Tüskés Tibor siratása • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

Tüskés Tibor siratása

Aki egy városban benne él, megszakítatlan nyüzsgésében elsődlegesen nyilvánvalóan mindennapi megújulását érzékeli, még ha kellő különbségtételek megejtésével is. Aki viszont távolról, önnön múltjából s egykori megéltségéből figyeli, bizonnyal leginkább emblematikus csúcsait érzékeli. A történések és megítélésük esetlegességében (amik halmazából a „Mi a történelem?” örökké újra megválaszolandó kérdése adódik) egy kétségbe vonatlanul közös mérce híján legfeljebb emberi érdeklődésünk, személyes érzékenységünk válogathat. A távolban munkálkodó jogfilozófussá letten, akit szenvedélyesen foglalkoztatnak az antropológiai alapok s így egy közösség önmegtartó erejének tényezői is, a pécsiséget jelző ilyen szimbolikus érték számomra például a területvesztést és a szerb megszállást követő, az egyetemfundálással egyidős lelki újjászületés, majd különösen egy izgalmas keresztény-szociális gondolkodás s gondoskodás megfoganása, példaértékűen máig. De ilyen a Pécsi Egyetemi Könyvtár gyűjteményi létrejötte is KLIMÓ GYÖRGY püspöki alapozásával, majd világi egyetemi intézményesülésével; és leginkább személyre szólóan az, ahogyan könyvtári munkálkodásával-búvárkodásával egyidejűleg az idegenből érkezett VÁRKONYI NÁNDOR a hely tudójává/tudósává, csaknem világi szentté emelkedett.

Amiként egy régi alkalmi levélben fogalmaztam (echo [Pécs] 1999/2), a hozzánk befutó időt gyakran — és korántsem feltétlen alaptalanul — valamiféle hanyatlásként szoktuk magunkban tudatosítani. Így már annak mezítelen tényében szintén jelet véltem felismerni, hogy a maga kételkedő bölcsességében is folyvást transzcendens üzeneteket megfogalmazó, aktív irodalmiságtól kutató esszéizmuson át tudományszerű szintézisekig ívelő pályája során, a hazai kommunizmus Pécsett igencsak sötét intellektuális évtizedeiben tévedhetetlen fároszként a szellem örök értékét felmutató reneszánsz sokoldalúság VÁRKONYI NÁNDORának a váltótársaként az irodalomszervező kritikus, tehát a szellem kiválóságát immár egyetlen megnyilatkozására csökkentetten figyelő és megrajzoló TÜSKÉS TIBOR vette át — amúgy megérdemelten, hiszen értékeit is megtestesítően — a megvilágító fáklya szerepét.

Tüskés Tibor

TÜSKÉS meghatározó fénykora, a Jelenkort a magyar szellemi újrakezdés egyik ígéretévé emelő főszerkesztése nagyban-egészében egybeesett érettségit követő (s osztályszármazásom „kizsákmányoló” gyanánt megítélése egyetemről automatikusan kizárató megbélyegeztetésemet reményeim szerint kiváltó) István-aknai bányászlétem, majd a miskolci bányamérnöki egyetemre innen csaknem automatikus felvételem nyomán a pécsi jogi karra történő nehéz átvételemtől kezdődő tanulmányaim idejével. Tény, hogy nem ismertem őt akkoriban személyesen. De akkori poetizáló létem termését elbíráló LOVÁSZ PÁL, noha régimódi melankolikus-szomorkás konzervativizmusa aligha lelkesedhetett formabontó ifjonti kitöréseimért, visszatérően a biztos ítéletű TÜSKÉSre hivatkozva minősítette közlésre még javasolhatatlannak bőven termő zengeményeimet. Egyúttal biztosítva számomra az irodalmi lét pécsi kapujának bezárulását, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy az érdeklődő fiatalnak kétség kívül vonzó — s nem csekély bohémságú — azon környezet helyett, amit a Dunántúli Naplóból ismert publicisták, ideérkezett balettosok, és főként KENDE SÁNDOR (1918–1992), GALAMBOSI LÁSZLÓ (1928–1999), BERTHA BULCSU (1935–1997), ARATÓ KÁROLY (1939–1992), vagy éppen KAMPIS PÉTER (1940–1982) Nádor-szállóbeli asztaltársasága jelentett, be kellett érnie iskolai kapcsolatrendszerben szerzett barátok szikárabb — bár a zenész (utóbb kaposvári színházi maestrová lett) HEVESI ANDRÁS (1942–2009) s a festő DOMBAY GYŐZŐ (1942–1994) nevével

jelezhetően nem kevésbé bohém — körével. Nos, immár fővárosba szakadt intellektusként, miután nem is oly régen javaslatomra Baranya Barátainak Köre a szokás szerint a pécsi megyéspüspök úr rezidenciáján a Halottak napját megelőző pénteken rendezett éves találkozójára őt meghívta, ismerkedhettem meg véle személyesen — neveink elrebegésével mindent tudva egymásról, mintha csak egy időtől rég megszentelt hajdani barátságot folytattunk volna. Azóta, ha eljött üléseinkre, mindig egymás mellett ültünk, s mindig volt miről beszélgetnünk.

Sohasem gondoltam, hogy TÜSKÉS TIBOR egyszer valaha múlttá lehet, hogy életünkből távozhat. Derűs, életigenlő emberszeretete öröklétet feltételezett, nem egy múlandó test gúnyáját. Talán szerencsés véletlen, hogy az írásainak megjelenéseikkor mindenkor szentelt figyelem után levelezésével egyszerre ismerkedtem meg — történetesen halála után, amikor az éppen általa alapított, mára országos kiválóságot közelítő Pro Pannonia Kiadó egy elköltöztetési hírre akciót hirdetett. Ezzel élve került kezembe FODOR ANDRÁSsal és MÉSZÖLY MIKLÓSsal, valamint előbbinek CSORBA GYŐZŐvel való levelezése; ezt egészítette ki utóbb SZIRTES GÁBOR ajándéka a TÜSKÉS–FODOR-barátság trilogikus dokumentumgyűjteményének közelmúltban megjelent záró kötetével. Bensőséges egymásra figyelésükbe szinte beavatottként olvastam végig e háromkötetnyi kitárulkozó üzenetváltást. Miközben a másik két levelezés érdektelenül hagyott, pontosabban meglévő személyes ambivalenciákat erősített — függetlenül például CSORBA megindító fiatalkori teljesítménye, a XII. századvégi francia Hélinant de Froidmont Les vers de la mort címen élettől búcsúzásának könyvészetileg is pazarul megjelenített magyarítása (A halál versei, Janus Pannonius Társaság 1940), Janus Pannonius- vagy Faust-fordítása, illetőleg a kései „kiteljesedő” versei iránti végtelen nagyrabecsüléstől. Ismerhettem, persze, személyesen CSORBA GYŐZŐt, MARTYN FERENCet, és további itt és most méltánytalanul nem említetteket, de mások esetében nem éreztem oly kényszerítő erővel, hogy összteljesítményük, szakmaiságuk egyúttal Pécs szellemiségét is TÜSKÉSéhez hasonló erővel építette volna.

Tüskés Tibor és Trebbin Ágost

Intimnek tetszett, meggyőzőnek, egyszersmind szellemileg s morális elköteleződésben csaknem társukká avatónak, hogy postára bízott beszámolóik életük fordulatait három évtizeden át nyomon követhetővé tették. S láttatták FODOR és TÜSKÉS, két közel-vidéki, mert egyként somogyi vasutas-gyerek jó iránti elköteleződését, ügyek előmozdítására akadályok legyőzésével tettekre indító, belülről mindig megújuló készségét, törhetetlen szívósságát, az alig kimondott transzcendenciába vetett mély, természetes hitét. Városiként leginkább a vidéki egyszerűség közegében fogant csalhatatlan ösztöneiket csodálom. Érzékelve persze az ellenpólust is, ahogyan FODOR ANDRÁS életében az egyívású társsal történő kapcsolatépítés ellenkező szélső pontján a művészetközpontú világlátást történetesen szintén baranyai érintettséggel megélő FÜLEP LAJOS magasodik. Érdekes, hogy pontosan utóbbi, ez az önnön trónjáról imádóit fogadó géniusz nem ritkán egy mesterséges értelem zabolázatlanságába botlik, míg a népből magukat felverekvőket véletlenül sem hagyja cserben józan eszük, legalábbis közügy megítélésekor.

Aligha mondhatná meg bárki: rendelhette volna-e másra TÜSKÉS TIBORt nem csekély és kitartást éppen nem nélkülöző tehetsége. A szerkesztő, a kéziratgondozó másokért él; az irodalomkritikus, a gyakorló irodalomtörténész pedig másokból. TÜSKÉS is tudja ezt. Le is írja, olykor már sokallja, lázadozik is ellene — mindazonáltal, mert itt érzi saját bőrében, elemében magát, vagy mert egyetemi karrierben történő megmérettetésre nem vállalkozik (nem csodálnám, ha ifjabb kora egyetlen számba jöhető lehetősége, a korabeli Pécsi Pedagógiai Főiskola terméketlensége egyenesen riasztotta volna), vagy mert egyszerűen csakis szabad értelmiségiként tudja elgondolni magát, de kitart. Várkonyi is gályapad mellett töltötte hasznos éltét, mint „isteni könyvtáros” (Miklóssy Endre, Magyar Szemle 1999/7–8); hősünk pedig középiskolai tanár évtizedeken keresztül. Mégis, amennyire nyilvánvaló, annyira bántó a fenti pőre megállapítás. Mert bármiből is táplálkozik, bármit dolgoz fel, humanista nemzetnevelőként műgonddal gyönyörűvé formált szerzői vallomás kerekedik belőle. Ez az erőssége. Hogy nem akadémiai tudomány, ámde éppen ezért nem is személytelen. Éppenséggel nem sine ira et studio, vagyis — amiként római történeteit bevezetendő (Annales 1.1) TACITUS leszögezte — haragvást s részrehajlást nélkülöző. Hanem állást foglaló, olvasóit véle egy értékrendű gondolkodásra serkentő. Pontosan olyasmi, amire a még olvasó magyarnak a legnagyobb szüksége lehetett a ránk erőszakolt idegen ideológiák elmúlt, s szélsőségek egymásba átcsapása torz játékát is megélt évtizedei során.

A levelezésből egyértelműen kitűnik: aki felvállalta Pécset, foglya is lett; s többé városa azt nem eresztette. Néhány kitörési kísérlete — fővárosba költözésre, Somogy átvállalására, ami pedig egy újrakezdés sikerélményét is magával hozta — maga hiúsult meg, mert hiába adta teljes énjét, új környezetét magáévá már nem tehette. Vallomásaiból úgy érzem, hogy otthon magát csak egy bizonytalanságaiban is biztos, kiszolgáltatottsága s sokszoros megaláztatása ellenére is kiszámíthatónak tartott, mert már megismert s begyakorolt terepen érezhette. Joggal félhetett az ismeretlentől, amely nyilván kíméletlenül betörte volna egy nem általa választott s talán már nem is uralható irányba. Provinciája gyakran kisszerű összevisszaságában kellett hát megtalálnia belső ösztönződését, nyugalmát. Ugyan eleget háborgott, de ebben sikerrel járt.

Példának tekintem hát: emblematikus megtestesülésnek, Pécs szellemi arculata egyik formálójának — és ma már mementójának — életét és erőfeszítéseit. Egyetlen jóvátehetetlen törés életében oly meghittséggel jellemzett családi léte, melyet riasztó előjelek ellenére engedett szétzilálódni, s ez meg is hozta a maga büntetését. Érdekességként említem csupán, hogy szemben a magam ott-honos tudatosságával, mely mihelyst iskolában értesült a Pécsett ragozásának nyelvtani kivételességéről, rögvest történelmi, tehát morálisan kötelező kiváltságnak érzékelte ezt, és — helyesen vagy helytelenül — nem is használta soha másként, nála e szép ragozás még szeretett somogyföldi székvárosa kapcsán sem hangzott el.

Polgár volt és tudós nevelő; pécsi lett és maradt. Valószínűleg szakmája mikro-történeti visszaemlékezéseiben sem fog szerepelni másként, noha kései Somogyországi szerkesztése nyomot hagyott gyermekkora tájának fővárosa arculatának a formálódásában is.

Varga Csaba és Tüskés Tibor – Fotók: Dittrich Éva / Pécsi Újság.hu (Az Equator Média engedélyével)

Vajon folytatható ma és holnap ez a pálya? Lép-e majd más is hasonló útra? Lesz-e valamikor Pécsett vagy éppen Kaposvárott követője? Gyermekeivel, vagyis egy többletérdeklődéstől színezett hivatásszerű tanár-lét és az akadémiai tudományművelés alternatívájával szemben ő egy magaválasztotta köztességben, irodalom-központú közügyi publicizmusban kereste a hivatását. Paradoxikus ma már megállapíthatnunk, hogy szocializmusunk hazai feltételei közepette ez gondolható és járható ösvény volt. Hiszen a legkeményebb szovjet-marxista indoktrináció és az irodalomtudományban elterpeszkedő doktriner zsarnokság ellenére intézményes csatornái születtek a honféltésnek, benne nemzeti dilemmáink irodalmi láttatásának. A támogatás/tűrés/tiltás egymásba átmenetei közt ennek is megvolt, meg lehetett a maga helye; s ma már meghatottsággal elegy mulatságossággal regisztrálhatjuk, milyen programok szabdalták szét hőseink idejét könyvnapokon s egyéb megmozdulásokkor, és mindezeket — óhatatlanul valamiféle politikai többletszínnel is jellemzetten — milyen bonyodalmak, villongások kísérték. SZABÓ DEZSŐ, KODOLÁNYI JÁNOS, NÉMETH LÁSZLÓ és ILLYÉS GYULA kora azonban mára lezárult — ellenére annak, hogy a tudományosság nevében mostanság helyükbe lépő egyoldalúságok, kendőzetlen kozmopolitizmus, s a gyakori politológiai zagyvaság ezen egykori írói nagyságokat mai szemünkben esendőségük ellenére tényleg profetikus szerepbetöltőként láttatják. A TÜSKÉS TIBORban még szintén élt belső tűz azonban folytatható örökség. Izzására, Pécs nagy hagyományú értékeinek tudatosítására, sorsa felvállalására, országunk dolgaiban s bármennyire látványos is mai fejlődése, gyermek-, majd idős kora Somogyországában is ily háttérrel és tudatossággal cselekvő részvételre változatlanul szükség van. Jó lenne, ha ilyen hazulról hozott szenvedély és elköteleződés, ami e két egy akolból érkező, mert történetesen somogyi vasutas-gyermekben mindvégig munkált, megfoganhatna jövendő generációk képviselőiben is.

Szükségesek a példaképek. TÜSKÉS TIBORt pontosan azért e lapban siratom, mert tudom, hogy ilyenné magasodott. Életútja olvasható, keservei megismerhetők. Pécs szellemtörténetében az a szervező, gyűjtő s közreadó, értékelő és kis remekekben folyvást összefoglaló szerep, amit munkás élete során betöltött, immár megkerülhetetlen. Születésének helye joggal szintén magáénak vallja. Tudjuk, persze, hogy bármiféle helyi fókuszálás mindig nagyítást jelent — ámde csakis azért, hogy a környezete árnyékba borításával kiemeltet jobban láthatóvá tegyük. Emlékének kezdődő ápolása itt és ott egyaránt ezt szolgálja. A „hely szellemének” művelésében ez egyben kötelességünk és legsajátabb önérdekünk.

VARGA CSABA

kutatóprofesszor emeritus
(MTA Jogtudományi Intézete)
professzor emeritus
(PPKE Jogbölcseleti Tanszék)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

3 hozzászólás van ehhez: “Tüskés Tibor siratása”


  1. Esetleg ez lenne az 1999-es cikk ? (2.szám)
    http://www.echopecs.hu/index.php?id=317#top

    Hozzászóló: Tüke | 2012. május 25., 05:54
    • Nem; ez digitalizált formában a honlapjukon nem található. Íme, tehát, teljes szövege:

      “Aknai Tamás úr,
      az ECHO főszerkesztője részére

      Az ECHO ritka, nagyszabású, merész, alapításától mind ez ideig egyenletesen komoly követelményeket támasztó, egyidejűleg olvasmányos és remek kiállítású, kritikai eszközökkel a mű érzékelésének és egy közösség teljesítményének igényszintjét emelő, egyidejűleg kultúra- és közösségformáló vállalkozás.

      A Város és mögötte a Megye művészeti teljesítményét fogja keretbe, hogy sokoldalúan változatos, kialakult rovataiban kritikai tükör által reflektáltan mindenki számára láthatóvá tegye kultúráját, megszólaltassa alkotóit, s ezáltal ne egyszerűen és csupán nemzetközi trendekkel és hazai törekvésekkel és állapotokkal szembesítsen, de ugyanakkor rádöbbentsen a mind e mögött rejtező történelmi hagyományokra, elődök teljesítményére, mindazokra a lehetőségekre, bejárt utakra és formálódott készségekre, rejtezkedő kihívásokra és megbújtan is jelenlévő adottságokra, amiket a genius loci terminusában szoktunk röviden és leegyszerűsítően leírni.

      Az ország egyik meghatározó régiójának, várostörténetével egybefonódó szellemi központjának önmeghatározása szerint kulturális és művészeti lapjáról van szó, mely a műbírálat formájában közösséget, tudatosodást kíván szolgálni, közösségi tennivalóink megvitatását, leltárba vételét próbálja elérni.

      Ez ország lakóiként, a nemzet sorsában osztozóként s ezért – szándékunk szerint –e sors részbeni alakítására törekvőkként, röviden tehát magyar polgárként s a valódi polgárosodás ügyének elkötelezettjeiként mindannyiunkban valamiféle vidék lakozik. Ez az a paysage culturel, amit évezredes munkával s töprengéssel őseink formáltak, ami századunkban különösen a két világháború között Pécsett és Baranyában rendkívüli többletszíneket és vállalkozásokat tudott felmutatni, s amik halmazából mint vidékeinknek a leghonibb forrásaiból mindannyiunk közös nemzeti öröksége épül. Jó kezekben tehetséggel gondozottnak s építő szándéktól indíttatottnak látom e kezdeményezést, melynek sikerét egész országunk előrehaladása érdekében kívánom.

      *

      Pécsi provinenciájú zoon politikonként több mint lelkes híve vagyok a helyi életképesség minden igényes és egészséges megnyilatkozásának, különösen ha nemcsak életképesnek bizonyul, de nagyban-egészében önfenntartóvá is tudja magát formálni. Az ECHO remek példa erre, s egy épp az adott helyen és időben éppen nem jelentéktelen közösség összefogásán keresztül feltehetően alkalmas arra is, hogy (az Európai Közösségben ismert pályázati formulák egyik előszeretettel használt kulcsfogalmával élve) önmaga közvetlen hatásának megtöbbszörözésére is képesnek bizonyuljon.

      Ez utóbbi jegyében hadd osszam meg az olvasóval egyik állandósult gondomat, ami pécsi ifjúságomtól mai budapesti és nemzetközi tudományos szerepjátszásomig kísért. Jelesül, számomra a kultúra a humán tudás és intézményesülés egészét magában foglalja – nemcsak művészet tehát, amint alcímében ezt az ECHO is külön terminussal jelöli. Modern fejlődésünknek kiváltképp a két világháború közti időkben erénye volt e gondolat gyakorlatba ültetése, amiképpen éppen Pécsett sarjadt nagyszerű orgánumainknak, a PANNÓNIA vagy a SORSUNK folyóiratainak az arculata, és a szellemileg megemelkedő közösség mögött VÁRKONYI NÁNDOR egész tevékenysége is ezt példázta. Amíg jobb magyarázatra nem bukkanok, úgy kell vélnem, hogy “valóságosan létező szocializmusunk” tudatos politikája, az ennek szolgálatára rendelt finanszírozás és egyéb támogatás, s a mindezek nyomában törvényszerűen felbukkanó érdekcsoportosulások versengése választotta szét, majd parcializálta külön-külön egy korábban közösnek gondolt kultúra eltérő területeken tevékenykedő, ám szüntelenül egymásra figyelő formálóit – egészen addig a máig kísértő bizarr eredményig, hogy a sajtó “kultúrrovata” is szerte az országban többnyire bölcsészek olcsó rutinjává laposodjék, valamiféle irodalminak-művészetinek mondott kriticizmus közhelyeinek gyakorló terepévé szorítva vissza emberi kultúrateremtő gondolkodásunk termékenységét, gazdagságát és változatosságát (amely gyakorlat paradox módon talán még erőteljesebben érvényesül azokon a fórumokon, amiket mai ízlésünk inkább polgárinak s konzervatívnak ítél). A különbséget jelzi, hogy még egy olyan kiválóság is, mint Pécs utóbbi évtizedeinek talán legátütőbb szellemi erjesztőjeként TÜSKÉS TIBOR, elődjének típusával, a humán szellemi jelenlét bármiféle kiágazására egyaránt ügyelő g o n d o l k o d ó val szemben már egyértelműen a kultúra egyetlen szeletére specializálódottat, az i r o d a l o m k r i t i k u s t jeleníti meg – személyes munkásságával, írott műveivel s folyóiratot szerkesztő, könyvkiadást építő szerepjátszásával egyaránt. A háború utáni időktől a legújabbkori Pécs szellemi kisugárzásának egyik legfontosabb hatóközpontjáról van szó, amiről céhen kívüliekként is büszkeséggel vallhatjuk: mindent adott, amit adhatott; egyedülléte, társtalansága – vagy talán inkább önmagában elégségességének a tudata – mégis ma már korszerűtlen szűkítést, s ennyiben a szellemi közösség felől tekintve önsors- és önesélyrontó szakmai nárcisztikumot i s példáz. Szerencsések vagyunk, hogy e magános parcialitások oly kiváló kvalitásokkal szolgáltak. Mégis, ha nem bizonyulnak képesnek arra, hogy valamiféle egyensúlyi helyzet kialakulásához hozzájáruljanak, úgy óhatatlanul éppen abban kell résztvenniök, hogy kisugárzó hatásukban maguk is parcializáljanak, reális esélylehetőségeket hagyva kihasználatlanul.

      Ily rövid előélettel szembesülve aligha hiányolhatunk egyelőre bármit is az ECHO esetében. Ámde kérdésként talán mégis felvetődhet: vajon nincs egy “kulturális […] lap” ígéretének megvalósulásában valamiféle kínzó elvégezetlenség is jelen? Nem kellene-e a helyi eredmények, kutatások s publikációk sorából legalább a humán gondolkodást formáló teljesítményeket is kritikailag szemlézni? Terjedelembővítéssel, adott terjedelmen belül akár tipográfiai váltással teret nyitni, közös vállalkozásba híva a kultúraformáló töprengés nem-művész, hanem par excellence a humán tudományosság hagyományai szerint fegyelmezett gondolkodással élő képviselőit is? Amelyikünk a nagyvilág kulturális mozgásait ismeri s talán a békeidők magyar történéseire is emlékszik, tudhatja, hogy orvoslás, közgazdaság, sőt jog területéről is bőven adódnak az előbbiekkel testvéri üzenetű s horderejű megnyilatkozások – s nyilvánvalóan még inkább a klasszikus bölcsészeti területekről.

      Egyetlen példával hadd emlékeztessek épp az ECHO hasábjaiból arra, hogy választóvonal nem feltétlenül az igényesség és igénytelenség határainak mezsgyéje mentén húzódik (pedig gyakran erről is van szó), hanem mindenekelőtt probléma-érzékenység rejlik a háttérben, amit viszont döntően a vállalt profil alakít. Jelesül, az ‘Építész kerekasztal’ címen közzétett anyag (1998. évi 4. szám) egy laza, nem feltétlenül nyomdafestékért kiáltó szógörgetegnek hat, melyben inkább csak felsejlik – elhangzik, majd érdektelenségbe visszahullik — egynémely rendkívül izgalmas, időszerű, ám megválaszolatlanul maradó felvetés (LÉVAI-KANYÓ, 5. oldal 1. hasáb, PINCZEHELYI, 6. oldal 1. hasáb); holott igazából éppen (és jobbára csakis) ezekben generáltatott, sejlett fel és fogalmaztatott meg gondolat, mely éppen empatikus reagálást, megvitatást valóban érdemesíthetett volna.

      A fentiekből persze közvetlenül adódhat többletmondanivaló a szerkesztés számára. Hiszen amennyiben a kultúrát egyszerűen művészetként fogom fel, úgy könnyen hajlhatok egy olyan irányba, amelyben bármiféle tetszetősen megvont alanyi kör bármifajta alkalmi exhibícióját üzenetként kell felfognom. Ha viszont éppen ellenkezőleg, a kultúra felől közelítenénk, úgy a gondolati igényességhez is jobban biztosíthatnánk alapot.

      VARGA CSABA”

      Hozzászóló: Prof. Dr. Varga Csaba | 2012. május 30., 16:55
  2. Szeretet és barátság diktálta méltó hommage Tüskés Tibor emlékének.

    Hozzászóló: kisslaki lászló | 2012. május 25., 07:32

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés