Gondolkodott-e már valaki azon, mennyibe kerülhet a Persching-rakéta kilója? S ha igen, máris előtolakodik a következő kérdés: a nem csekély összegből átlagosan mennyi jut egy magyar állampolgárra, csecsemőtől az aggastyánig? Természetesen nem a „Bevétel”, hanem a „Kiadás” rovatban. Mert ugyebár, a szóban forgó közszükségleti cikk közösségi tulajdon, mindannyiunké, valamennyiünk biztonságát szolgálja. Logikus tehát, hogy a mi pénzünkből vásárolták; az adónkból, a fondorlatosan manipulált inflációból, az egyre-másra emelkedő árakból, a kisemberekkel huncutul vagy éppenséggel pofátlanul játszadozó kamatpolitikából. Sorolhatnám tovább is, de teljesen felesleges. Csupán a nemesebb célokra érdemes papírt és az egyesek szerint eurokonformizálódó, valójában balkanizálódó árú energiát pocsékolnám.
Venyige Józsit abszolúte nem érdekelték a Persching-rakéták. Azt viszont rutinosan tudta, hogy a számára boldog békeidőben – ami nem volt túlontúl rég – a lecsókolbász négyszázhúsz forintot kóstált. A többi haszontalan dolog árával a felesége foglalkozott, aki profán, családi pénzügyminiszterként tökéletes teljesítményt nyújtott. A fejében évek során kifejlődött komputer segítségével rutinosan elkészítette a fizetéstől-fizetésig érvényes költségvetést, amely sosem volt deficites. Lehetővé tette, hogy mindenki minden nap jóllakhasson, az átlagnak megfelelően öltözködjék, s neki, érdemei elismeréséül az innen-onnan megtakarított aprópénzből havonta egyszer fodrászra is fussa.
Vasárnaponként az ünnepi alkalomnak megfelelő, alig használt viaszosvászon terítőn ínycsiklandóan párolgott az elmaradhatatlan pörkölt, természetesen gusztusos, sárga, kövér nokedlival. Józsi – a harmadik derekas adag leküzdését követően – kedélyesen meglaptyogtatta az asztali romok eltakarításán szorgoskodó neje kerekded, nem lebecsülendő méretű hátsó fertályát, majd a láthatósági szint alatt egymás bokáját rugdosó, s mindeközben ártatlanul bazsalygó gyermekeikre pillantva, mélázó tekintettel megkérdezte:
– Mondd, anyukám, hát kell ennél több a boldogsághoz?
Süsüke – férje megismerkedésüket követően ezt a mesebeli becenevet találta ki számára, amely egyesek szerint jellemét hivatott közérthetőbbé tenni – ugyan kapásból tudott volna néhány dolgot elsorolni, amely még belemagyarázható a boldogság terminológiájába, de nem volt szíve megzavarni az idilli hangulatot. Inkább hallgatott. Hiszen férje ritka rendes ember volt. Egy jelentéktelen összeget leszámítva rendszeresen hazaadta a fizetését. Azt a bizonyos csekélyke pénzt a kézhezvétel napján költötte el. De nem ám a haverokkal a kocsmában! Havonta egyszer a szenvedélyének áldozott. Olyankor betért a vásárcsarnokba, a pecsenyesütők sorában odapenderedett a Vigyorgó Hurka Snack Bár névvel büszkélkedő bódé pultja elé, emígyen:
– Gizike tündérke, negyed kiló lecsókolbászt adjon, rengeteg mustárral és két szelet kenyérrel, az egyik lehet sercli. S hogy ki ne száradjon a dolgozó, csurrantson egy korsóval a világosból is!
Mindezt teljesen felesleges volt elmondania, mert a hajdanán eseménydúsabb napokat látott, de történetünk időpontjában már inkább tippadó katángkóróra emlékeztető mindenes hölgy pontosan ismerte ciklikusan visszatérő vendége választékos igényét. Olyannyira, hogy a jeles napokon gyakorta átkiáltott a szomszéd standon tébláboló kolléganőjének:
– Ma fizunap van, kettő után jön a Lecsó! Hogy az milyen jóízűen tud zabálni! Még nekem is megjön az étvágyam, pedig állandó hányingerem van a tömény olaj-, zsír- meg halszagtól.
Annyira rászoktak a lecsózásra, hogy egy napon Józsi munkatársaihoz is eljutott a titulus, s ettől kezdve a háta mögött ők is így tisztelték. Szemtől-szembe nem merték megkockáztatni, mert hősünk olyan fizikai adottságokkal rendelkezett, hogy öklének egyetlen csapásától egy kafferbivaly is erősen gondolkodóba esett volna korábbi szándékait illetően.
Süsüke kezdetben gyanakodott Gizike tündérkére, de jó édes anyukája, aki kanyargós életútja során már találkozott néhány kóros jelenséggel, tapasztalataiból sarjadzó bölcsességgel megnyugtatta leányát:
– Nyugi, kislányom! Józsidnak csak Gizike kolbászára van szüksége. Baj akkor lenne, ha ez az igény visszájáról jelentkezne.
Sajnos, e világon minden múlandó, így ez az édenkerti állapot sem tartott sokáig. Józsi egy napon arra eszmélt, hogy fenekestül, üzemestül feje tetejére állt a világ. Régi főnökéből tulajdonos lett, s a régi dolgozók felét – köztük az eseményekkel lépést váltani nem tudó Lecsót is – csak úgy ukk-mukk-fukk utcára tette. Szorgos ember lévén próbált másik munkahelyet keresni, de ekkor országszerte éppen a Madách-szindróma érvényesült: sok volt az eszkimó, és kevés a fóka. A segélyből pedig egy idő után már arra sem futotta, hogy Süsüke mindennap megcsillantsa gasztronómiai mestertudását. Márpedig ő semmilyen vonatkozásban nem szeretett parlagon heverni. Ezért a további események a giccses, hétköznapi forgatókönyv szerint peregtek: bíróság, válóper, a körültekintő, humánus döntés értelmében a lakásban a nej és a gyerekek maradhattak. Kárpótlásul Józsinak jutott a tágas külvilág. Helyébe rövidesen beköltözött egy új apuka, akiről lehetett gondoskodni, mert biztosítani tudta a monetáris alapokat.
Venyige Józsi világéletében törvénytisztelő ember volt, most tehát – hogy élni tudjon velük – meg kellett ismernie az utca törvényeit. Kevés pénzét egykori, maga teremtette otthonából elhozott motyójával egyetemben már a negyedik napon ellopták. Ettől kezdve úgy élt, mint az erdő vadjai, a vizek halai és az ég madarai: csak a gondviselésben bízhatott. No meg a szerencsében, amely azonban valahogyan mindig elkerülte. Hitét mégsem veszítette el. Csupán egy dolog felett nem tudott napirendre térni: minden hónap harmadik napján iszonyatos elvonási tünetei támadtak. Lecsókolbász-elvonási tünetek. Olyankor úgy érezte: éhen döglik. Bármi mást evett, nem enyhültek bensőjének mardosó kínjai.
Gizike tündérke egy alkalommal hitelezett neki, de legközelebb, mivel kuncsaftja akkor sem volt fizetőképes, egyszerűen elzavarta, mi több, hivatalos közeg segítségül hívását is kilátásba helyezte. Józsi jobbnak látta elkullogni.
Egy alkalommal váratlanul kigyúlt felette a szerencsecsillag: a hajléktalanszálláson este lecsókolbászt osztottak vacsorára. Negyed kiló ugyan körülbelül négy embernek jutott összesen, de lecsókolbász volt, mustárral, cingár szeletke kenyérrel. Józsi gyomornedvei és állkapcsa összehangolt működésbe kezdett. Még vagy négyen álltak előtte a sorban, de máris kéjes gyönyörűséggel élvezte a várható mennyei ízeket. Ezért csak utóbb vette észre, hogy egy jóval később érkezett, vadidegen pasas pofátlanul elébe tolakodott. Ünnepi hangulatában ezt is elnézte volna, csakhogy az a pokolfajzat elvitte az utolsó adagot. Vele pedig közölték, jöjjön holnap, akkor bableves lesz.
Felindulásában meg akarta fenyegetni az őt kisemmiző szégyentelent. Igazán nem tehetett róla, hogy mozdulatából kiadós jobbhorog lett. Még ebből is a pernahajdernek támadt haszna: egyheti, gondos kórházi ápolásban részesült: fürdés, tiszta ágynemű, napi háromszori étkezés. Józsi pedig feketelistára került, többé nem engedték be egyetlen éjszakai szállásra sem. Mint mondták, nincs szükség balhéra. A menedékhely vezetője, az egykori neves pszichológus helyesen diagnosztizálta a jelenséget: „Akinek túl erős az önuralma vagy a tűrőképessége, olyannyira, hogy soha semmiért nem emeli fel a szavát, az előbb-utóbb a lelkében felhalmozódott indulatok következtében az öklét fogja felemelni.”
A tudományos magyarázat mit sem változtatott Lecsó, alias Józsi helyzetén. Ellenben csattanós problémakezelésének híre lapostetűként terjedt csöves körökben. Észrevette, hogy tisztelik, respektálják. A korábbi hangoskodók kitérnek előle. Mi több, sokan próbálnak melléje szegődni, a kegyeibe férkőzni.
Egy napon valamelyik társa bizalmaskodó alázattal megkérdezte:
– Nem jössz tüntetni? Jó kis vircsaft lesz, és állítólag sört meg sült kolbászt is osztanak, de babgulyást biztosan. Zsebreteszünk néhány szelet kenyeret, ahhoz meg csak tudunk kanyarintani holnap valamit!
– Tüntetni? – kerekedett ki Józsi szélfútta, kissé véreres szeme. – És miért?
– Miért, miért! – vonta meg vállát a cimbora. – Mit tudom én! Hát sörért meg kolbászért! No meg a balhéért!
– Sörért meg kolbászért tüntetni baromság! Még negyed kiló lecsókolbászért is, pedig az nem semmi! Balhéból pedig elegem van. Tüntessen, akinek van miért! Én inkább hazamegyek a kéglimbe. Van itt, nem messze, az építkezésen egy félreállított, üres konténer. Jó hely, elférünk benne ketten is. Ha akarod, beköltözhetsz.
Társa elmenőben csak a fejét rázta, s magában dohogva megjegyezte:
– A Lecsó lehet, hogy bivalyerős meg vajszívű, de tök biztos, hogy nincs ki minden kereke. Kihagyni ezt a jó kis balhét meg a potyakaját-piát!
A történtek óta derekasan meglódult az idő. Józsi önállósította magát, elkerülte a hajléktalanok társaságát. Időnként itt-ott sikerült napszámot, feketemunkát találnia, s áttelelt az időközben levonult építők által ottfelejtett konténerben. A környéken lakók eleinte idegenkedtek tőle, aztán rájöttek, hogy a légynek sem árt, sőt, igyekszik mindenkinek segíteni, ahol csak tud. Az idős nénikék nyugodtan rábízhatták nehéz bevásárlószatyraikat, esze ágában sem volt bármit is meglovasítani belőlük. Gyakran a felajánlott jattot sem fogadta el. Az óvodából hazatérő gyerekek nap mint nap körbefogták és biztatták, mondjon még olyan izgalmas lecsókolbász-meséket, mint legutóbb. S ő nem fogyott ki az ötletekből. Gyártotta a történeteket a világszép Lecsókolbász-hercegnőről vagy éppen a rendíthetetlen Lecsókolbász-lovagról, aki legyőzte a mások javain élősködő, minden gazdagságot megkaparintani akaró, telhetetlen sárkányokat.
Az egyik apuka a minap megszólította:
– A fiam elmondta, milyen érdekes történeteket tud. Biztosan nagyon kedveli a lecsókolbászt. Jöjjön, meghívom egy nagy adagra. Ejnye már, ne kéresse magát! Jó szívvel teszem!
Józsi mosolyogva maga elé révedt, mint egykor, otthonában, családja körében, s csöndes szerénységgel hárította el a meghívást:
– Ugyan, kérem, utálom a lecsókolbászt, rá sem tudok nézni. Már a nevének hallatán is kiráz a hideg! Amit a gyerekeknek mondok, csak közönséges halandzsa. Mindenesetre köszönöm az invitálást.
E pillanattól kezdve – mintegy varázsütésre – megszűntek periodikus elvonási tünetei. Néha már rendesnek mondható munkája is akadt, de fizetési napokon messze elkerülte a vásárcsarnokot, s benne Gizike tündérkét. Pénzét – korábbi tapasztalataiból okulva – bankba hordja. Csak létminimumnyit költ. Azt pusmogják, lakásra spórol, új életet kezd, állítólag asszony is van a dologban. Néhány bennfentes azonban minderre csak legyint. Ők tudják a pőre igazságot: Lecsó saját Persching-rakétára spórol. Ha igyekszik, negyed kilót hamarosan meg is vehet belőle, pedig az már egy kényelmes lakás ára. Persze, ezzel a mennyiséggel még semmit nem tud kezdeni. De talán jobb is, mert ha összejönne neki a biznisz, csak a Jóisten a megmondhatója, a mai világban mire akarná felhasználni.
Hozzászólások