteni. Rendszerint kiszáradt szőlőtőkékkel és elkorhadt karókkal tüzelnek. Különösen a téli vasárnap délutánokon használják ki a tűzhelyeket, mert akkor illik a szőlőhegyen tartózkodni és egymást meglátogatni…
Mint bevezetőmben mondtam, a szüret rendkívüli esemény a falu életében. A szüretet nagyon fontosnak tartják. Egyrészt, ha jó a termés, akkor egész évben biztosítva van a borital a család számára. Másrészt viszont a bő termés után eladásra is gondolhat a gazda, ami jövedelmet jelent a család számára. Régen a környékbeli kocsmárosok szerették a cétényi borokat, még a vadontermő otellót is, mert annak igen magas volt a cukortartalma, jó hazai, kisüsti pálinkát lehetett belőle főzni…
A kitűzött szüreti napon felpakolt a család a szekérre. A lovasfogatok gyorsabban haladtak, kerekeik gyorsabban forogtak. A szegényebbek csak a tehénkéiket fogták be, valamivel később értek a szőlőhegyre. A szüreti hangulatot leírni, elmondani nagyon nehéz. Az, aki nem élte át, nem született bele, talán meg sem érti. Ám biztosan bő a „szüret irodalma” más európai népeknél is…
Már-már azt hittem, hogy többé sosem találkozom ama régi szüreteket idéző, szüreti hangulatot megőrző versikével, amelyet gyermekkoromban szüret táján apám szokott felolvasni. A versikéből kicsengett számomra az októberi napsütés, a szőlő illata, a már sárguló falevelek színei, és az emberek arcán a lelki elégedettség. A szakadozott, töredezett, megsárgult újság vagy újságlap egy picit remegett apám megfáradt kezében, de arcán a mosolyt sosem fogom elfeledni.
A megsárgult újságlapot aztán elfelejtettem; más gondjaim voltak, de az emléke mégiscsak elraktározódott az emlékeket tároló agysejtjeimben, mert néha-néha előbukkant, mint nagyon kedves emlék, szép vers, irodalmi élmény gyermekkoromból. Sajnos nem tudom hová tűnt, mi lett a sorsa és hol keressem. Talán ismeretlen helyen pihen, vagy a szőlőhegyi házikából hazakerült könyvtáramba, és valahol az elraktározott, régi újságok között pihen, amelyeket úgy érzem, hogy már fogytán az erőm újraolvasni. Talán-talán majd valaki, utánam jövő kései utódom rábukkan és öröme lesz, örülni fog a versikének…
Reménytelenségemet az is fokozta, hogy a szüreti versike szerzőjére, költőjére sem emlékeztem. Pedig a poéta kilétének ismeretében nem lett volna reménytelen és eredménytelen a kutatás. Titokban azért mégiscsak reménykedtem, bíztam a véletlenben, amely az ember számára néha-néha tartogat kellemes meglepetéseket a csalódások árnyékában…
Minap a szépemlékű felvidéki képeslapunk, A Hét utolsó évfolyamainak bekötött példányait lapozgattam. A lap első száma 1956-ban jelent meg, és nagyon korán, a férfikor derekán, 1995 májusában szűnt meg. Az állam, a demokrácia, konkrétan a kulturális tárca, Szlovákia Kulturális Minisztériumának rosszindulatú minisztere nem volt hajlandó támogatni. Magyarán nem adott pénzt a magyar lapra, így az az indokolatlan politikai csatározások áldozata lett.
A lapozgatás, vagy inkább tallózásnak nevezném, úgy történik, hogy egy-egy írásba beleolvas az ember. A felvidéki költő, Dénes György Újbor idején című írásán akadt meg a szemem, és benne a szüreti, szüretet idéző versikén. Határtalan örömmel tudtam meg, hogy szerzője Lévaí József (1825-1918) – Petőfi, Arany, Tompa Mihály, Gyulay Pál és Jókai kortársa, némelyiküknek barátja, a szabadságharc alatt Szemere Bertalan titkára volt. Szüreti versikéjében gyermekkorának szüreteire emlékezett:
Édesapám pedig,
A kulacsot kapja,
S kitekeri nyakát,
Hogy lelkét kiadja;
Felköszönti szépen,
Ez a köszöntője:
Adjon Isten bővebb
szüretet jövőre!
S úgy iszik belőle.
Ekkor a pásztor,
Aki odasurran,
Elsüti puskáját,
Puska nagyot durran…
A fehérnép sikolt,
Apám iszik elébb,
Azután azt mondja:
Lépjen kend közelébb!
S a pásztor odalép.
Felhajt egy pohár bort,
Azután tovább megy;
Mert most így adózik
Neki az egész hegy…
Már félre is billent
Fején a kalap.
De nem gondol vele,
Mindig iszik, ha kap,
S olyan lesz, mint a csap.
Oszlik a társaság,
Az ebédnek vége,
Újra daltól hangzik
A hegyek vidéke.
Újra nekiesnek
A termő tőkéknek,
És megfosztják,
Tréfálnak, mesélnek,
A vidám cselédek…
2.
Gyerekkoromból nekem a versikéből a hegypásztor, szőlőcsősz figurája tetszett a legjobban, és hitelesen maradt meg bennem. Gyerekkoromban nyilván láttam néhány puskás embert a szőlőhegyen botorkálni, akit mindig tisztelettel fogadtak és kínáltak a szőlősgazdák, annak reményében, hogy majd jobban vigyáz a szőlőre, gyümölcsfákra. A szőlőtőkék között bizony voltak, vagy vannak ma is gyümölcsfák, mint a cseresznye, barack, alma és diófa is. De találunk a gyümölcsösök mostohái közül naspolyát, birsalmát, berkenyét és somfát…
Közben eszembe jutott, hogy volt apámnak egy régi-régi újsággyűjteménye, a „Szőlő és Borgazdasági Lapok” 1896-os számai. Jókai Mór is komolyan vette a lap küldetését, ugyanúgy a szőlőtermelést is. A nagy mesemondónak volt egy rovata a lapban: „Jókai a szőlőben” cím alatt közölték érdekes írásait. A mesemondó szakmai dolgokban is jártas volt, budai szőlőjében gyakran dolgozott, és tapasztalatait, kertészgazdászati jegyzeteit pedig megosztotta olvasóival…
Szenzációképpen hatott rám az 1896. július 5-én, a 27. számban megjelent írás, amelyben kiértékelték a millenniumi borversenyre beküldött borokat. A felvidéki borok remekül szerepeltek, sok-sok elismerést és díjat kaptak. Az ezredéves országos kiállításon jól szerepeltek a nagycétényi szőlősgazdák is. Elismerő oklevelet kaptak: özv. Benyák Ferencné, Jankovich Ferenc uradalmi főintéző, Presinszky József, Szusztor István és Ficza András. a felsorolt nevekre azért emlékszem pontosan, mert 1969 augusztusában írtam a lapról. Sajnos ez a szőlészeti, borgazdasági lap is elveszett gyűjteményemből. Talán elajándékoztam valakinek, és nem került az enyészet sorsára…
A nagycétényi szőlőhegyről igencsak gazdag írott és publikált anyagot tudnánk összegyűjteni. A debreceni néprajzi intézetből Újvári Zoltán a Varia Folcloristica c. lapban írt Nagycétényről, és a nagycétényi szőlőhegyről (1975/december) figyelemre méltó tanulmányt. Munkájában a nagycétényi Hegyközség Krónikájára támaszkodott. Vörösmarty Géza pozsonyi kutató 1976-ban járt Nagycétényben és az Irodalmi Szemlében megjelent írásában közölt adatait szintén a Hegyközségi Krónikából vette. Tegyük hozzá, hogy a „Nyitra megyei présházak és pincék” c. írásnak voltak adatközlői is: Gúgh Béla 66 éves, Motesiczky András 60 éves, Motesiczky János 69 éves és Presinszky Lajos 66 éves.
Egyébként a Hegyközségi Krónikának a megmentése az adatközlők közt szereplő Presinszky Lajos nevéhez fűződik. A második világégés után nemcsak rendszerváltás volt, hanem az addig (1945) Magyarországhoz tartozó Nagycétényt visszacsatolták Csehszlovákiához. A hatalmon lévőknek az volt az első dolguk, hogy a községházáról minden magyar vonatkozású könyvet és okiratot likvidáltak. Szerencsére az iratok – mai szóhasználattal élve „levéltári anyag” – első lépésben a községháza padlására kerültek. Onnan kaparintotta meg a szemfüles kisbíró, községi szolga, Lajos bácsi a megsárgult füzetet, a Hegyközségi Krónikát.
A hatvanas évek legelején, amikor leszereltem a katonaságtól, Lajos bácsi, aki gyerekkorom óta ismert (hiszen mindkét fiával, Józsival és Lajcsival nagy barátságban voltam), azzal lepett meg, hogy felajánlotta nekem a Hegyközségi Krónikát. Lajos bácsi akkor már postás, levélkézbesítő volt. A nagyszünetben, az iskola folyosóján eme szavakkal szólt hozzám:
– Tanító úr, valamelyik délután gyere el hozzám, mutatok neked valamit! Látom, hogy te irogatsz, meg sok újságot is olvasol, érdeklődsz a régi dolgok iránt…
– Miről van szó, Lajos bácsi? – kérdeztem meglepődve, mert már az is meglepett, hogy „tanító úrnak” szólít. Azelőtt, diákkoromban csak Árpi, vagy Árpus voltam a számára…
Talán mondanom sem kell, hogy alig vártam a délutánt, hogy mire Lajos bácsi befejezi a levelek kikézbesítését, nála legyek. Késő délutánra érkezett haza, mert Kiscéténybe és Nyitracsehire is ő hordta a leveleket. Éppen ebédelt, vagy már vacsorázott, nem tudom, de a lényeg az, hogy Ella néni illatos ételeket tett az asztalra. Engem is megkínált:
– Egyél, Árpádka, úgyis nagyon régen jártál nálunk! – Elfogadtam Ella néném főztjét, nagyon jól tudott főzni.
Falatozás után Lajos bácsi üveget tett az asztalra, benne bor csillogott, öntött a poharakba és miután koccintottunk, hozta a megsárgult lapokat, a Hegyközségi Krónikát, amelyet az 1800-as évek legelején fektettek le és mindjárt éreztem, hogy nagy kincset tartok a kezemben. Mohón lapozni, olvasni kezdtem, de Lajos bácsi megnyugtatott:
– Csak nyugodtan, Árpus, hazaviheted, nálad lehet, tanulmányozhatod, tudom, hogy nálad jó helyen lesz, csak nagyon vigyázz rá!
Lajos bácsi megbízásából évekig nálam volt a krónika. Biztosan írtam róla egynéhányszor, de más írástudók is nyertek belepillantást. Különösen a Nyitrai Pedagógiai Institút (ma Konstantin Egyetem) tanárai és magyarországi vendégtanárai érdeklődtek a Krónika iránt. Olvasták és tanulmányozták is sokan, de csak nálam, vagy az iskola épületében, hazavinni, kivinni a faluból senkinek nem engedtem…
Történt azonban egyszer, hogy Lajos bácsi idősebbik fia, Józsi, becenevén Jostyi, tanító kollégám elkérte a Krónikát, mert hogy jött egy ismerőse Magyarországról, és szeretné áttanulmányozni. Semmi kifogásom nem volt ellene, csak annyit kérdeztem, hogy meddig marad? …
Másnap reggel Jostyival az iskola bejárata előtt találkoztam, és nyomban rákérdeztem:
– Józsi, hol van a Krónika?
– A vendégem elvitte, most ment a hetes buszra, ne félj, majd visszahozza! – mondta Jostyi, mintha az természetes dolog lenne, hogy elvisznek valahová egy százötven éves ereklyét a falunkból.
Nem szóltam semmit, de az egyik gyerek kezéből kikaptam biciklijét, szegény biztosan azt hitte, hogy megbolondult a tanító elvtárs, és kihajtottam a buszhoz. Emberem ott várakozott a hetes buszra, ami szerencsémre késésben volt. Elégedett arccal, szinte mosolygott. „Hogyne mosolyogna” – villant át agyamon – „krónikámmal a táskájában”.
Amikor meglátott, gyanította, hogy baj van. Egy picit beborult az arca, tudta, hogy a Krónikáért jöttem. Könyörgőre fogta a dolgot, fűt-fát ígért, de hajthatatlan voltam, aztán a Krónikát visszaadta. Kezet ráztunk, a komát azóta sem láttam és nem hallottam hírét…
3.
Node, most már szóljunk az általam féltve őrzött Hegyközségi Krónika tartalmáról. A nagycétényi szőlőhegy, mint a szőlőhegy gazdáinak önálló szervezete, saját törvényeivel, szabályzatával működő közösség, egység volt. Ennek alapján a peres ügyeket, kihágásokat a választmány, a hegybíróval az élén rendezte el, és döntött. A hegybíró munkáját mindenben segítették a hegypásztorok, csőszök. Egyébként a csőszöket a hegymester, Nagycétényben „peregmester” irányította és ellenőrizte Az alapszabályzat értelmében a hegybíró, a hegymester (peregmester) és a csőszök is esküt tettek, amelynek lényege a hegyközség mindennemű és irányú védelméről szóló fogadalom volt. Az 1800-as években lefektetett krónika taglalta a hegyközség választmányának jogait is. Ámde azért zömében a tolvajok és a közerkölcs megsértőivel szembeni eljárásokról, ítélkezésekről szólt, amelyek a kihágások súlyosságához mérten döntettek el…
„Miféle kihágások, erkölcsi botlások felett ítélkeztek és róttak ki büntetéseket?” – kérdezheti joggal a ma embere, amikor napjainkban a gyakori betörőknek és bortolvajoknak, de különösen az értékesebb munkagépek, kistraktorok „eltulajdonítóinak” a rendőrség, „policia” bottal ütheti a nyomát…
A régi időkből íme néhány példa:
„Anno 1820. 3-january. Babtsány Mihályt azért vonták felelősségre, mert káromkodott a nagycétényi szőlőhegyen. Két viaszgyertya vásárlására ítélték, amelyeket a templomatya kezébe volt köteles leadni…”
Egy másik bejegyzés szerint: „Anno 1827. november 17-én a szőlőhegyen éjszaka folyamán csavargókat fogtak, de nem sikerült bebizonyítani, hogy ők vitték volna el Tomik Ignác fél akó borát. Ám tanúság végett feljegyezték a csavargók nevét…”
A komolyabb erkölcsi kihágások kategóriájába tartozott az alábbi „erkölcstelen” bejegyztés, amelyet szó szerint idézünk:
„Anno 1831-die 10 Januari Gyűlésünk alkalmával elvégeztük a Mái Törvényünk alkalmatosságával (…? …) törvénytelen dolog felől hozakodott elő Kis Czétényi Boltsits István felől, tudni illik Boltsits István feleséges ember betsületes felesége lévén Kanyecz Annával (…? …) életben tapasztaltatott, és Boltsits István N, Czétényi Szőlő Hegyen Szölleje lévén, a megírt Kanyecz Annával a Pincejibe bé zárva paráznaság végett találtatott. Mivel tehát, az Úr Isten a Határokat, Szöllö Hegyeket, Embereket és Barmokat, az illyen Czégéres vétkért Sulyossan méltán szokta büntetni, azért mi Boltsits István ez meg esett és elkövetett bűnéért megbüntettük Huszon Négy forintokra, úgy hogy hat forint lészen a Hegység Caszájába, két forint Szent Mihálylovára, Nyolc forint Templom részére Gyrtyára, Nyolc forint pedig Szent Urbán Kápolnájának jövendő építésére és reparátiójára. Mint ezen büntetés a megtett és botránkoztató vétekért, még ezen meg írt büntetés nem elegendő, hanem a Fölségül még ezek után teszi büntetést is Kíván a Mi törvényünk…”
A jegyzőkönyvet, illetve a bejegyzés hitelességét aláírásukkal bizonyították a tisztségviselők.
A változatosság kedvéért egy betöréses bűnügyi esetet emelünk ki a krónikából:
„Dudás László és Sellei Ferenc ifjabb 18-ik 1844 esztendő április elein a hegyünkön Négy pincét törtek fel és nevezett szerint az akkor öreg Pereg Riby János Pinczeibül 2 akó (…? …) aki is utamotlátván a pálinkát Seleinél találta meg, ennek következtébe elfogatott. Mind a kettő, és EUjvári tömlöczbe vitetnek be eseteknek jutalmát veendők, itt 3 holnapi időt töltvén (…? …) büntetést is kiadvan haza (…? …) – ezt emlékül bejegyeztem ide, az utánunk követendők számára, hogy ösmerjek ki helységünkben a betsületes Embert – Költ NCzétény, Ápr. 13. 1848., Gazdag Ferdinánd Helyi Jegyző.”
Úgy tűnik, hogy Gazdag Ferdinánd jegyző uram szerette a pikáns eseményeket feljegyezni. A szabadságharc eseményeiről egyetlen mondatot sem ír. Ellenben az alábbi szerelmi történetet nagyon világosan fogalmazta meg:
„Emléketésül!
1849 – esztendő Február hava 27-én Nagy Czényi hegyünkön következő Istenfeszintő bűn (…? …) vitetett véghez és ugyan: – Kósa János agott öreg ember egy Juhásznével, kinek férje Durian Ferencz, a pinczében paráznaság véghezvitele végett Zárva elfogattak – az asszony azonnal a peregek (csőszök) által elfogatott – reá következő Napon, vagyis Február 28-án törvény kiszolgáltatás és büntetés végett a Peregházhoz (csőszök háza) idéztettek mindegyik másik, – mi ennek következtében lelkiismeretünkön viselvén ezen fertelmes vétket következő ítéletet hoztuk: a fejérszemély 12 pálcza ütésrre ítéltetett, – Kósa János özvegy öregembert pedig 24 vaforint fizetésre, mely ítéletünket azonnal végre is hajtottuk eképpen: az asszony az teszi büntetést kiszenvedve, a huszonnégy forint pedig fele része a hegységet illeti – fele részbül pedig egy Sz. Mihá Lovát tartozik a pereg csináltatni, a többi pedig Templom részére gyertyákra ajánltatott. Kelt Nagy Czétény, Febr. 28 – 1949. Ribi Mihály bíró, Magyar Ist. tör. bíró, Ficza Mihály öreg, Ficza Mihály ifj., Hupa János, Szőke Mihály, Motesiczki József, Ribi Ferencz, Gugh János, Borbély Fer., Mikle János, Magyar József ifj. esküdtek, és Riby János pereg. Gazdag Ferdinánd jegyző.”
A nagycétényi Hegyközségi Krónikába az utolsó bejegyzés 1922 decemberében került. Nehéz, munkától megkeményedett kéz írhatta. Talán Galgóczi Pál peregmester, aki anyai ágon rokonom, Galgóczy Lőrinc nagyapám testvéröccse volt. Szülőfalum, Nagycétény akkor már az újonnan alakult Csehszlovákiához tartozott. Új emberek vették át a hatalmat, új törvényeket alkottak és egy magyar nyelvű krónika vezetése idejét múlta…
A Hegyközségi Krónika végül is barátomhoz, Lajcsihoz került, aki mint apja utáni örökös a krónikát mind a mai napig őrzi. Lajcsi, azaz dr. Presinszky Lajos, neves felvidéki helytörténész és monográfiaíró; Fejezetek Nagycétény c. monográfiájában (Somorja 2002) a Hegyközségi Krónika tetemes részét publikálta, dolgozta fel nagy alapossággal.
Külön fejezetet szánt a szőlőpásztoroknak szőlőcsőszöknek, peregmestereknek. Idézet a könyvéből:
„A szőlőpásztorok feladata volt egész éven át védelmezni a szőlősgazdák tulajdonát, a szőlőt, az épületeket, a gyümölcsöst, a rendet és a csendet. Szőlőpásztornak leggyakrabban szegénysorsú, idősebb korú zselléreket választottak, bérét pénzben, borban vagy szemesgabonában állapították meg. Mivel a hegyközség érdekvédelmi szövetség volt, ezért a szőlőpásztoroktól megkövetelték az artikulumok szigorú betartását…”
A továbbiakban megtudhatjuk azt is, hogy a hegyközség vásárolt a hegypásztorok számára egy „hajlokot” is, ami székhelyül szolgált, ahol mindig meg lehetett találni valakit a csőszök közül, ahonnan a bíró, vagy a peregmester irányította embereinek munkáját. Ott zajlott a kihágások, a tettesek első kihallgatása is.
4.
Ám, sem Presinszky Lajos, de más források sem szólnak – jómagam sem írtam még róla – a szőlőpásztorok felszereléséről, önvédelmi eszközeikről, egyéb felszerelésükről, amelyet bevethettek a szőlőtolvajok, bortolvajok és más csavargókkal szemben. Onnan kezdeném, hogy a hegybíró, a hegymester csapata nem volt fegyveres testület. Csak az első világháború után az uraság megbízásából a peregmester kapott fegyvert, sörétes vadászpuskát. Társainak, a gyalogcsőszöknek a fegyvere a fokos vagy a bunkósbot volt. Minden csősznek a vállán átalvető, bőrtáska, avagy vászontarisznya lógott. Abban tartotta elemózsiáját, a szalonnázókését, vagy bicsakját. Egyébként a táska a lehullott dió – már a dióverés után – begyűjtésére, felszedésére is szolgált.
Node, a tarisznyában, vagy a táskában tartotta „dudáját”, de inkább „kürt” volt az. A „duda”, vagyis a „kürt” tehén- vagy ökörszarvból készült, amit a hegypásztor sajátkezűleg készített. Elsősoron a szarv belsejét a pásztor kivájta lassú, hozzáértő munkával, mert a dudakészítést nem volt szabad elsietni. Hozzáértő, türelmes munkával készült. Amikor belülről kivájták a szarvat, a szarv végét kifúrták és jöhetett a simára csiszolása, esetleg a pásztor bicskájával, késével díszítéseket is vájt kürtjére…
Közben készült a dudát, kürtöt megszólaltató nyelv, Nagycétényben „piszkor” is. A piszkor elkészítése meghatározta a kürt hangját. Szaruból, szarvból készült, és bizony sokat kellett vele bajlódni, vékonyra csiszolni, hogy megszólaljon. Jöhet a próba! Ám nem biztos, hogy kürtünk mindjárt használható lett és tisztán szólt. Inkább nem, rikácsolt, hörgött és köhögött, mint a torkára beteg ember. A kürt tiszta hangját nehéz szóval utánozni, vagy leírni. De azért megpróbálom: dú-du-dúdu-dúdu-du! Egy másik variáció: du-dú-dudúdudu-dú! Attól függött, hogy milyen volt az idő. Szép, csendes időben egészen a faluban is hallották a kürt szavát, a csősz dudálását. Volt, aki a feleségének is izenni tudott titkos jelzésekkel…
A hegypásztorok, szőlőcsőszök már ismerték egymás kürtjének hangját és jeleit. Tudták, hogy miről szól, és honnan jön az üzenet, melyik tájáról, részéről, szögletéből és dőlőjéből a szőlőhegynek. A peregmester tudta (de a többiek is), emberének az Alsó- vagy a Felsőhegyen, esetleg a Lópirán, a Mélyútban, a Völgynél, az Orbánkánál, a Boszorkányok útja felett, a Kiserdőnél akadt gondja. Azonnal feleltek neki és ha igazán bajt jelzett, csavargókat, idegeneket, szőlőtolvajokat látott, máris a segítségére siettek. A renitenskedőknek nem volt ajánlatos a haragvó, nagybajuszú csőszökkel, hegypásztorokkal találkozniuk.
Közvetlen szüret előtt beszélgettem Berkes Tibor barátommal a nagycétényi szőlőhegyen lévő szőlőskertjében. Valóban bekerített szőlőskertről van szó, de külön parcellában vannak cseresznyefái, szilvafái, meggyfa is akad, almából többféle, barackból is. Köztünk volt Szőke Kálmán bácsi is, a szövetkezet nyugdíjas vincúrja, azaz vincellérje, a szőlészek és gyümölcstermesztők első elnöke a hatvanas években. A szervezetben úttörő munkát végzett, nagy lendülettel fogtak hozzá nemesebb szőlőfajták termeléséhez, mint az olasz- és a rajnai rizling, zöld vertelini, müllerturgauo, Pannónia kincse, leányka és más fajták telepítése is szóba került.
– Mi újság, Kálmán bácsi? – kérdeztem.
– Attól függ, miről van szó! – veszi a lapot.
– Milyen lesz a termés?
– Nézzen a Tiboréra, majdnem leszakad a drót (magas vezetékes, kordonos termesztésről van szó) a fürtök alatt – mondja, és látom, hogy nagyon szép a fürtök elhelyezkedése a kordonlugasokon. De nem hagyom annyiba…
– Kálmán bácsi, de milyen a magáé?
– Az enyém? – gondolkodik egy picit. Az enyém is szép, de én már nem törődök annyira vele. Én annak örülök, hogy a tanítványaim szép eredményeket tudnak felmutatni. Beletörődtem abba, hogy túlszárnyaltak, már többet tudnak tőlem. Ennek örülök! – mondja mosolyogva, és látszik rajta, hogy nagyon komolyan gondolja azt, amit mond…
Tibor mosolyog, aztán megszólal:
– Igazat mond Kálmán bácsi, valóban a szőlészet és gyümölcsészet tudományát nem rejtette véka alá. Aki tanulni akart, azt megtanította az oltványokat oltani, a vesszőket fűrészporba helyezni, majd kiültetni iskolába és azután elültetni, az új szőlőt pedig gondozni…
– Milyen volt a gyümölcstermés? – faggatom Tibort.
– Nem panaszkodom, még azt is mondhatom, hogy jó volt, sárgabarackból meg kajsziból is. Az almafákat pedig láthatod…
Aztán a régi szüretekről beszélgetünk, meg arról, hogy a szőlősgazdák nagyon kiszolgáltatottak. Csak annyi szőlőt érdemes termelni, amennyinek a borát a család el tudja fogyasztani. A felvásárló üzemek annyit fizetnek, amennyit akarnak, és a leadott szőlő árát – némely helyen – csak a következő évben küldik el postán. Nevetséges dolog! Viszont a kémiai anyagok, permetezőszerek árai lassan már felszöknek a csillagos égig. A termelő pedig, ha bemegy a boltba, nem mondhatja, hogy majd jövőre kifizetem…
Szóval megvitattuk a helyzetet, a körülményeket, csupán az nyugtatott, hogy jó a termés, és majdcsak lesz valahogy. Egy mondat közben ismét Kálmán bácsihoz fordultam:
– Kálmán bácsi, van magának dudája? – kérdeztem, mert, ha kürt iránt érdeklődtem volna, akkor biztosan a „nincs” lett volna a válasz.
– Van, de nem tudom, most hirtelen nem tudom, hogy hol van, nagyon régen dudáltam rajta. De tudok neked dudásokat mondani, ha akarod – hangzott a válasz.
Tibor közbeszólt:
– A keresztapámnak, Dudás Ferencnek biztosan van dudája. No meg Kmetyó Miskának is. Lemész a fiad gyümölcsösén, és odavezet az út a pincejéhez – világosít fel Tibor.
5.
Nemsokára szedelőzködöm és elindulok Kmetyó Mihály szőlőhegyi tanyája, hajloka felé. Miután odaérek, látom, hogy sok kerékpár van a kerítés mellé támasztva. „Nos, rosszkor jöttem, Miska biztosan a vendégeivel van elfoglalva” – gondolom, de kutyám nem törődik a vendégekkel, befordul a kiskapun. A kutyát megismeri.
– Gyere, gyere Árpád, ne kerülj ki! – invitál Miska, és kijön elém a pinceje melletti útra.
– Látom, vendégeid vannak, nem akarok zavarni! – hárítom el az invitálást, de Miska továbbra is ragaszkodik, hogy térjek be hozzá. Engedtem a meghívásnak…
A vendégek Észak-Csehországból, Zatecből jöttek, a beszélgetés nem okoz gondot, nincsenek nyelvi problémáink, különösen, miután kiderül, hogy a család férfi tagja, Bán Zsigmond, Galánta mellől, Felsőszeliből származik…
Node, gyorsan rátérek látogatásom céljára és okára, vagyis meg szeretném hallgatni Miska „dudálását” és le szeretném fényképezni dudáját. Miska nyugtat, hogy meglesz minden, de előbb kóstoljuk meg a borocskáját. Szívesen, mert jó borai vannak…
Újabb felszólításomra, vagy kérésemre aztán bement hajlokába, és hozta mindkét kürtjét, mert kettő is van neki belőle. Az egyiket apjától örökölte, aki sok éven át szőlőcsősz volt, a másikat már maga készítette. Aztán belefújt, és nagyon elégedetten hallgattuk a kürt hangját, régi idők szavát…
A másik hagyományőrzőhöz, a dudás Dudás Ferenchez is el akartam jutni, ígyhát búcsúztam Miskáktól. Szerencsém volt, Ferencet is a hajlokánál találtam, aki egyébként a híres nagycétényi folklórcsoport, a férfikórus tagja. A kürtöt saját maga készítette, a piszkor, a nyelv már segítséggel készült. A piszkort a kürtölés előtt vízbe kell áztatni, hogy puhább legyen és könnyebben szóljon.
Egy picit elidőztem Ferencnél is, régi szüretekről beszélgettünk, meg azokról az időkről, amikor fináncok járták a szőlőhegyet és el kellett dugni előlük a mustot. De azért a szüretek akkor is vidámak voltak…
A szőlő érésekor, szüret előtt és szüret táján gyakrabban szóltak a szőlőhegyi pásztorkürtök. Tegyük hozzá, hogy a szokottnál vidámabban, hiszen az újbort köszöntötték!
*
(Megjelent: 2006. január-március, 5 részben)
Hozzászólások