Judit Hagner szobra
Ember, ha tökéleteset akarsz alkotni, ültess egy ibrikbe öt szem babot a föld alá egy-két centiméterre. Tedd a napra, öntözd, és várd a csodát. A csoda nem marad el, mint annyiszor, mikor az ember szívszorongva várja. A csoda, a tökéletes alkotás megszületik. A hegyeket mozgató erő, ami a babszemben babszemnyi, feltöri a földet és valami kis zöldes daganat mutatkozik a babszem oldalán. Aztán kettéválik a bab. De mitől? Miféle parancsra? Kettéválik a babszem, és ott alszik jobbra és balra belesimulva két ezererezetű csöpp levélke, amit hiába kerestél volna öt-hat nappal ezelőtt a kemény, rideg babszemben. A két levelecske szinte szemed láttára kiemelkedik a bab két oldalából, nyújtózkodik, és rácsodálkozik a napra.
Úristen! Úristen! Teremtettem, mint Te! Életet teremtettem a földre! Nézd! A semmiből, a hideg, fekete földből! És az Úristen elnézően és jóságosan mosolyog: Teremts, ember, érezd magad istennek még pár tavasszal, aztán a te anyagod is termékeny csodák hordozója lesz.
De a balga ember nem érti az Isten mosolyát, és dölyfös boldogan nézi tökéletes „teremtményét”. Az ember, Isten legtökéletlenebb teremtménye. Ha tudnád, hogy a csiga mennyivel csigább, mint te embernek ember, bizony elszégyellnéd magad. Hogy miért? Mert a babszem nem akar zsiráf lenni, a csiga nem oroszlán. Így aztán lesz tökéletes babszem és tökéletes csiga. Az ember Isten akar lenni, ezért nem sikerül a tökéletessége. Aztán, ha összekeveredik újra a földdel, engedelmesen segíti elő a csodát, amit az ükunokája akar majd létrehozni.
De nézzük csak tovább. A száracska erős és büszke, tartja a két fél babszembölcsőt, és kibontja a levelek vitorláit. Még csak akkorák, mint egy forintos, de a tökéletességet hordozzák.
Ember! Művész! Teremteni halhatatlanságodhoz tökéletesebbet nem tudsz! Nem bír a szemem a csodával telni, a számmal érintem, mint hitetlen boldog szerelmes, hogy bírja azt, ami neki az üdvösség – és istennek álmodom magam.
Hozzászólások