Thanksgiving Day, franciául Action de Graces azt jelenti: hálaadás. Ezen az ünnepen az emberek hajdanán azért gyűltek össze, hogy hálát adjanak a Teremtőnek, amiért lehetőséget biztosított nekik jól fölkészülni a hosszú, kegyetlen télre.
A Hálaadás napja nagyon fontos, talán a legfontosabb családi ünnepe volt az amerikai földrésznek, és az Egyesült Államokban ma is az. Ha Karácsonykor nem is, de e napra – november utolsó csütörtökére (ebben az évben november 26) amennyire a távolságok megengedik, egybegyűl’ a család apraja nagyja. Az ünnepi asztalról semmiképpen sem hiányozhat a sült pulyka és a tőzegáfonya szósz.
Kanadából az Államokba e napon átruccanni sem érdemes, mert ilyenkor az USA-ban – ahol egyébként soha, de soha sem szokott – „kicsit megáll az élet” úgy, ahogyan Magyarországon Karácsony Szentestéjén, s előfordulhat, hogy tankolni sem könnyen sikerül.
Kanadában november 26 munkanap, mert itt ugyanezt az ünnepet az éghajlati körülmények miatt sokkal korábban, október második hétfőjén tartják. (Idén október 12-én volt.)
A nagyjából hat hetes időeltérés a két ország hálaadó ünnepe közt földrajzi és meteorológiai okokkal indokolható. Kanada északabbra van. Időjárása sokkal zordabb, tehát sokkal előbb kellett befejezni a betakarítást, és az első telepesek nagy árat fizettek, amíg ezt megtanulták.
A francia Jacques Cartier először 1534-ben ért a St-Laurent folyam torkolatához. Következő útján, 1535-ben a mai Québec-City-ig hajózott, majd tovább haladva elérte a később Montréali Rapidok-nak elnevezett 20 km-es hajózhatatlan folyamszakaszt, s ez megállásra kényszerítette.
Bár Québec-Cityt sokkal később, 1608-ban alapították, Ville-Marie-t – a mai Montréalt – pedig csak 1642-ben, a földrész föltárását, a Saint Laurent medence föltérképezését 1535-öt követően hamarosan megkezdték a franciák.
Mivel Szt.Lőrinc (St-Laurent / St Lawrence) folyam völgye a torkolattól Montréalig nagyjából Franciaországgal fekszik azonos földrajzi szélességen, értelemszerűen úgy gondolták, az éghajlat is hasonló. Ennek a tévedésüknek „köszönhetően” az első áttelelők csaknem mind éhen haltak, (legelőször a nők, mert ők egyáltalán nem voltak fontosak) megfagytak, elvitte őket a skorbut, mivel október végén megkezdődtek a havazások, és áprilisban még mindent méteres hótakaró borított.
Később a hódítók az indiánoktól megtanulták a vadpulyka téli vadászatát, s ez mentette meg az éhhaláltól az életüket.
Az indiánok a skorbut ellen tőzegáfonyát rágcsáltak. Látva, hogy a partraszálló idegenek foga erősen hullik, hecsedli nagyságú és alakú savanyú, piros bogyókat adtak nekik. A hódítók ínyvérzése, fogvesztése előbb-utóbb abbamaradt, ezért a piros bogyó, a tőzegáfonya – vaccinium macrocarpus (angolul: cranberry, franciául: canneberges) – hamarosan a hajósoknak is legfontosabb patikaszerévé vált.
(A cranberry rossz minőségű, savanyú talajt kedvelő, vizenyős területen élő bokor. Szüretelése egyszerű. A könnyű termést, melyben apró légkamrácskák vannak, belerázzák a vízbe, ahonnan kimeregethető.
Az észak-amerikai konyha elképzelhetetlen cranberry-szósz nélkül.
A keménykés bogyókat kevés vízzel 1-2 percig forralják – gőzölik – cukorral, citrom vagy narancshéjjal, szegfűszeggel ízesítik. Melegen folyékony, lehűlve szeletelhető, mint a birsalmasajt. Húsok mellé kiváló.)
Előlem iszkoló vadpulykák. Sikerült szegényeket majdnem teljesen kiirtani a földrészről, ezért hosszú-hosszú ideig tilos volt a vadászatuk. Mára ismét szépen elszaporodtak, és egyes területeken korlátozott ideig, korlátozott számban a vadászni is lehet.
Ennek emlékére Thanksgiving napján úgy az Egyesült Államokban, mint Kanadában, sültpulyka és cranberry (tőzegáfonya) szósz nélkül nem létezhet ünnepi ebéd.
Mi is tulajdonképpen ez az ünnep, helyesebben: mitől ilyen jelentős? – Kérdezgetik gyakorta magyarországi ismerőseim. Miért e nagy cécó az amerikai Hálaadás napja körül?
3-400 évvel ezelőtt a hajók picinyek voltak, és nem teniszpályányiak, amekkorának a mai kalandfilmekben láthatja a drágalátos Spil Berger féle filmrendezők képzelgésein kiművelődött közönség.
Azokban az időkben eme – mai szemmel – kis lélekvesztőkön legelső sorban több hónapra elegendő élelmiszert, vizet, kellett tárolni.
A megmaradt raktérben a személyzet, fegyver, puskapor, katonák kaptak helyet.
A fennmaradt területen egy-két „VIP” utasnak, papnak, apácáknak kellett helyet szorítani, és a még mindig megmaradt területre a gyarmatok leges legfontosabb, legértékesebb áruját, nőket zsúfoltak, hogy őket a gyarmatokon jópénzért eladják feleségnek azon kiváltságos személyeknek, akiknek ott erre jogot biztosítottak.
A további maradék területen némi luxuscikket tároltak (szintén a kiváltságosoknak) valamint iparcikkeket: ásót, szekercét, kőműves szerszámokat a nem kiváltságosoknak.
A maradék területen… – Bocsánat, tévedtem. Ezen a bárkán több hely már nem akadt.
Szállították üptre az amerikai földrészre (ugyanúgy, mint minden gyarmatra) a katonákat, és akinek sikerült életben maradnia, kiöregednie úgy, hogy nem vált teljesen nyomorékká a rengeteg sebesüléstől, betegségektől, azt rábeszélték, maradjon, mert Európában úgyis csak a nyomor várná. (továbbá meg akarta a hatalom spórolni annak a kevéske megmaradt katonájának a hazaszállítási költségeit is!) Itt földet kap, helyesebben erdőt, (Ingyen. – Az indiánokéból!) amit először ugyan ki kell irtania, hogy művelhesse.
Kapott is, ám nyista feleség! Hát vásárolt magának egy üveg pályinkáért egy indián lyánykát, a pap pillanatok alatt összeadta őket, nehogy valaki meggondolja magát, azt’ megindult az élet egy darab szekercével és egy darab ásóval! (Mert ennyi volt az obsit 25-35 év katonáskodás után.)
Az évszázados fákat baltával kivágni, a rönkökből házat eszkábálni, a bennmaradt gyökereket a földből kiszedni, mert addig az nem művelhető, emberfeletti küzdelmet jelentett a házaspároknak.
Közben születtek a gyerekek szép sorban, és néha több generáción keresztül nem volt ekéjük, csak ha faragtak maguknak egyet az egy szál szekercéjükkel a hat hónapos tél alatt. De mire mentek vele? Lovat hiába faragtak.
Falusi, kis helytörténeti múzeumokban látható, hogy volt olyan település, ahol a lovat csak a legendákból ismerték, mégis fönnmaradt, sőt lassacskán fejlődött is a falu.
A túlélést a telepesek ilyen körülmények között csakis az indián feleségeknek köszönhették, mert ők ismerték a vadon termő, fogyasztható növényeket, gyógynövényeket, gombákat, az állatok vonulási szokásait, a téli, jég alatti haljárást, időjárást – mindent.
Ezek a – kiváltságosok által igencsak lenézett – semmibe vett indián nők az indiánok több ezer éves fölhalmozódott tapasztalatainak a birtokában voltak.
A ma embere aprócska helytörténeti múzeumokat látogatva nem hisz a szemének, amikor régi iratok másolatait, falu-leltárt lát kiállítva. A 10-15 (!) gyereken kívül szinte semmijük sem volt a 200-300 évvel ezelőtt itt élő családoknak.
Azt a picinyke kis termést, amit sikerült betakarítaniok, azt nagyon, de nagyon megköszönték az Úrnak, mert nem verte el a termésüket a jégeső, augusztusban nem jött egy hóförgeteg, vagy délről, a Mexikói öböl felől nem söpört végig a Saint Laurent medencén egy ideszabadult, „még mindig jó erőben levő” hurrikán. (urágán)
Nos, ezért vált ekkora ünneppé az amerikai földrészen a Hálaadás napja.
Hozzászólások