Hagner Judit | Mazochista történet, avagy a nagy szomjúság éjszakája

Kultúra, művészet

Mazochista történet, avagy a nagy szomjúság éjszakája

Judit Hagner szobra: A nagy szomjúság éjszakája

Ha Harwichban szálltál volna partra, már régen itt lehetnél. Bár a hajóút tovább tart, de legalább kipihenhetted volna magad a hosszú vezetés után, át Nyugat-Európán. Ha Ostende-ben hajóztál volna be, akkor csak át kellett volna nyúlnod Dower fehér szikláiért és mindenestül áthúzni a hajót.

Tizenkilenc évi várakozás után én ezt tettem volna a helyedben. Én pedig úgy teszek itt, ezen az észak-angliai farmon a Wear partján, mint aki megérkezett és csak pihenni kíván. Nem is láthatta rajtam senki, milyen zaklatott vagyok, amikor a ház előtt kiszálltam a Roweremből. Mrs. Dee – régi ismerős – messziről, útban a kocsija felé, üdvözlésül magasra emelt egy tejeskannát, jelezvén, hogy lesz friss tej lefekvés előtt. Nem láthatta rajtam, hogy testem, lelkem egyetlen feszülés, egyetlen óriási vágyakozás a tizenkilenc éve várt találkozásra. Nem láthatta akkor sem, amikor felkísért a szobámba, ebbe a pasztellszínű manzartba, melynek ablaka a lovakra néz. Ebben a szobában minden halvány kék, halvány lila, rózsaszín és az illattól a rézágy fénylő gombjáig minden olyan angol, olyan kellemesen, diszkréten angol.

Vacsora után sem mutattam türelmetlenséget, amikor a lobogó kandallótűz mellett beszélgettünk. Utazásomról kérdezgettek, vékony porceláncsészékből teát ittunk és apró kekszet ettünk hozzá. Mosolyogtam és meséltem, mint az már a régi vendégek kedves kötelessége. Amikor aztán felkísért, széltől cserzett kezében hozva az elmaradhatatlan pohár tejemet, és miután jó éjszakát kívánva távozott, elfogyott a türelmem. Ledobtam magam erre a vágyszéles, jólismert rézgombos ágyra.
Fél tíz. Ha délután óta a Szigeten vagy, legkésőbb hajnali négyre meg kell érkezned. Jeleztem a háziaknak is, hogy várok valakit reggelre. De ha éjszaka, vagy hajnalban érkezel, akkor is nehézség nélkül végig gurulhatsz a hársfasoron, nincs kerítés. A kutyák ugatni fognak, amikor csendben megállsz, szorosan az én kocsim mellett.

A lovak a könnyű kerítésük mögött halkan felhorkannak majd…
Éget az ágy. Egy tűz vagyok ezen a novemberi éjszakán. Felkelek, az arcomat az ablakra szorítom, és szoktatom szememet a sötétséghez. Látom a néha-néha felsejlő szellem-lovakat. A ködfátyolban mozdulnak néha, kedves, halk horkanás hallatszik, vagy távolodó galopp.
Hol vagy, hol vagy ebben a lágy novemberi ködben, árvácska-szemű kedvesem?

Van még árvácska szemed?

Hozod-e magaddal tizenkilenc év után, vagy csak az én emlékeimben él?
Tegnapelőtt este, amikor Párizsban barátaimtól búcsúzkodtam, feltűnt nekik, hogy valami titkos boldogság sugárzik a szememből.
Készülsz valamire – mondta titkaim tudója, ott az Orly repülőtéren. De azt még ő sem tudta, hogy ma éjszaka ide várlak, jobban ezerszer, mint az elmúlt tizenkilenc év összes éjszakáján.

És most, Te keményen markolod kelet-európai kocsid kormányát, erősen az útra koncentrálsz, az ismeretlen útra, ami hozzám vezet. A térkép melletted a jobboldali ülésen. Néha leállsz, pár percre behunyod a szemed, oldani a feszültséget, amit a „balra tarts” okoz az európaiaknak. Vagy talán az első szavakon gondolkodsz, amit nekem mondani akarsz. Füledben még a hajókürt hangja. Megpróbálsz engem elképzelni ennyi év után.
A rózsaszín fény elönti a kis szobát, amint felkapcsolom az ágyam melletti lámpát, hogy a tükörbe pillanthassak.

Még éjfél sincs.

Csukott szemmel beletúrok a sokhajamba, lágyan, kéjjel. Szeretted a hajamat. Aztán érzem a tenyerem alatt, hogy a testem karcsú és még rugalmas. Ez boldoggá tesz.

A te fejeden rövidre nyírt seszínű haj. Imádom.

Bámulom a halványtapéta álomvirágait.

Virág és tavasz nem jutott nekünk akkoriban. Hideg egeket őrzök emlékeimben, lucskos, sáros villamos-megállókat, olajospadló-szagú osztálytermeket falusi iskolákban, ahol egy-egy percre önfeledten nézhettük egymást. A mi történetünk csak érintések és pillantások, ököllel falatverő, kínzó és be nem teljesülő vágyak története. Vége kell legyen ma a kínnak, amit az egymás közelsége és egyben fényévnyi távolsága okozott. Érzem, hogy zsibbad a karom a vad szorítástól, ahogy a párnát a hasamra nyomom. A hasamban apró villámok cikáznak.

Aztán megint látlak, leállsz az út mellé, homlokod közepén egyetlen mélységes szakadék. Ez akkor jön, amikor nagyon fáj a fejed. Így hát türelmesnek kell lennem. Könnyű nekem itt várni ebben a cirógató ágyban. De neked, át egy idegen országon, éjszaka, sötétben, ködben… Ujjaid, azok a nem szép, rövid, szeretett ujjaid – a körmödet rágod-e még? – végigvonulnak a térkép piros vonalain. Igen, igen, jól számolod, hajnali négyre itt lehetsz.
A bolyhos, nefelejcs-színű takaró a vállamra kerül. Nem fázom, csak a simogatása után vágyok.
Tulajdonképpen, ha tizenkilenc évig kibírtam, ez a pár óra már igazán nem számít. Odalépek az ablakhoz. Balra a ködben sötétlik a hársfasor. Bűvölöm a vatta-ködöt, hátha felvillan benne két lámpaszem.

„… a doktor úr Edinburgbe utazik… csak két napra marad… régi ismerősök vagyunk… neki is egy szobát… nem kér semmit enni ilyen késő éjjel… majd együtt reggelizünk… jó lesz neki is itt az emeleten, és nem baj, ha zuhog a víz a fürdőszobában hajnali háromkor…”
Persze ti kedves angolok nem ismeritek a doktor urat, lehet, hogy én sem fogom megismerni. Azt mesélik az ismerőseink, hogy bajuszt visel, és néha még szakállt is.
Én majd megismerem azért… talán… a hangja a régi. A telefonbeszélgetés óta tudom. A hangja… amikor… egyszer régen… ez az imádott hang… olyan keveset, olyan semmit mondott, hogy én… igen, igen, csak az beszélhet ilyen szürkén és unalmasan, akinek titka van, vagyis titkolnia kell, hogy repülne hozzám, hogy mindent pótoljon, az elmulasztott éveket… ez így lehet… ez biztosan így is van… talán.

És most már a térdem is remeg a várakozástól. Kezem a sötétben tompán fénylő rézgombot keresi, behúzódok a sarokba. Bámulom a szürkeséget.
A térképnézéshez felteszi a szemüvegét. Már vörösek a szemei az éjszakai vezetéstől, mint régen, amikor mentőorvosként huszonnégyórázott. Reggel aztán borostás volt, cinikus és keserű, amikor bejött a laborba. Látom az örökké lógó cipőfűzőjét.

Hallgatózom, szeretném vélni, hogy a távolban ismerős autó brummog. De csak a novemberi nedvességtől felázott legelőn dobbantanak halkan a lovak és gyengéden, szinte suttogva nyerítenek.

Közeleg a négy óra.

Égnek a szemeim… az ablakon túl közeledik a hajnal.

Hirtelen cikkan bennem a félelem. Ha megérkezik is, nem mer bejönni a háziak miatt. Majd halkan beteszi maga mögött a szobája ajtaját, és itt leszünk megint három méterre egymástól, köztünk az álomvirágos fal.

Elérhetetlen lesz megint – mint mindig. De előtte még hallani fogom a hangját, itt az ajtóm előtt, amikor a mi kelet-európai angolságunkkal miss. B után érdeklődik. De nem is érdeklődhet, mert a kedves háziak úgy is avval fogadják, hogy miss. B már megérkezett. Most nem akarja zavarni – mondja ő, és akkor megint ököllel kell vernem valamit, a fejemet, jobb híján, hogy nem ránthatom majd fel az ajtót, és nem vethetem magam a karjaiba félőrülten a vágytól…
… ki kéne nyitnom az ablakot, hátha jobban látok, hallok…

Öt óra.

_________________

Az eszem mindig is tudta, a szívem nem akarja tudomásul venni, az egész testem vadul tiltakozik a gondolatra, hogy hiába várok…
Pedig oktalanul, tizenkilenc éve, mindig és mindenhol vártam Magát.
Itt és más tájain a világnak. Skót tavak partján, Párizs szállodáiban, Herakleon derűs emberrengetegében. De Maga, kedves doktor úr, sem azokról, sem erről, a ma éjszakai randevúról nem tud. Így jó.
Cseng a telefon egy kelet-európai főváros közelében… beteghez hívják. Maga morog, kedves, de megy… feleség másik oldalra fordul… még csak öt óra.
Feltépem az ablakot. Beborzong a józanító hűvösség.
Jövendő havak illata kavarog a szobámban.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Mazochista történet, avagy a nagy szomjúság éjszakája”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés