(Elhangzott Bonyhádon, a Vörösmarty Mihály Ifjúsági és Művelődési Házban, április 11-én, Kovács Ferenc festőművész tárlatának megnyitójaként.)
Tisztelt Ünneplők, Barátok, Tisztelők, Művészetkedvelők, Hölgyeim és Uraim!
A szépért és jóért való tenni akarás jegyében nagy szeretettel köszöntöm Önöket a Költészet Napján, Márai Sándor és József Attila születésnapján, utóbbi jelességünk centenáriumán, valamint – de nem utolsó sorban – Kovács Ferenc festőművész, tanár negyvenhatodik kiállításának megnyitója alkalmából.
Az írott és elektronikus hirdetésekre felfigyelve néhányunkban bizonyosan felötlött a gondolat: nem bizarr kissé a szép szavak ünnepét tárlatmegnyitással köszönteni? Mások talán így fogalmaztak: „Lám, lám, a társművészetek figyelmesen vagy éppenséggel ügyesen rámozdulnak a kínálkozó alkalomra!”
Az efféle találgatások között tallózva mindenekelőtt tisztáznunk kell: a „társművészetek” kifejezés csak akkor hiteles és helytálló, ha egyenrangú, egymással a kölcsönös megbecsülés talaján álló művészeti ágakban gondolkodunk, ahol az irodalom nem igényel a maga számára kiváltságos helyzetet. Nem szabad elfelednünk: a legősibb művészet a formák és színek nyelvén nyilatkozott meg. A Vox Hominis – amely pozitív és negatív értelemben azzá tette az emberiséget, ami – csak jóval később nyerte el a múzsák pártfogását.
Jelen ünnepi alkalomból – másokkal ellentétben – én inkább így tenném fel a kérdést: szabad-e kategorizálnunk, egymástól elhatárolnunk a különféle művészeti ágazatokat? Hiszen ikertestvérekként egyazon méhben fogantak, külsejükben és génjeikben hasonlítanak egymáshoz, ezer láthatatlan szál kapcsolja össze őket. S ugye, semmi különös nincsen abban, hogy állításomat itt és most éppen Kovács Ferenc alkotásaival igazolom? Mi több, a lehetőség magamagát kínálja, hiszen a Bonyhádon élő mester – a tanár úr, Feri bácsi, Feri – képeiben az avatott műélvezők számára könnyedén felfedezhető a poézis és a zene is. Erről tanúskodik színeinek sajátos ritmikája, vagy a témák és idődimenziók jól felismerhető ciklikussága, erről vallanak egymásra tisztán, csengve rímelő formái.
Kompozíciói előtt időzve szinte halljuk az egymásba hajló, selymes, pasztell árnyalatok diszkrét pianisszimóját, vagy másutt az élesen elhatárolódó ecsetvonások pergő sztakkátóját, megragad bennünket a formák egymást ölelő harmóniája, a távlatok himnikus kristályzengése, vagy a kozmikus örvénylés távoli morajlásra emlékeztető üstdobszólója.
Gondolataim rendezgetése közben megpróbáltam játékos párhuzamokat keresni Kovács Ferenc alkotói stílusa és neves költőink kifejezésvilága között, s rá kellett döbbennem: nem könnyű feladatra vállalkoztam. Az ifjúkor és a jelenlegi lakóhely szeretetteljes megjelenítéseit – ilyen többek között a Karapancsa, a Téli Bonyhád, a Szálkai tó, a Szecskai csend, a Tőzeg, s a szelíd intimitást sugárzó Udvarunk – Juhász Gyula szerény, visszafogott, csendes alázata hatja át.
Rügen szigete, Velence vagy a Dél-amerikai triász Adyt juttatja eszünkbe, hiszen e képek alkotója is „Messzi tájakat látogat sorba…”, hogy visszatérve megossza velünk nem mindennapi élményeit.
A siroki vár történelmünket idéző romjai, a Barát és apáca regékbe illő kőképződményei, a mecseknádasdi műemlék-kápolna a komor méltósággal föléje magasodó feszülettel vagy a cikói ótemplom a borongó Vörösmarty szellemét idézi, aki utóbbit „A széplaki bús rom”-ként emlegette.
De tetten érhető Kovács Ferenc kifejezés-kultúrájában Petőfi szülőföld-szeretete, Radnóti lélekbe markoló embersége vagy a jubiláns József Attila szürrealizmusa is. Nehéz lenne tehát őt magát vagy alkotói tevékenységét egyetlen stílusirányzathoz, szellemi áramlathoz sorolni. Napjainkban, amikor tömegével árasztanak el bennünket az egykori avantgárdból – avatott kéz híján – elburjánzott vadhajtások, jól esik egy olyan mester kompozícióira pillantani, aki az egyszerű és nemes forma- és színvilágot fiatalos, ízig-vérig modern ember megjelenítő képességével juttatja el hozzánk.
A laikusok egy művész képességeit gyakran kompozícióinak méreteivel arányítják, mellőzve a közismert szabályt: a legkisebb igazgyöngy is értékesebb a méreteivel hivalkodó strasszkőnél. Az itt kiállított műalkotások nem monumentalitásukkal, hanem tartalmukkal, kifejezőerejükkel szólítják meg a szemlélőt, s akad köztük néhány apró igazgyöngy is, mint például az Alsóbélatelep vagy a Szecskai harmónia.
A képek tematikája, forma-és színvilága rendkívül változatos, ugyanakkor nemesen egyszerű. Hiányzik belőlük a hivalkodás, a harsány magakelletés, mégis vonzzák a tekintetet, cselekvő gondolkodásra inspirálnak, megnyugtatnak, kiragadnak a hétköznapok lelketlen, agysorvasztó monotóniájából.
Kovács Ferencet sokan Bonyhád és a Völgység festőművészének tartják. Természetes, hogy az emberek egészséges lokálpatriotizmusa a neves személyiségeket összekapcsolja lakóhelyükkel, de az ő tehetsége, munkássága már rég átlépte a szóban forgó térség határait. Ennek ellenére megmaradt bonyhádinak, völgységinek, tolnainak, s ami mindennél fontosabb: szerény, tisztességes magyar embernek, s olyan pedagógusnak, akitől valamennyien tanulhatunk. Amióta munkáit megismertem, másnak – szebbnek, érdekesebbnek, vonzóbbnak – látom életterünk általa megörökített mozaikjait, s az almádi hegyről körbetekintve magam is érzékelem a tó fölött kavargó, sejtelmes fényköröket, központjukban a Nap tűzkorongjával, megragad a valóság és a tükörkép elválaszthatatlan egysége a Zöld Balaton hangulatában.
A rejtélyes inka romváros kiemelkedő pontja az Íntihuatana. Jelentése: Napkő. Az őslakosok hitvilágában a hely, ahová a napot kipányvázták. Minden bizonnyal azért, hogy minél tovább sugározza a fényt, az élet egyik forrását. Szeretném én is – legalább rövid időre – kipányvázni az időt, hogy Önöknek több lehetőségük legyen megmerítkezniük, elmélyülniük a körülöttünk látható szépségben, harmóniában. Aztán – hazatértüket követően – a színek és formák költészetét szavakba átültetve adják tovább másoknak is az itt látottakat, hogy lélekben és szellemiekben ők is gazdagodjanak! Ha ez megvalósul, az alkotóművész egyetemes emberi értékeinket gyarapító munkája, fáradozása nem volt hiábavaló.
Hozzászólások