BuKo történetek 2. – részlet
Felix Auer nyomozó lefékezett a rendőrautók mögött, túl Klagenfurt határán. Az egyenruhás Nora és az apja, Ralf Kramer parancsnok már ott álltak a kordon mellett, egy poros, nyomvályús erdei úton. Több mellékút vezetett mindkét oldalon a sűrűbe, mint azt Felix indokoltnak találta volna. Futó pillantást vetett a rendőrökre és a közelben álldogáló emberekre, majd egyenesen a parancsnokékhoz sietett. A fák között már látta a tetejére fordult sötét Citroënt, mire a gyomrába nehéz kő telepedett.
– Tudunk már valamit? – állt meg Nora előtt.
– Most kutatják át a környéket.
– Auer, mikor beszélt utoljára Martinekkel? – kérdezte a parancsnok.
– Ezt én is szeretném tudni.
Egy vörös hajú, iszonyúan szűk blúzt és szoknyát viselő nő állt meg a szalag túloldalán velük szemben. Felix ránézett Emilia Müller tűsarkúba bújtatott lábára, és legszívesebben ráordított volna, hogy minek itt téblábol ahelyett, hogy Viktort keresné.
– Bemehetünk az autóhoz? – mondta végül. Nem érdekelte, hangjából mennyire hallatszik a visszafojtott indulat.
– Még várnotok kell – felelte Emilia. – Addig is, válaszoljatok! Mikor találkoztatok utoljára Viktorral?
Felix nagyot sóhajtott. A roncs felé nézett, fehér overallos alakok tették a dolgukat körülötte. Az úttól a helyszínig jól látszott az autó útja, letarolta a gyengébb hajtásokat és bokrokat, ahol végiggurult. A levegő fojtón nehezedett a tájra. Felix gyomrában súlyosabbá vált a kő.
– Tegnap túlóráztunk, délután fél hat körül kiugrottunk kajáért – fogott bele, és visszafordult az autópályás rendőrnő felé. – A holnap esedékes megbeszélésről és a bírósági tárgyalásról beszélgettünk. Aztán elköszönt, beült az autójába, hogy még elmegy a ruhatisztítóba. Ekkor láttam őt utoljára.
Hideg levegő szorítani kezdte Felix mellkasát.
– És nem beszéltetek az este? – kérdezte Emilia.
– Nem. Később, olyan fél kilenc körül felhívtam, de kinyomta, és csak egy üzenetet küldött, hogy dolga van.
– Nem mondta, miféle dolga?
– Nem.
Emilia elhúzta a száját. Aztán hátranézett a helyszínelőcsoportra, akik már elkezdtek összepakolni, majd felemelte a rendőrségi szalagot és intett, hogy beléphetnek.
Felix legszívesebben odarohant volna a barátja autójához, mégis előre engedte Kramer parancsnokot és Norát. Ahogy közeledett a roncs felé, valami visszatartotta, mintha egy baljós megérzés figyelmeztetné, nem szép dolog vár rájuk.
– Mi történt? – szólalt meg Kramer parancsnok.
– Az biztos, hogy lőttek rá, és a vezetőoldal felől szorították le az útról – kezdte Emilia. Bokája az egyenetlen talajon minden lépésnél vészesen megingott a magassarkúban. – A talált lövedékek kalibere mind azonos, feltételezhetően egyetlen pisztolyból származnak. A roncs körül legalább négy ember lábnyomát különítették el, de bizonytalanok a nyomok, itt nagyon száraz a talaj.
Egy méterrel a roncstól Kramer parancsnok megtorpant.
– Találkozott Martinek valakivel tegnap este? – kérdezte Felixtől, miután Emilia elsietett az egyik helyszínelő hívására.
Felix alig hallotta a kérdést, tekintetét vonzotta az eléje táruló látvány. A Citroën farán jó néhány lövedéknyom éktelenkedett. A hátsó szélvédő is kitört, vagy a borulástól, vagy a lövésektől. Elöl eltörött a futóműtengely, kidurrant három kerék, az autó oldalán hatalmas horpadás látszott. Nora a tenyere mögé rejtette száját, pillantása találkozott Felixével, szemében félelem ült.
– Nem tudom pontosan, csak sejtem, hogy az informátorával – válaszolta Felix. – Ezt is csak abból gondolom, hogy annyit írt, utánajár egy fülesnek.
– Tudja, ki ez az informátor?
– Nem ismerem, Viktor a nevét sem mondta meg. Kábé egy hónapja van vele kapcsolatban.
Kramer parancsnok megdörzsölte az állát, majd az autó eleje felé bökött.
– Ezt természetesen elmondjuk az autópályásoknak is. Majd – jegyezte meg, miközben megkerülték a roncsot. Halványan még érezni lehetett a gumiabroncsok és a kuplung égett szagát.
Az elülső szélvédő is kitört, üvegszilánkok csillogtak a fűben és az autóban is. A vezetőülést vér borította, a háttámlában két, golyó ütötte lyuk. Megrendülve álltak meg.
Felix sok balesetet és lövöldözést látott már, de ezt máshogy élte meg. Most a társa és egyben a legjobb barátja autóját nézte, amiben annyiszor utazott ő is. Mintha a saját autója sérült volna meg, és azzal, hogy Viktor nincs benne, kiszakadt volna egy darab Felixből.
– A fenébe, mibe keveredett Viktor? – mondta ki Nora azt, amire Felix is gondolt.
Száraz ág roppant mellettük, Emilia tartott feléjük egy helyszínelő férfival. A rendőrnő óvatosan, magasra emelt lábakkal lépkedett, mint egy megtermett, bizonytalan gazella. Viktor mindig tett valami megjegyzést Emilia azon szokására, hogy tűsarkúban jár mindenhova.
Felix kénytelen volt elmosolyodni. Annak idején Viktor teljesen oda volt Emilia lábaiért.
– Ki értesítette magukat? – zökkentette vissza Kramer parancsnok hangja.
– Az egyik lakó az utcából – felelte Emilia. – Azt mondta, éjszaka, olyan fél tizenegy körül két autó száguldott el az utcában. Elmondása szerint ez megszokott errefelé, de pisztolylövéseket is vélt hallani. Aztán nem foglalkozott vele, mert azt hitte, a fia nézi hangosan a tévét az emeleten. Aztán ma hajnalban, amikor szürkülni kezdett, valaki kaviccsal dobálta az ablakát. Kiment, hogy megnézze, de nem volt senki a ház körül. Aztán meglátta a nyomokat az úton, majd a fényt az erdőben. Odament, és megtalálta a felborult autót. Azonnal hívta a rendőrséget. Akartok vele beszélni?
– Később – mondta Kramer. – Találtak már valamit?
– Ez hátul volt az autóban – emelt fel egy zacskót a helyszínelő férfi. Szürke pisztoly lapult benne, Emilia kérdőn fordult Felix felé.
– Viktor fegyvere – válaszolta Felix. – Használták?
– Három töltény hiányzik. Ezek voltak a kesztyűtartóban. – A férfi egy nagyobb zacskót tartott eléjük, melyben az autó forgalmi engedélye, egy zacskó mentolos cukor, rágó és egy doboz cigaretta lapult egy láthatósági mellény társaságában.
Felix lopva Norára és a parancsnokra nézett, de azokat lekötötte a pisztoly. Ő is enyhe elégedettséget érzett, mert akármi történt itt, Viktor nem hagyta magát.
– Ezt a tárcát pedig az út mellett találtuk a bokrok között – emelt fel egy újabb zacskót a helyszínelő férfi. – Pénz nincs benne, csak igazolványok és bankkártyák.
A kinyitott tárcából Viktor arca nézett rájuk a rendőrigazolványról. Mindannyian rámeredtek, és talán mind azon töprengtek, mi történhetett itt az éjszaka.
– A mobilját megtalálták? – törte meg Felix a frusztráló csendet. A férfi megrázta a fejét, mire Felixben felébredt a remény. Lehet, hogy Viktornál van? Vékony kis szalmaszálnak tűnt, és Felix érezte, hogy nem szabad ebbe nagyon belekapaszkodniuk, mégsem maradt más.
– Itt most tudunk segíteni valamiben? – kérdezte.
– A terület nagy részét már átvizsgáltuk. Esetleg segíthetnek megkeresni, merre távozhatott a kollégájuk – mondta a férfi.
Felix azonnal éberebb lett.
– Ezt hogy érti?
– Látja itt a vérnyomokat? – bökött a helyszínelő a vezetőoldal felől a földre. – A barátjuk kimászott az autóból. Élt, egy kicsit vérzett is. Valamerre elindult, de még nem találtuk meg, hogy merre.
– Nem lehet, hogy kirángatták és elvitték? – kérdezte Emilia.
Felix rápillantott, alig tudta visszafogni magát, nehogy megrázza és az arcába ne ordítsa, hogy ne beszéljen ilyen hülyeségeket. Emiliának azonban igaza lehet.
A helyszínelő férfi megrázta a fejét. Intett, hogy lépjenek utána, majd leguggolt és bevilágított a roncsba.
– Látják ott a vérnyomokat az ajtókereten, a kormányon és a műszerfalon? Egyértelmű, hogy aki bent volt, önszántából mászott ki, és nem húzták.
– Persze még mindig fennáll a lehetősége, hogy kényszerítették – jegyezte meg Kramer parancsnok. Nora felszisszent, mire a parancsnok jelentőségteljesen felhúzta a vállát.
– Menjünk – mondta Felix, mert cselekedni akart, és nem az időt pazarolni társa összetört autója mellett.
– Menjünk – bólintott Emilia is, majd összehívta a helyszínelőket és a rendőröket. Gyorsan és hatékonyan csapatokra osztotta a jelenlévőket, aztán megindult a keresés.
Felix magában adott egy pontot az autópályás rendőrnőnek, amiért ilyen precízen irányított mindent. Csak nem felejtette el, hogy egykor Viktor menyasszonya volt.
Egy alacsony, elálló fülű helyszínelő lánnyal került párba, aki akkurátusan átvizsgálta a rájuk eső terület minden egyes négyzetmilliméterét. Felix egy idő után megelégelte a piszmogását, és a saját tempójára váltott. A lány észre sem vette, hogy elszakadtak egymástól.
Felix minden lépésnél alaposan körülnézett maga körül. Aztán meglátott egy letört ágat. Hátranézett a roncsra, még éppen lehetett látni, majd visszafordult a gally felé. Alatta a földön frissnek látszott a föld, közvetlenül egy kő mellett feltúrták, mintha valaki lába lecsúszott volna a kőről, aztán erősen megtolta magát a talajon. Felix intett a lánynak, hogy talált valamit, majd tovább indult.
Nemsokára újabb törött gallyra figyelt fel. Ez nagyobb volt, magasabbról hajlott le, és a mellette lévő leveleken sötétbarna massza kenődött el.
Vér.
– Ide, gyorsan! – kiáltott Felix.
A helyszínelő férfi, aki megmutatta nekik Viktor fegyverét és tárcáját, ért oda elsőként az elálló fülű lány után. Azonnal lefotózta a nyomokat, majd a táskájából egy törlőkendőt húzott ki. Először átlátszó folyadékot cseppentett rá, azzal megtörölte a levelet, aztán újabb flakont vett elő, és átlátszó, enyhén alkoholszagú permettel behintette a törlőkendőt. A nedves terület kék színűre váltott.
– Ez emberi vér – bólintott, miután elkészült a vizsgálattal. – Köszönjük, szép munka volt!
A férfi visszaterelt mindenkit, aki nem viselt overallt, az autóhoz, majd az embereivel elindult a nyom után. Pár perc elteltével Emilia két egyenruhás rendőrt küldött utánuk.
Idegtépő várakozás után tért vissza az egyik egyenruhás.
– A nyomok a patakhoz vezettek – kezdte –, de egyelőre nem találják, merre ment tovább Martinek hadnagy. Feltételezik, hogy átkelt a patakon, de az is lehet, hogy sokáig haladt a vízben. Most keresik, melyik irányba és melyik oldalon mászhatott ki, de látszik rajtuk, hogy nem sok reményt fűznek hozzá.
– Nincsenek sehol nyomok? – fakadt ki Emilia. – Mint az autó körül vagy az ösvényen, amelyen elindult?
A rendőr széttárta a karját, mintha hárítani akarná magától a válaszadás kényszerét. Aztán mégis megszólalt:
– Épp az a baj, hogy nagyon sok nyom van a partokon. A legtöbb állaté, hajnalban odajárnak inni, és sok nyom elkenődött. Megcsúsztak a sárban. Már szóltak a keresőkutyásoknak, nemsokára jönnek.
Emilia szentségelve eltávolodott tőlük.
– Mindig csak a lehet és a ha! – szakad ki Norából. Aztán ránézett Felixre, arcán bűntudatos árnyék suhant át.
Felix magához vonta a lányt.
– Látod, hogy Emilia is mennyire aggódik. Mindenki aggódik Viktorért, ő a kollégánk és a barátunk.
– Mindent meg fognak tenni, hogy megtalálják – tette hozzá Kramer parancsnok.
Visszamentek az autójukhoz. A parancsnok szembefordult velük, arcvonásai megfeszültek, szemében tűz lobogott.
– Nora, add ide a slusszkulcsot. Auer, menjenek vissza az őrsre, és Norával próbálják megtalálni, ki lehet Martinek informátora. Csak van valahol valami nyoma!
– Igenis, uram!
– Hová készülsz, apa? – nyújtotta át a kulcsokat Nora.
Kramer elvette és már nyitotta is a rendőrautót.
– Elmegyek az autópálya-rendőrségre. Mire Müller nyomozó visszaér, meg akarom beszélni a parancsnokával, nehogy kihagyjanak minket a nyomozásból. Elvégre Martinek a mi családunk tagja.
__________
Részlet a szerző készülő regényéből
Hozzászólások