Az alábbi gondolathalmaz az 1970 körüli évek terméke, amikor a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban s egyidejűleg a konzervatórium orgona-szakosaként végzés felé közeledve, majd származási bélyegemet letörlendő az István-akna csilléseként, s végül a bányászmúlttól segített Nehézipari Műszaki Egyetemről (Miskolc) visszaverekedve magamat Pécsre, az Állam- és Jogtudományi Karra, küzdöttem a költészet, az orgona, az esztétika s a filozófia közti választás gondjával, akkor pusztítóként átérzett viaskodásban élve meg azok vonzalmait. A gondolkodásmód bizonyára kor-jellegzetességeket s életkori lenyomatokat egyaránt tükröz, beleértve a felserdült korig egyértelmű vallásos azonosultság újrakérdezéseit is. Gyűjteményi sorrendjük szintén akkor alakult. Az utolsó két gondolatmenet újabb csupán; 2007. február 21-én, Regensburgban keltek.
*
A hang halott. A színek, vonalak halottak. A művész felszabadítja anyagi közönyükből, s a szellem részévé teszi őket. Ez a hatalmas idealizáló erőfeszítés a művészi teljesítmény, az alkotás.
*
Minden művészet mélyen emberi. A művészben az ember ujjong, énekel, alkot, s a műélvező általi befogadás is az ún. „örök emberire” való rádöbbenés. Ez a közösség hozza egy táborba az aktív és passzív alkotót, s ezért nevezem a l’art pour l’art formákat emberinek, azaz társadalminak is.
*
Az érzékek harmóniájának s diszharmóniájának teljessége a művész valósága.
*
Az ember beteljesülése a gondolkodás misztériumának fönsége.
*
Előbb légy homo cogitens, s azután alkotó művész.
*
A prostitúció a női alkatra jellemző egyesülése az erkölcsi lázadás s a gazdasági emancipáció akarásának.
*
Az emberiség legszerencsétlenebb tényezője történelmében a Mindenségnek: az egyedüli létező, mely determinált fejlődésében saját bukását is végigélvezi.
*
Az élet igenlése valóban az élet tagadása. A pesszimizmus rejtett optimizmus, a tudatlanság pedig maga a megtestesült tudás.
*
Az egzisztencializmus – mint minden legújabb kori filozófia – legtermészetesebb tényezője a történelmi fejlődésnek: törekvése, hogy az amoralitás etikáját a legmagasabb erkölcsiség rangjával ruházza fel.
*
Zseniális rendezés volt a párizsi kommün alulról felépített államszervezési rendszere. Valahogy a béke megvalósulását is így képzelem el.
*
Az ortegai elmélet a fiatal nemzedék iróniáját látja az új művészetben, az „emberi elme” trónfosztásában. Pedig hatalmasabb ebben az irracionálisra való rádöbbenés, a tudatalatti szférák oly megmozgatása, mely végül is a legmélyebb és legerősebb „emberit” képes a felszínre, a tudatosulás világára hozni.
*
Művészet és perverzió ha egymás nélkül állnak, legüresebb és legcsupaszabb fogalmak a világon.
*
(Dekadencia:) „Foglalkozz a civilizációval!” Megdöbbensz, de istenhívő leszel.
*
Állítják, persze sohasem a rokonszenvezők, hogy a művészek és papok közt több a homoszexuális. Nincs az irracionális s a perverz hajlamok között valami egymásra utaló vonás?
*
(Dekadencia:) Művésznek lenni szomorú. „Civilizáltnak” még szomorúbb.
*
Irigylésre méltók az állatok: dolgoznak s mindezt őszintén tudják cselekedni.
*
„Hogyan születik a vers?” Magától. Vagy írják. Nem tudom.
*
Tagore bölcs és nyugodt volt. Ez a XX. század legnagyobb szenzációja.
*
Pardon. Költő!
*
A művész megelégelte a másolást: alkotni akart. Rádöbbent arra, vagy inkább megsejtette, hogy a konkrét valóságon érzett undok csömörét csak a fogalom irracionalitása ábrázolásának mélysége vezetheti le – ekkor született meg a modern festészet. S ettől az időtől fogva próbálnak a festők igazán tárgyit, azaz végül is emberi absztrakciókban legeredendőbben emberit ábrázolni.
*
A halhatatlanság sznobisztikus vágya a kispolgári gyermeknemzés.
*
Fény ketrecében üvöltök, mint néma a halban.
*
A tömegerő törik az egyéni szilárdságban.
*
Művészem, erkölcsöt hirdetek: tedd, amit tenned kell, mert számodra minden egyéb csak hazugság.
*
Fennálló rendek tagadása: divat; a szeretet hirdetése: forradalom.
*
A kispolgár olyan emberfaj, mely emberiesség nélkül akarja megoldani az emberien élés problémáját.
*
Életeszmény: az emberi társadalom. Amíg ezt elfogadod, tűnődj el azon is, hogy miért s miként született a marxizmus.
*
Civilizáció az, aminek semmi köze hozzá.
*
Emberek és emberek gerincesek törzsében találkoznak.
*
Bennem van az, mit a csillagokban is gondolhattál volna.
*
Legszélesebb etikai fogalom a társadalmi öntudat. Lenin forradalmat csiholó diabolikus zsenije ennek szintetikus megfogalmazásában nyilvánul igazán meg.
*
A fájdalom az élet prostitúciója.
*
Az vagyok, minek utáltam a holnapban lenni.
*
A munka emberré tette a majmot s majommá teheti az embert.
*
Szeretem az isteneket. Nők képében szeretnek azok engem.
*
Jog és erkölcs az, ami önkéntelenül is bűnre késztetheti az embert.
*
Lásd: nem én vagyok a szeplőtelen fogantatás.
*
A fogalmi rendszerek zártsága a dogmatizmus gyanúját rejti.
*
Legmagasabb rendű emberi aktus a gondolat realizálása.
*
Egyetlen indokolt emberi állapot a szenvedés.
*
Az optimizmus eszmei kifejezése fenséges hitvallás az emberi erőbe és akaratba vetett bizalomról, gyakorlati kifejezése pedig a legrútabb önámítás, amit az emberi fásultság a lét folyamán egyáltalán létrehozhatott.
*
A tévelygés megbízható jele a küzdelemnek.
*
Szerelmemben magamtól menekültem, most a világtól menekülök.
*
A kizárólagos emberi kvalitások használhatóságának reális korlátai a legmélyebb bizonyítéka az állatvilággal közös eredetünknek.
*
Gondolkodom, tehát tökéletlen vagyok.
*
A szüzességben az abnormist dicsérjük, azaz nyilvánvalóvá tesszük a szexuális kapcsolatok erkölcsi elégtelenségét.
*
Impotens vagyok: gyűlölöm magam benned.
*
Imádlak, mert imádandó vagyok.
*
Némulj meg és én leszek a legszerelmesebb a világon.
*
A költészet képmutatása hallgatóimban rejlik.
*
Tagadni fogok, hogy megbizonyosodjak.
*
Célom a folyamat és nem a beteljesülés. A folyamat az a dialektikus egység, mely magában foglalja a küzdést és a moraviai moráltant, mely a szubjektív reakciókban keresi az értékeket.
A beteljesülés csillogó naiv vágy, míg a folyamat az emberi élet, a struggle for life fogalmának reális kifejeződése.
*
A tagadás filozófiája nem „társadalmi termék”, hanem a civilizáció posztumusz megnyilatkozása.
*
Ha érzem a művészt, értem az embert.
*
Egzisztencializmus? – írunk csak, de sose cselekszünk. (Kierkegaardra)
*
Valamit elejtettem, Valami egyszerűen leesett. Nem értem, nem tudom: mi hol és hogyan, de őrülten hiányzik. Évek óta keresem, kutatom barátaim arcán, de nem találhatom. Ez a végzetem. Fel sem foghatom, s mégis beleőrülök.
*
Megrágtam egy almát. Keserű volt és sötét. Szerelmem melle: keserű volt és sötét. A színek, vonalak, hangok – mind. Részeg éjszakámon tudtam meg: magam kurvasága az egyetlen valóság, mit inkább szellemi onániának neveznék.
*
Lőn a világosság és lőn a sötétség. Így keletkezett hajdan az emberi butaság is.
*
Küzdésem emberhökkentő küzdés, hogy küzdésemért küzdjenek értem.
*
A perverzitás tiltott faként mered előtted. Ha megkóstolod, megízleled az emberi állapotok emberen túli zamatját.
*
(Századforduló dekadenciája:) Destruktív fogalmak: munka, társadalom, boldogság.
*
Szerelem nincs. Mi nem vagyunk. Te és Én nem szeretjük egymást. Csak vágysz magadra, csak vágyom magamra, mit együtt tehetünk csupán, kedvesem.
*
(Századforduló modernizmusa:) A művészi útkeresés erkölcsössége társadalmi erkölcstelenségével arányos.
*
A sok és kevés bűn egyaránt degenerálódást jeleznek.
*
Isten vagyok, isten, ki nem támad fel soha.
*
Éva előtt:
– ha tudnék rád nézni, megcsókolnám kezedet s szoboralakod előtt mondanám esti imáimat.
– benned vagyok az, ami voltam, mert holnap szeretőd és istened leszek.
– fönséges vagy, mert nézni tudsz.
*
Öt perc…, tíz, tizenöt perc. Az életbe, a rohanásba nem tudom átmenteni magam. Halhatatlan vagy élettelen vagyok.
*
A hitetlenség értéket ad a kétkedés vállalásával. Ez az érték felszabadítja és megnyomorítja az embert, majd elvezet a hithez.
*
Az ember vagy közönséges, vagy perverz – középút nincs.
*
A hit a szkepticizmus szubjektív csődje. Ez mindössze annyit jelent, hogy egyszerűbb hívőnek lenni, mint szkeptikusnak.
*
A metamorfózisok a primitívek s a fejlett gondolkodásúak világában egyaránt gyakoriak. Csupán a középszerűek nélkülözik teljes általánosságát.
Úgy értelmezzük ezt, hogy a világ egyetemességének felfogásában a civilizálatlanság kezet fog a civilizáltsággal, azaz hogy a konkrét összefüggések az előbbi esetben szubjektív, az utóbbiban objektív tényezők hatására konklúzióként ugyanazt eredményezik.
*
A szkepticizmus nem más, mint kényszertünet: az egzakt kutatások s a fogalmi rendszerek primitívségének bevallása.
*
A komolytalanság fogalma szubjektív szándékot, s nem tárgy-minőségi jelleget rejt.
*
Az alapvető ösztönt, az egyéni és a fajfenntartás ösztönét az emberi lét, a tudatosultság transzformálva, személytelen szorongással vagy félelemmel telítve kaphatja meg, érzékelheti. A tudat szerepe abban áll, hogy ezt a félelmet átalakítja minőségileg, éppen tudatalatti állománya révén, s oly más módon engedi tudatosulni, mely a félelem eltűnésének az illúzióját kelti.
*
A szerelmes ember céltudatos s boldog, épp ezért nem gondolkodik.
*
A születés öröme s a halál fájdalma „együttérzés” formájában cinizmus és önzés, vagy balga hitvallás az emberbe vetett bizalomról.
*
Az isteni Megváltás képzett fogalom. Ezt minden egzisztenciának önállóan kell véghezvinnie.
*
A szeretkezésben felemelő, hogy két lény egyesülni képes. S lealázó, hogy ezt tudatuk „mellőzésével” teszik. S mivel az utóbbi később tudatosul, az egész kiábrándulást is hoz maga után.
*
Az őrültség a viszonylagos elkülönülés legeredetibb formája.
*
A legőszintébb cselekedetek között a bűntevés dominál.
*
Tökéletes azonosulás sohasem lehetséges. A kvalitatív különbséget a kvantitatívból származtatom, azaz a minőségi különbséget mennyiségi különbségek transzformációjaként fogom fel.
*
A barbárság atavizmus: nem „abnormis”, hanem őseredeti állapot.
*
A törvény lehetőség a szabadság kibontakoztatására. Alapja a cselekvési lehetőség megadása a szabadság biztosítására, amennyiben a szabadság önmagát, konkrét potenciálját akarja realizálni.
*
Minden filozófia – alapjában véve – praktikus. Abból a szükségből született, hogy a negatív életélményeket megmagyarázza és értelmessé tegye, hogy a szenvedést – mint áldozatvállalást – szükségszerűnek tudja az emberi lét történetében.
Buddha, Krisztus és Nietzsche kezet fognak, mikor a szenvedést az egyén nemesülési, értékesülési lehetőségeként fogják fel. Míg Buddha és Krisztus önértékadási folyamatnak, addig Nietzsche csupán lehetőséggé vált szelekciós folyamatnak minősíti az emberi szenvedést. A materialista filozófiában viszonylag elsikkad a szenvedés individuális jelentősége, hiszen – mint a misztikumot elhagyó, konkrét és általános filozófia – az egész életet, benne a hátrányok vállalását és maga az élet szenvedéssel eltűrését inkább kötelességtételnek, esetleg társadalmi „jótéteménynek” fogja fel.
Ám Brahman és Krisztus vallása individuálisan egyéni, bár misztikumban feloldódó értelmet adott a létnek, mellyel az absztrakt Jelenlétet a múlt és jövő egységében megmagyarázza. Ebben a tekintetben Marx és Engels filozófiája hasonlít a félegyeneshez, amely – mint a politika általában – megelégszik a „jelen” mint a „jövő” „alkotója” magyarázatával. Olybá tűnik, mintha kiindulópontunk a tagadhatatlan, de jelenvaló lét lenne (azaz: a Cogito, ergo sum tudata). Ezért nem vallás, s ezért konkrét, reális.
*
Az emberi közösségek általában fejlődési módozat- és nem állapotjellegűek.
*
Magamban léteznek a csodák. Magamban született a világegyetem fönsége is.
*
Isten él és büntet – ha igaz, legszánandóbb vagyok valamennyi teremtmény között.
*
Ha Istent dicsérem, mindig egy tiszta nőre gondolok.
*
Az apák felelőssége hallatlan. Nem döntöm romba a világot.
*
A vulgáris idealizmus a panteizmus leszűkült s ellaposodott megjelenési formája.
*
A modern céltalanság nem más, mint bevallása annak, hogy sem a civilizáció, sem bármi erőlködés nem tett méltóvá önmagunkhoz.
*
Az ember elfelejtette Istent. Keresztre feszítette és elfelejtette.
*
Paráznák vagyunk. Isten teremtett azzá.
*
A Nagyok lassan dolgoznak. Nyugodtan és észrevétlenül. De megreng azért a világ.
*
Soha. Még soha, vagy már soha; de soha.
*
Az egyéniség nem önmagáért van. Köznapinak lenni nem szerénység: aljasság.
*
Szükségtelen az ember kímélése. Ha már kímélnie kell magát, annál inkább szükségtelen.
*
Extázisban kell élni, hogy elviselhető legyen az élet. A normalitás ebben az esetben az „élvezeti” elaljasodást jelenti.
*
Nem hiszem, hogy a természet a maga csodálatos remekművei mellett csupán véletlenségből produkálta volna a determináltan szkeptikus, betegesen szenvedő és boldogtalan embert.
Ez az örök kétely, s az állandóan valami nagyszerű boldogságra sóvárgó ember nem lehet tudattalan kölcsönviszonyok terméke.
Az ilyen alkotáshoz egy tudatos lény gonoszsága, vagy ismeretlen bölcsessége szükséges. (Ez a steril misztikum-vágy kifejeződése.)
*
Az ember kétkedése s ingerült kielégületlensége a fejlődés forrása. A fejlődés létrehozza a civilizációt, ami elidegenedve az embertől oly haszontalan s maximális építménnyé alakul, hogy az ember fölé nőve elhal, s összeomlik, maga alá temetve alkotóját.
Az ebben nem részesülő ember-állatok a maguk módján új civilizációt hoznak létre, mely hasonló módon győzedelmeskedik. Végül is az embernek semmi haszna sincs produktumából.
*
Kicsi az ész, kisebb annál, hogy önmagát felfoghassa.
*
A revízió semmi a forradalomhoz, de minden az álszentség eltiprására.
*
Shaw… a határozatlan határozatlanból konkrét határozatlant kreált.
*
…imádkozom, hogy felfoghassam a legtehetségesebb istentagadó szavait.
*
…élek, emberek között, akikhez semmi közöm. Idegen vagyok. Senki sem tudja, hogy mért születtem, hol, és miért vagyok itt. Csak azt akarják, hogy üvöltsek. Idegen vagyok.
*
El kell válnunk mindentől. Új eretnekként kell egyedül lobogni. Újjá kell alkotni az Istent. Frissen, egészségesen, szűzi erővel.
*
Inkább kérjük kölcsön Sartre ateista egzisztencializmusának néhány lapját: az ember mértéke önmaga. Mivelhogy ez igaz, s a társadalmat emberek alkotják, a társadalom az emberátlag önarcképe. Evvel meg is kaptad a célt: az emberátlagot kell javítani.
*
Mámor a pusztulás is.
*
Alexis Carrel, Ortega y Gasset és még pár úriember, aki vette a bátorságot bírálni a civilizációt, mind azon keseregnek, hogy az ún. demokratikus rendekben az egyéniség csaknem eltűnt, mert a tömeg elözönlött mindent, s az átlag, a középérték a „csőcselék” nívójára süllyedt; s hogy a gépi tömegtermelés, a társadalom munkában való, kulturális s mindennemű berendezkedése az embert manná, tömeggé, sőt csupán egy számmá tette, aki lélektelenül vesz részt a termelésben, s a tömeg konvencionális szürkeségében.
*
Kár egy falat kenyérért is kinyújtani kezünket. Ezzel csak feszültségünket palástolnánk, és kifejeznénk azt a tényt, hogy a kényelem a test határozatlan szenvedélye.
A legaktuálisabb érzés a halál érzése. Forrása a tudat kiábrándulása a létből, az alapoknak olyan megingása, amely klasszikus értelemben szinte kivétel nélkül csak tébolyodottaknál és bűnözőknél lelhető fel. Most kitermelte ezt a civilizáció. És szükségszerűen következett ez az eszmék felfordulása és teljes változása a civilizáció olyan fejlődéséből, melyet módjában áll bárkinek a XVIII. század végétől megfigyelni.
*
Minden új és emberi szűz és fájdalmas.
*
Az öngyilkosság bűn és gyávaság, tehát élni kell.
*
Kegyetlen vagyok, hogy ösztöneimet éljem. Az extázisban felragyog szemem, feltépem a konvencionális emberség burkát, s kicsillantom fehér fogaimat, a vad inhumánum ősi szellemét.
És alkotásnak akarom érezni, ha újra emberré formálom magam.
*
Az igazság az emberi tudat absztrakt terméke. Az absztrakció a konkrét valóságból, az objektív anyagi világ reális összefüggéseiből és kölcsönviszonyaiból adódik, Mihelyt ezt az igazságot kivetítem a konkrét összefüggések világára, elvesztve fényét transzformációi miatt másodlagossá degradálódik.
Az igazság fogalma az emberi lét s benne az emberi tudat meghatározottságából adódó forma és következmény.
*
Igazságfogalmunk voltaképpen kölcsönviszonyok fogalmi abszolutizálása.
Szükséges feltételeznünk az immanens igazság fogalmát, de ez és konkrét igazságaink lényegi egybeeséséről megnyugtatóan soha meg nem győződhetünk. Az igazság, mint ilyen, szükségképpen rejtett marad az ember megismerő törekvései előtt, mert minden igazságfogalmunkat, filozófiai kategóriánkat meghatározza háromdimenziós térrendszerünk s az ehhez kapcsolódó legmagasabb rendű dialektikus logikánk; és ennek, egzisztenciánknak a határain semmiképpen sem tudunk keresztülvergődni.
Az abszolút igazságot egzisztenciánk által meghatározva deformáljuk lényegünkhöz, s így egyetlen kielégülési módja igazságvágyunknak az intuíció, a metafizikai belesüllyedés a dolgok elgondolt lényegébe, ami szubjektív megismerési formának tekinthető.
Így nem tehetünk egyebet, mint a lét elméletének sokdimenziós és egyetemes problémái kilátástalanságából az erkölcsi normák vizsgálata felé fordulunk, mivel itt remélhetünk csak abszolút fogalmi megismerést a lételméleti kérdések totálisan külső s az etikai normák gyökeresen emberi, belső voltának alapvető szembenállása miatt.
*
Nincs nagy ember a Földön. Nincs és nem is lehet. Minden ember egy a sokaságban. Minden embernek megvan saját kizárólagos célja, és ezt teljesítenie kell.
*
Művészek hegedűje összefonja szép nők lábait s halhatatlanná kovácsolja az egyneműség dalát.
*
Az ateizmus döntő érve a még nem ismertben van, amit az idealizmus Istennek vagy Abszolút Lénynek nevezhet.
*
Ember vagyok: nem én létezem a halhatatlanságban, hanem a halhatatlanság csírája van bennem.
*
Tagore: elég a hullagyalázásból, elég a szecessziós rendszeralkotásból. A filozófus elvégre gondolkodó ember, nem gyűjtögető majom.
*
Hogyan élhetne l’art pour l’art a korona egyetlen gyémántja, az ember?
*
A szerelmesek nem unják meg egymást, csak felismerik önzésük lehetetlen voltát.
*
„Le a zsarnokokkal!
Le veled, minden ember!
Su misao, jati ise anthropos!”
[Gyűlöllek téged, mert ember vagy!]
*
„Felakasztották, mert ember volt,
mert ember akart lenni,
mert ránézett egy darab kenyérre,
mert észrevette, mily gyönyörű a horizont.”
*
Ezek, a bomlott víziók kölyök-koromban tetszettek és tapsoltam nékik. Most fájdalmasan beleröhögök a semmibe, fáj a karom s tépett fejem, felröhögök még egyszer, s fejem a falnak csapva, megvadulva, de szabadon élek, röhögök tovább.
*
A ti harcotok az én harcom. Míg ti pihentek, én boldogságot kovácsolok magamnak. Ez a boldogság a ti harcotok. S ebbe fogok belegörnyedni.
*
Mit bámultok?
Megtépdesték, s most agyonlőtte magát. Csodálkoztok, hogy nem dobog a szív?
Ne féljetek.
Az igazi szerelmek a föld trágyáin s a szenny homokján is élnek, gyűrűznek tovább.
*
Gyávaság az öngyilkosságot gyávaságnak nevezni.
*
Minden nap csak ezt hallottam még: mi lesz a másik napon?
*
A filozófia emberi vágyak elvont kivetítésének abszolutizálása. Kifejeződik benne a világban idegenül álló ember ok- és célkeresése, az egyetlen alapé, ami ösztönös küzdését a tudat és akarat szintjére emelheti, olyan benső lényegé, célok tudatáé, mely az Én és nem-Én közötti (szükségszerű) konfliktusokat feloldhatja, s dialektikus egységükben, kauzális (vagy: ko-variációs?) viszonyukban egyiket a másik szolgálatába helyezheti.
*
Az emberi tudat nem valami független, egyedülálló, befolyásolhatatlan tényező. Produktumait meghatározhatják
– a konkrétként elfogadott tények (szaktudományok eredményei);
– az egyént ért, objektív környezetből származó hatások a megfelelő (pszichikai síkon lezajló) transzformációkkal: a megismerésre s az érzelmi életre vonatkozóan;
– esetleges öröklött tényezők, hajlamok.
*
A vágy manifeszt feltárulása – mint a filozófia: egy összefoglaló, de a legkevésbé nyilvánvalóan konkrét tudomány tárgya – közelebbről ragadja meg az embertől néha szinte elidegenült filozófia (emberi!) célját, mert bár valamennyi hatás, ami az egyént a tudati élet területén éri, az objektív valóság hű tükreként vagy torz projekciójaként kerül felszínre, de épp a megismerés praktikus korlátai – a háromdimenziós érzékelési lehetőség, bizonyos érzelmi rögzültség, az ösztön-Én részleges és időleges győzelme az erkölcsi Én fölött, a pszichoanalízis által feltárt szimptómák (stb.) – miatt a valóság dialektikus felfogása és tükrözése (a szervi – pszichés – folyamatok bizonyos mechanikusságában), mint meghatározó erő csak az előbbi fenntartással fogadható el.
*
A szép a közvetlen forma által asszociálható tartalom és a szerkezet kölcsönhatása. A szerkezetet a különösség és az arányosság biztosítja. Az arányosság, mint esztétikai kategória egység és részek viszonya, azaz mennyiségi elemek által létrehozott minőséget jelent.
*
Szép az, ami emlékeztet arra, hogy ember vagyok.
*
A szerelem paradoxikus forma, mint maga az élet: létének értelmét mindkét fél a másikba helyezi, miáltal létének lényegét és értelmét nyeri vissza; önmagával szemben fennálló ambivalens érzelmeit a másik fél hasonló ambivalenciájával feloldja, ami végül is az érzelmi erőviszonyok egyensúlyát, kifelé tekintve közömbös előjelű töltését eredményezi.
(Az egyensúly esetleges hiánya nem a fentebbiek helytelenségére, hanem az ambivalens érzelmek erőteljesen dinamikus voltára utal.)
*
Lehetséges-e, hogy az emberi biztonságérzet megalapozására szolgáló, bizonyos objektivitással felruházott fogalmaink, mint Isten, társadalom (és így tovább) valamikor időszerűtlenek lesznek, szolgálati szerepük ellátására immár képtelenül?
Kétlem. Istenképünk folyvást változik: minél többet tudunk világunkról és magunkról, annál mélyebbről tárja fel az ex definitione magányos emberlét lelki bugyrait, s az azokban megbúvó biztonságvágyat.
Éppen ezért mindenkori feladatunk valamiféle szintézis létrehozása, az ember személyes és önmagához visszatérő biztonságérzetének megalapozása, mely eddigi eszközeink deformációját, egyszersmind egészséges megújítását is kell jelentse.
*
Alapvető szubsztanciák keresése közel több ezer éves hagyományunk, míg végül is a kérdésfeltevés kezdett kissé elavulttá válni.
Az élmények valóságosságában eddig egyetlen számbavehető gondolkodó sem kételkedett. Ezt a helyzeti előnyt használták ki az egzisztencialista iskolák – anélkül, hogy lételméletileg a hagyományos kérdésfeltevésre a hagyományos választ megadták volna.
Figyelembe véve a lételméleti kategóriák kissé formális voltát, az eddigi értelemben vett rendszerek alkotásának hiánya a modern filozófiában nem retrográd jelenség.
A dialektikus materializmus korszerű művelői is többre tartják a dialektikát, a módszert, mint az operációkra kevéssé alkalmas ontológiai alapfogalmakat.
A filozófia jövője az ateisztikus bázison alapuló módszer kidolgozásában és tökéletesítésében van.
*
Az intuitív megismerés eredményei a művészi produktumok (s hasonlók) révén, a fogalmi megismerésé pedig a fogalmi rendszereken épülő tudományos művek (s hasonlók) által válnak társadalmivá. Tekintve, hogy ennélfogva mindkét terület bizonyos mértékű autonómiát élvez, egyik megközelítése sem történhet a másik eszközeivel a teljesség igényével anélkül, hogy a közeledéssel tárgyában egyúttal sérelmet ne okozna.
*
Az élet nem eszmék igazolásáért folytatott harc, hanem eszmék termelése a folytonosság biztosítása érdekében.
*
Az Élet perspektívája a Halál (1). A szenvedés egylényegű az Élettel (2), s mint önmagában negatív tény (+), feloldódását és megszűnését kívánja, azaz a Halált.
Ad (+) A szenvedés következményei
Ad (1) Az élet alapjában véve paradoxikus. [Lásd: „Az élet igenlése…”]
Ad (2) A filozófia úgyszintén praktikus, alapmotívuma a szenvedés értelme, mint pozitív vagy negatív tény. [Lásd: „Minden filozófia…”]
*
Az ember, mivel saját életét éli, illetőleg az élet individuumokban realizálódik, individuális lény. A különbség engedi éltetni az azonosságot.
Az individuális a szociális célja, s bármelyik hiánya vagy túltengése – diszharmonikus egysége – csak az individuális rovására történhet.
Megjegyzés 1.: születés = individuális; halál = individuális; élet = úgyszintén!
Megjegyzés 2.:
*
A vers, ha nem épít új világot, ha nem mond ellent a réginek, elvesztette önmagát. A vers szolgálati szerepe, hogy ellenálljon. Ellent kell állnia a megszokottságnak, a puhaságnak, mindannak, ami a lüktetésben megállást, lassítást parancsol.
A versnek örökös ujjongó és dühös, tiszta és elvetemült antitézisnek kell lennie a szintézisek reményében.
*
A lét egyetlen boldogsága a lényeg tudata, s ez a lüktetés, a tézisek hekatombája, minek az örök és dicsőséges anyag, s a dalolni tudó ember ellentmond.
*
A művészet, ha extázisba hoz, kifejezi azt, amit érzünk, s azt is, amit nem érzünk, de sejtjük, néha, s időnként még tudni is véljük azt, ami az érzés mögött rejlik. S csupán a lét lényegének egyik kifejezési módja az anyagi javak termelése, a társadalmi önfenntartás, de a másik kifejezési mód, ami intellektuálisan talán jobban s előnyösebben kifejezi az előbbit, éppen ebben, ennek megismerésében van.
A mai művészet törekvési formáiban, amennyiben az előbbit kívánja kifejezésre juttatni és segíteni, megfeledkezik az utóbbiról s konkrétságra tör. A művészi konkrétság és a monotonság, valamint a mindig veszélyes statikus stabilitás között nehéz a határvonalat meghúzni. Az absztraháltság, az elvont művészi forma – ha címzettjei megértek erre – hálásabb eredményeiben, tömegformáló, s nem intuitív, de jelen ismereteink szerint még dialektikusnak nem mondható rádöbbentési és megismertető szerepében.
*
Teremtés… Isten megalkotta önmagát, hogy boldoggá tegye általa. S rosszaságát tapasztalván mivel lényege lényege maradt, igazságosságául s büntetéséül megteremté a poklot.
(Ha továbbviszem, úgy előttem a nárcisztikus libidó projekciója – ősi szimptómákban. Ez a legkevesebb, de legtöbb is, mit a teremtettségtől kaptam.)
*
Egzisztencia és esszencia. Vajon elképzelhető a vízesés a létét meghatározó lényeg, a funkcionáltató víz nélkül?
*
Voltaképpen nem a fejlődés, hanem a születés az ember tragédiája.
*
Vágyom a halált, mert ez a lényegem.
*
Ne tagadd: horkolsz, mert félsz. És ezért viselkedsz máskor kihívóan.
*
A költészet kurvasága magasabb rendű a kurvaság költészeténél.
*
Ami megújulásra képtelen, az elveszett. Az ismétlésben a legnagyobb erő az, hogy a jelent destruálva állítja a múltat.
*
Az ember célja önmaga. Célja elérésének útja a társadalom. (Ha csupán potens tényezőnek tekintem az embert, létalapját: biztonságérzetét idegenítem el tőle – hasonlóság az istenek keletkeztetésének folyamatához!)
*
Erkölcsről csak akkor és csak olyan mértékben beszélhetünk, amikor és amennyiben a fennforgó vonatkozás a társadalmival kapcsolatos.
Megjegyzések:
– minden, alanyára közvetlenül visszaható tény is kapcsolatba léphet a társadalmival, mivel alanyát alakítja s alanya társadalmi is másodlagosan;
– az egyén részéről érkező társadalmi hatásoknak egyéni színezetük van, a társadalmi pedig amorf, általános – a reális hatás csak a törvényszerű véletlenen alapulhat;
– az alaptétel maga már paradoxikus, mert dialektikus ellentmondás van az egyéni és társadalmi között; a két tézis értelmében, ha nem minden magatartás egyben társadalmi is, az erkölcsi az emberi magatartásoknak csak egy részét foglalja magában. Az erkölcs társadalmi jelenség, míg célja, „az embert önmagának” már az erkölcsön kívül, pontosabban az erkölcs fölött fekszik.
*
A társadalomnak kell adjak, hogy önmagamat megnyerjem. Nem értékadásról s azt követő értékkapásról van szó, hanem olyan aktusról, mely e két mozzanatot kettészakíthatatlanul, egységesen és szervesen magában foglalja. A társadalmi (= erkölcsi) megítélésnél egyéni normák alapján a közös társadalmi érdekből kell kiindulnunk. A természettől fogva szintetikusan egységest nem lehet elméletben sem egyes konkrét megjelenési alakzataira szétbontani. Etikában csak alapelvekig s részleges érvényességű tételekig mehetünk el; bármiféle dogmatizmus az etikában is önvédelemből üldözendő. És hangsúlyoznunk kell: amikor emberek összességéről van szó, nem láthatunk ebben többet egy amorf halmaznál. A törvény lehetőség a szabadság kibontakoztatására. Egyedül a természet az, amellyel szemben bűnt nem követhetünk el: minden konkretizálás és túlzott rendszerezés megbosszulná önmagát.
*
Az embernek szüksége van arra, hogy önmagát közlése tárgyává tegye, de ha ez semmiféle visszhangot sem kelt, olyan, mintha folyton csak onanizálna.
A társadalmivá válás csak az actio s reactio egységében történhet meg.
*
A szavak szűkítik az igazságot: mondani nem, csak élni lehet.
*
Részegen is múlik az idő.
*
Az embert csak értékek szabadíthatják fel. S lehet-e érték az, ami nem önmaga?
*
Nincs nagyobb erő a hallgatásnál. Ami több, már erőszak.
*
Minden szülés dekadens. A vélt, de ki nem elégítő optimizmussal szemben csak olyan optimizmus veheti fel a harcot, amely pesszimizmusként jelentkezik. Az ördög sem rossz, csak éppen nem harcolhatna Istennel, ha isten-gúnyába öltöztetnénk.
*
Az életben szép, hogy emberek szerethetik egymást; jó, hogy gyönyörködhetnek a szépben; s kiábrándító, hogy mindennek sem mi, sem ők semmiféle értelmét nem tudjuk.
*
Szillogizmus: bizonyos vonatkozások (= relációk) összefüggésbe hozása, viszonyítása, egységesítése.
A relációk időleges koncepciókat ragadhatnak csak meg: minden új koncepciónak szét kell feszítenie a régi kereteket.
*
Krisztus isten volt, mert isteníteni tudta magát.
*
Az emberből az, ami halhatatlan, nem száll át az utódokra.
*
„Minden beteljesült szerelem halál s a halál múló szeretkezés.” (Pókháló[1])
*
- Minden dolog önmaga meghatározása. Ha definiálok, közös elemet emelek ki, amivel éppen egyediségétől fosztom meg – attól, ami önmagát teszi, egyediségét és sajátosságát alkotja.
2. A fogalmi rendszerek időleges volta és belső folyása mutatja, hogy minden meghatározás önkényes reláció-vonás, bár részlegesen természetszerűleg van objektív tartalma.
3. Ha az ellentmondás a mozgás atyja, akkor a mozgás (ellentmondás) összetett sémája:
A különbség élteti az azonosságot!
- A logika alapeleme, legelemibb alkotó ténye a fogalom. A fogalom tagadással nyeri el önállóságát: azt, hogy egyáltalán közös elemeket, s végül is nem mást, csak közös, lényeges, s ennélfogva így nem önálló elemeket tud tartalmazni. Világa vagy dialektikus, vagy arisztokratikus. Mindkét esetben elveszti autonómiáját.
*
A sorsszerűség a determinációkban bontakozik ki. Az egyén (a tragikus hős) feladata az egyedi és konkrét szabadság felismerése és gyakorlása, s ezen keresztül a sorsszerűség, a determinációs folyamat alakítása.
„Semmi mást nem akarok a világon, csak feladni magam.”[2] A megadás már alakítás, s minden, ami ezen túlmutat, már anarchisztikus jelenség.
Az egyén, ha nem szabad, nem alkothat, s nem alakíthat, csak formákat rombol, ami nem lehet szerves egésze egy meghatározott okfolyamatnak, ugyanis szabadsága részleges hiányával a hatótényezőket redukálja korlátozottan felismert szabadságához.
Az igazi tragikus hős az életben él, s az életből alakítja az életet – konkrét feltételek s konkrét meghatározottságok szerint. Tragikuma maga a sors, a véletlen közreműködése, minek közrejátszásáért, s így bukásáért már nem felel emberi volta miatt (mivel felismerése is determinált).
A tragédia belső lefolyását elemezni értelmetlen, hiszen az nem más, mint determinált folyamatok prezentálása (ha maga a mű jó); az egyetlen pedig, ami a tragédiában különös értéket jelenthet, az, hogy az okfolyamat s az alkotó elemek tudatosulása (esztétikai élmény!) a megismerés erejével hat ránk, s így számunkra determinánsként jelentkezhet.
*
A)
„Minden krétai hazug és mindig hazudik.”
Epimenides krétai.
—————————————————-
Epimenides hazug és mindig hazudik.
- ha igazat mondott, akkor a premissza hazugság (általános és egyes viszonya);
2. ha hazudott, akkor lehetséges, hogy a premissza részben igaz legyen (általános és egyes viszonya)
B)
„Hazug vagyok és mindig hazudok.”
- ha igazat mondtam, akkor hazudtam, hogy mindig hazudok, mert most az igazat mondtam; viszont hazudtam, mikor az igazságot mondtam;
2. ha nem igaz, amit mondtam, akkor hazudtam, hogy mindig hazudok, mert eszerint nem hazudok mindig, viszont most is hazudtam.
*
Az okoskodás halála a tett.
*
Isten és Sátán egysége a társadalom önarcképének absztrakciója.
*
A szerelem, amennyiben célként tünteti fel önmagát, megsemmisíti saját lehetőségeit s nagyszerűségét, mivel az élet értelmét a nemiség kibontakozásaként s betetőzéseként fogja fel. A szerelem nem lehet más, csak a világ magára döbbenésének vagy önmegismerésének eszköze – kinek hogy.
*
A szeretet és szerelem formailag hasonló lehet, de felépítésük különbözik. Nem feltételezik szükségszerűen egymást. Az előbbi az egyénivel a társadalmira irányul, az utóbbi a társadalmi egy elemével az egyénit célozza.
*
Az már más kérdés, hogy szerelmünkben a szeretet eszközként szolgálhat, s nyilvánvaló, hogy az eszközök milyensége döntően határozza meg a jelenség minőségét.
*
Emberre nézve a legnagyobb dicséret (és legnagyobb jutalom) az, hogy megérett a halálra.
*
Az egyén az általános emberi része. S így minden bosszú, mely az általános emberi ellen irányul, elsősorban alanya ellen irányul, ugyanis alanyán keresztül (azonos aktusban) hathat csak általánosabb tárgyára.
(Lásd a szeretet-gyakorlást: nem tehetem anélkül, hogy elsősorban magammal ne tenném, s magamat nem jutalmaznám!)
*
Az elidegenedési folyamatok mindig idealizálóak. Az anyagi valóságban élő ember számára ez nyilvánvalóan pesszimisztikus tendencia, mivel gyökere az, hogy egyrészt az anyagi valóság a maga konkrét adottságában nem elégíti ki, másrészt pedig nem is találja meg a lehetőségét annak, hogy ezt az anyagi valóságot a maga számára kielégítővé „formálja”. Így e folyamat elindításával tehetetlenségét leplezi. Minden jelenség, amely „fétis-gyanús”, ezt a közös gyökeret rejti. A művészet „tisztaságára” való törekvés sem mentes ettől a közös alaptól.
*
Létünkben a legfélelmetesebb az, hogy vállalnunk kell önmagunkat.
*
boldogság = azonosulás önmagammal
boldogtalanság = azonosulás önmagammal
A különbség csupán abból adódik, hogy ezt az azonosulást kielégítőnek érzem-e az adott szituációban, vagy sem.
* * *
Várkonyi Nándor – Magyarország szimbóluma, a Trianon utáni megcsonkított magyarság jelképe, mikor semmi sincs már (sem kikötők, sem gyarmati vagy világbirodalmi háttér), csak könyvek: a kultúr-Magyarország megálmodójának jóvoltából; hát ezeket veszi elő, saját kutatások lehetőségének hiányában újraálmodva ősi mítoszok igazságát. Hiszen ha komolyan vették egykor, úgy bizonyára volt okuk rá. És emberiségről beszél, őstörténetünk valóságáról, miközben magyarságában őt is bűnösnek s kiiktatandónak ítélte a művelt, de dologtalanná, mert ügy-telenné lett antant és kisantant.
*
Protestantizmus – nem arra irányuló lázadás-e vajon, hogy kivezesse a kereszténységet Istennek a zsidókkal való tettleges foglalatoskodása közvetlenségéből? Vagyis egy a zsidók s istenük közt kialakult touching culture zsákutcájából, azt elérendő, hogy szimbolikussá, valóban jelentővé tegye üzenetét?
Aquinói Szent Tamás a végpontja, a betetőzése ennek az animizmusnak, a zsidóknak és gyakorlataiknak a mindennapjaikba belézüllesztett istenségképnek – és ironikusan, ez lett a nyugati világ Summája. És a szentségek formájában változatlanul maradnak a manualitások, egy valahai touching culture emlékei s rekvizítumai qua realitások.
[1] A Pécsi Balett 1962. február 23-án bemutatott produkciója Eck Imre koreográfiájában.
[2] William Faulkner Az öreg (Budapest: Európa 1962), 72. o.
Hozzászólások