Prokop Gábor | Ziani

Szépirodalom - próza

Ziani

Mindig ugyanaz. Háromkor kel hajnalban. Alig alszik valamit, mert bagoly. Négy órakor beül a jármű kormánya mögé és máris azon töpreng, hogy rá van-e kapcsolva a fűtés, mert ha nem, akkor az első kanyart követően, miután már felfázott, hátra kell mennie, fel kell nyitnia a motortér ajtaját, azonnal piszkos lesz a keze és össze kell dugnia a tyúkbelet, ki kell nyitnia a golyóscsapot. Milyen jó, hogy ilyenkor minden normális ember alszik. Ez mindig eszébe jut és a szokásos, amit anya mondott gyermekkorában, hogy soha ne adja fel és hogy mit vétett ő, hogy álmai felét mindig otthon kell hagynia.

A beteljesületlen szó egész életére állt. Akár arra gondolt, hogy sem bölcsész nem lett, sem a színház nem ragadta el, nem tudta megtartani. Hogy a világ őt vagy ő a világot, jó kérdés. Tudta, hogy a világnak nem kell, neki kell a világ. Más is így van ezzel. Mindig volt egy magánszféra, ahová vissza lehetett húzódni, ami már csak ő vagy már majdnem ő. Ezeket a visszavonulásokat talán túl hamar tette meg. Ha egy tőmondatra akarjuk sűríteni, akkor nem volt kitartó.

Azért hajnalban egész más zenéket sugároz még a komolyzenei csatorna is. Van az a műsor, ami egész éjszaka szól, igen kevés szöveggel. Vigasz ez azoknak, akik virrasztanak vagy a koruk, vagy a betegségük miatt. Őt is álmatlanság gyötri sokszor hajnali egyig, járkál, vécére megy, iszik, szöszmötöl, azután ájultan bezuhan az ágyba, amikor belezuhan a mély álomba, amikor a legérdekesebb álmok még el sem kezdődnek, akkor megszólal a mobiltelefon könyörtelenül. Évekig kísérletezett, hogy valami tűrhető hangot állítson be ébresztésnek, amitől nem szökik az egekbe a vérnyomása és nem kerülgeti azonnal a guta, de hamar kiderült, hogy ébresztésre a legkíméletesebb zenék sem alkalmasak, mert még az altatódal is úgy szólal meg reggel, mint amikor a siratóházban a fém zárkaajtót rugdossák az utolsó reggelen.

Ezek a hajnali zenék másképp szólnak. Már az autóban volt öt perc belekóstolni ebbe a hajnali hangulatba, ilyenkor kialvatlan állapotban sokkal fogékonyabb az ember a szépre, mást lát a zene mögé, mint fényes nappal, feltárulnak a zene mélyebb rétegei. Ez annyira személyes üzenet, kapcsolódik a hajnali sebzettséghez. Amikor megszólal az érzékeny zene, igazolást lát benne, lám, volt, aki látta ezt, a szerzőnek nem kellene hosszan magyarázni a lelkiállapotomat, tudta ő azt már akkor, amikor ezt a zenét megírta. Néha úgy érezte, a zeneszerző látnok volt. Kizárólag azért született több száz évvel ezelőtt, hogy megkomponálja az ő keserveit, az övét, aki még a világon sem volt akkor.

Ebben az átkozott buszban már megint nincs fűtés, kínozza lidérces álom, aki elzárta este a fűtéscsapot – gondolja a Sosemvolt út felé robogva és arra gondol, hogy valóban minden rosszban van valami jó, mert ha nincs fűtés, akkor a felszálló utasok kellemetlen testszagát sem erősíti fel a meleg és így talán öt perccel később kezdődik a szokásos reggeli hányinger. Amúgy is Boismortier szól, az egyik nagy kedvenc és ilyenkor úgy érzi magát, mint egy időutazó. Elhiteti magával, hogy a munka végeztével visszatérhet a háromszáz évvel ezelőtti világába, oda, ahonnan ez a zene szól. Ha nem jutnának ilyenek az eszébe, talán ki sem bírná. Az a baj, hogy ha ablakot nyit, akkor még jobban fázik, ha nem nyit, akkor alig elviselhető a szag. Illata legyen a zenének a levegőben, ez az. Máskülönben elviselhetetlen az élet. Ha értenék az emberek ezt a zenét, minden bizonnyal mosakodnának. Legalább este, lefekvés előtt, könyörgöm.

Így repül az idő, egyik megálló a másik után, közben már Dvorak vonósszerenád, tökéletes az is. Mindegy, csak legyen valami fal közte és a világ között. Durva. Minden nap ez megy. Fal közte és a világ közt. Amikor nagyon elragadja a zene, akkor hadonászik a levegőben, teste minden izma megrezdül, elernyed a zene ritmusára. Megfigyelte, hogy talán a nyakizmai azok, amik azonnal követni képesek a zene feszes ritmusát. Nem szereti azt, ami elfolyik a levegőben, mint az ökörnyál. Jobban szereti a kontúrokat, az ellenpontokat. Talán ezért egyik kedvenc zenei műfaja a concerto. Nagyjából tíz perc és három tétel, gyors, lassú, gyors, általában allegro, andante, allegro, esetleg presto, mint a vihar tétel a Nyárban Antonio Lucio-nál. Hogy ébren tartsa érzékeit, azt szokta játszani, hogy amikor csak a zeneszerző vezetéknevét mondják be, akkor hozzáteszi a szerző keresztnevét is vagy ha a keresztnevét is bemondták és két keresztneve van, akkor hozzáteszi a második keresztnevet is.

Dvorak után Salieri, hogy ő mérgezte volna meg Mozartot, nagyon vicces. Elképzeli, ahogy az öreg mester irigységében és féltékenységében mérget kever Mozart kakaójába. Jó lenne elkerülni a röhögőgörcsöt valahogyan, mert az utasok már megint őt nézik ijedt tekintettel, látja a tükörből, végre Scarlatti, az mégiscsak barokk, igazából akkor véget kellett volna érnie a világnak, ez biztos csak valami félreértés, hogy ő itt ül a kormány mögött és hintázik, vezényel, néha kormányoz is és a zeneszámok végén úgy veri az ujjaival a kormányt, ahogy a vonósok kopogtatják vonójukkal a hangszerüket.

Na, végre, a végállomásra ért, most mindenki leszáll, bemegy menetlevelet igazoltatni, pisilni, egy fekete talán belefér abba a tizenkét percbe, két percet megint késett, akkor tíz, talán. A kajáját is be kell tennie a hűtőbe. Teljesen átfagyott, csak a zene melegítette fel a lelkét. Most jön egy újabb szerző, ilyenkor arra gondol, hogy otthon fogja meghallgatni a médiaklikken, amiről itt lemarad. A velencei Szt. Márk székesegyház második orgonistája volt háromszáz évvel ezelőtt, az ő szerzeménye következik. A műsorvezető érthetően és dallamosan mondja be a nevet, miközben feltápászkodik az ülésről: Pietro Andrea Ziani.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Ziani”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés