Néha biz’ magamban sírok,
pedig hittem, én kibírok
négy hetet a karanténban,
hisz nekem ez meg se kottyan.
Számolgatom a perceket,
meg a szú hányat percegett,
Elfogyott a kövidinka,
uncsi lett a palacsinta.
Felállott hátamon a szőr,
a tévében mindenki lő.
Ki és kire, az nem számít,
bennünket mindenki kábít.
Szájmaszkokban hadakozva,
szaporodnak, mint a gomba.
Ennek sose lesz már vége,
nem lehetne végre béke?
Így dühöngök hébe-hóba,
magammal se állva szóba.
Gyűlölettel megspékelve,
emberségünk rég feledve.
Hozzászólások