Mit gondolnak, főzés közben miért lesz piszkos a szemüveg belső, arcunk felé eső oldala is? Nemcsak bepiszkolódik, hanem szennyezettebb, foltosabb lesz, mint a lencse külső oldala! Először arra gondoltam, legyen ez találós kérdés, amire beküldhetik a megoldást, a főszerkesztő majd jutalmakat ad, és egy későbbi számban adom meg a pontos magyarázatot. Némi töprengés után elvetettem ezt a gondolatot, mert nem szeretném, ha miattam piszkolódna be a kísérletezők konyhája. A kísérletet ugyanis legegyszerűbben úgy végezhetik el, ha a forró olajba vagy zsírba kis vizet spriccelnek, és utána felmérik, hova repültek el az olajcseppecskék. A kísérletezésre buzdítás helyett inkább ismertetem egy kutató, Harold McGee vizsgálatait.
McGee saját konyhai tapasztalatai, szemüvege gyakori törölgetése közben ismerte fel, hogy szemüvege belső felületén mindig több a kis olajcsepp. Felismerte azt is, hogy a jelenség különös, hiszen a szemüveg másik oldala néz szembe a serpenyővel, az a felület védi meg a szemüveg belső oldalát és szemünket az edényből szerterepülő cseppecskéktől. Két kérdést tett fel magának. Az első a jelenség mibenlétére vonatkozott, a másik pedig arra, hogy lehet-e egyáltalán és ha lehet, akkor hogyan lehet védekezni a szemüveg belső felének olajfoltosodása ellen.
A kísérletező kedvű úr arra is felfigyelt, hogy ha nem dolgozik a konyhában, estére porból is több gyűlik össze a belső felszínen. Másoktól pedig arról értesült, hogy a fafeldolgozó üzemek munkásainak ugyanez a tapasztalata fűrészporral. A fűrészpor gyakran elektromosan feltöltődik, sztatikus elektromosságot hordoz, kézenfekvő volt tehát a sztatikus elektromosság számlájára írni az észleléseket. Az elemi iskolában megtapasztaltuk, hogy a selyemmel megdörzsölt üvegrúd feltöltődik. Reggel frissen megtisztítva helyezzük orrunkra a szemüveget, ekkor töltődhet fel elektromossággal az üveg felszíne. Az üveg maga szigetelő, tehát mindkét lencseoldal felszíne feltöltődhet. Feltöltődhet a tisztító dörzsölgetéstől, de feltöltődhet akár arcunk közelségétől is. Már csak azt kell feltételeznünk, hogy a szemüveglencse két oldala nem egyforma mértékben töltődik fel és máris megtaláltuk a két oldal eltérő viselkedésének okát. Nyilván az olajcseppek is töltést hordoznak, tehát a töltött cseppek és az eltérő mértékben töltött üvegfelületek találkozásának köszönhetjük a szemüveg foltjait.
Fizikusoknak és a középiskolai fizikatanulmányaikra még emlékezőknek erről rögtön eszébe jut az elemi töltés nagyságának meghatározása. Robert Millikan 1909-ben elvégzett klasszikus kísérletében parányi töltött olajcseppek esését tanulmányozta, így állapította meg, hogy a töltés legkisebb egysége, az elemi töltés az elektron töltésével egyenlő. Azóta megtapasztaltuk, hogy vannak 1/3 és 2/3 elemi töltésű részecskék is, ők a kvarkok. Az 1/3-os töltés felfedezése az 1970-es években óriási szenzáció volt. Rövid idő alatt, a tankönyveket újraolvasva azonban kiderült, hogy az igaznak tapasztalt fizikai törvényekből csak az következik, hogy létezik egy elemi töltés. A nagysága azonban nem következik a törvényekből, tehát lehet akár az addig eleminek gondolt érték egyharmada is. A kvarkokat egyelőre csak más részecskékbe bezárva ismerjük, kiszabadításuk eddig még nem sikerült. Erre egyébként csak a legnagyobb részecskegyorsítókban létrehozott óriási energiákon van remény. A konyhai folyamatokban szerencsére nem játszanak szerepet ekkora energiák, ezért nincs is remény arra, hogy ott egyszer szabad kvarkokkal találkozzunk.
A dörzselektromosság viszont nagyon is jelen van hétköznapjainkban, ezért töltődik fel a padlószőnyeg, ezért rakódik le a por a hanglemezeken és a CD-ken. Ez az otthon csak kellemetlen jelenség veszélyes is lehet, ha a csővezetékben áramló folyadék vagy por feltöltődik és egy kis szikra hatására belobban. Dörzselektromosság okozott már robbanást gabonasilóban és csokoládégyárban is. Hasznos alkalmazásai is vannak természetesen a jelenségnek, ezen alapszik a fénymásolás, a festékszórás vagy az elektromosan töltött koromszemcsék kivonása a gyárkéményen felszálló füstből.
Térjünk vissza olajos szemüvegünkhöz. A kísérletező úr elméletének ellenőrzésére egy csomó szemüveget helyezett el szanaszét a sistergő serpenyő körül. Az egyik szemüveg közelebb volt, a másik távolabb, volt olyan, amelyiknek függőlegesen álltak lencséi, másoknál pedig lefelé vagy felfelé dőltek. Az elektrosztatikusság szerepét nem igazolták a kísérletek. A különböző szemüvegek bepiszkolódása először teljesen össze-visszának tűnt, mígnem a kísérletező úr további próbálkozások után fel nem ismerte, hogy egyedül a szemüvegek dőlésszögén múlik az eredmény. Azokon a felületen gyűlt össze a legtöbb olajcsepp, amelyek felfelé néztek. Főzés közben, az orrunkra kissé lecsúszott szemüveggel, állandóan lefelé nézünk, tehát az arcunkhoz közelebbi, a belső oldal fölfelé néz. A serpenyő fölött felszálló forró levegő a magasba emeli az olajcseppeket és azok onnan esnek vissza. Az olajcseppek nagy része tehát felülről érkezik és nem egyenest a serpenyőből, ahogy először gondoltuk. A leeső cseppek jóval nagyobb területet borítanak be, mint amekkora a serpenyőnk, mert a magasba felszállt cseppeket az áramló levegő oldalirányba is elviszi. Így esnek szemüvegünkre akkor is, ha tisztes távolságot tartunk a serpenyőtől. Ha fejünket egyenesen tartjuk és a szemünket a fal pont előttünk levő pontjára szegezzük, akkor szemüvegünk egyenesen áll és csaknem mentes marad az olajpettyektől. Igaz, hogy ekkor nem látjuk, mi történik a lábasban vagy a serpenyőben, ezért nem is tudunk a kellő pillanatban beavatkozni. Ha jót szeretnénk enni, akkor bele kell nyugodnunk szemüvegünk belső felének bepiszkolódásába.
Vagy mégsem? Valamilyen védelem kellene a felülről hulló cseppek ellen. Az életük nagy részét a konyhában töltő főszakácsok nyilván már megtalálták a megoldást, gondolta a védelmet kereső úr. A főnökök, a séfek magas hófehér fejfedőt, süveget viselnek. Egyes történészek szerint ez a viseletet mintegy ezerötszáz éve a görög ortodox monostorokba menekült szakácsok alakították ki, a papi és a szakács viselet formája tényleg hasonló. A modern viselet azonban csak a 20. század elején jött divatba. McGee 20 centiméter magas süveget készített magának papírból, föltette a szemüvegét, felforralta az olajat, vizet spiccelt rá és különböző fejtartással várta az eredményt. Szemüvege ugyanúgy olajos lett belül, mint korábbi, hajadonfővel végzett kísérleteinél. A magas süveg a pontosan függőlegesen leeső cseppek ellen védelmet nyújtott ugyan, de a sapka és a szemüveg között maradt elég hely ahhoz, hogy a kissé oldalirányból érkező, a kavargó légáramlatok által kissé eltérített cseppecskék a szemüveg belső felületén landolhassanak. Többféle fejfedő kipróbálása után bebizonyosodott, hogy a nagy ellenzős (sildes), úgynevezett baseball sapka a megoldás. Kellően nagy az ellenzője és közel is esik a szemüveghez, tehát a szanaszét kószáló olajcseppek jórésze ellen megvéd. Ha nem védelmül, akkor viszont miért viselik a séfek a magas süveget? Divattörténészek szerint a válasz egyértelmű: a magas fejfedő tekintélyt kölcsönöz.
Hozzászólások