Jó utazó, ölelő karjából vén Mecsekünknek
Hogyha kilépsz, vess pillantást kedvtelve e tájra,
Hol fej-fej mellett, vetekedve szalad patakocska
S országút, eleven testrésze e csöppnyi hazának.
Székely, sváb, magyar él itt egyként összefonódva,
Búval-örömmel, küzdve a létért, fennmaradásért.
Mennyi vidámság s könny emlékeit őrzik e földek,
Hány boldog s tragikus sors nyert itt végnyugalomra!
Századok, ezredek őstitkát bogozó ekevasnak
Van még mit feltárnia porladt krónika-rögből,
Kőlándzsás, nagy elődöktől új honra lelőkig.
Szentegyházad tornyai hirdetik: egy, igaz Isten
Úgy rendelte: e sok vér itt egy testbe vegyüljön,
Messzi Nyugattól Kárpátokból font koszorúig,
Mert hol az ember templomot épít, ott a hazája.
Jó utazó, mosolyogva gyönyörködj, térj be falunkba,
Dombok bölcsőjében ringó otthonainkban
Szép szót lelsz, üde kristálybor csordul poharadba.
Intésként őrizd meg az itt élők szava magvát:
Vér- és vasgyökerű fa dacol csak a bősz zivatarral.
Gyatra pulyákat a sors betakar feledés hamujával.
Életeket kiszakító s összekötő kuszaságban
Emlékkő ez a hely; ne feledd, ha tovább visz utad majd:
Hagyd tisztelgő gondolatokból rajt’ koszorúdat!

Megosztás

Tweet