Nagyrabecsült Kollégám, Kedves Barátnőm (a szó eredeti, igaz értelmében)!
Bár mindannyian – s leginkább Te, magad – számítottunk rá, távozásod mégis megrendített. Tudjuk, tudom, hogy bizonyos parancsoknak nem lehet ellentmondani, vagy ha mégis megkíséreljük, csak önmagunkat áltatjuk ideig-óráig. Különben is, a parancsokban botorság józan észt vagy logikát keresni, melyben megkapaszkodva netán enyhíthetjük, módosíthatjuk, megfordíthatjuk a történések menetét. A parancsokat olyanok osztogatják, akik parancsolásra termettek, nem gondolkodásra, mérlegelésre. Közülük legridegebb, legérzéketlenebb a Sors. S Neked – akarva-akaratlanul – éppen ővele kellett megküzdened. A végkifejlet nem lehetett kétséges.
Némi hiúsággal vegyes nagyképűséggel (furcsa, korábban egyik sem volt kenyerem) mondhatom: évtizedekkel ezelőtt nagyjából egyszerre álltunk a startvonalhoz. Mindketten nagy lendülettel rajtoltunk. Győzni akartunk, de másokkal ellentétben nem egymás felett. Mi több, szurkoltunk egymásnak, melyikünk ér hamarabb célba. Doppingszerünk a tisztesség, a szorgalom, a szakmaszeretet volt. Utóbbit nevezhettem volna hivatástudatnak is, de úgy még giccsesebben, elcsépeltebben hangzik. Különben az általam felsorolt valamennyi fogalom mára megkopott, értelmét vesztette, elavult, mint a gyógyászatban az Ultraseptyl.
Látom, mosolyogsz. Tudom, mire gondolsz. Hogy már akkor, annak idején is csupán mi és a magunkfajta naiv optimisták hittek az effélékben, mások kárörvendő, gúnyos megjegyzéseitől kísérve. Utóbbiak hatékonyabb, célravezetőbb segédeszközöket választottak: a hízelgés, erkölcsi szabadosság, intrika, mások érdemeinek lejáratása vagy agyonhallgatása kétségtelenül gyorsabb, nagyobb sikereket ígért. A torta már akkor is túl kicsi volt (ma még kisebb), s nekünk – akik abban reménykedtünk, hogy miután a könyöklők, tülekedők, egymást taposók kielégítették mohóságukat, talán lelünk még néhány morzsát – rendre felkopott az állunk. Mégsem voltunk csalódottak, elkeseredettek, mert álmunk tiszta és nyugodt volt, nem úgy a koncon magukat pukkadásig zabálóké.
Rég meg akartam köszönni, hogy mellém álltál, amikor az okosok szűk, de hatalmat bitorló köre a vesztemet kívánta. Sokat kockáztattál akkor, bár szerencsére utóbb mindez javadra fordult. Lám, a népmesék bölcs tanulságai néhanapján a valóságban is realizálódnak. Az ítészek kénytelen-kelletlen kezedbe adták a marsallbotot, mert – saját pozícióikat féltve – Téged megkerülni vagy félreállítani nem volt bátorságuk.
A változás gyorsan érezhetővé vált: elődeid uralkodtak, Te vezettél. S tudod, a regnum – főként, ha arra alkalmatlanok kezébe kerül – csak tisztességtelen eszközökkel, a „divide et impera” és az erőszak módszereivel tartható fenn. Vezetni viszont – ha a pórázt és az ösztökét kiiktatjuk – tisztességgel lehet. Mi több, úgy kell! Te ezt az utat jártad, s a rád leselkedő Szküllákat és Karibdiszeket kikerülve vagy legyűrve nem eredménytelenül. A fukar sorstól kapott szűk egy évtizeded alatt értékesebbet, többet, maradandóbbat alkottál, mint elődeid háromszor annyi idő elmúltával. Módszeredben nem volt semmi trükk vagy ördöngösség: csupán nem megosztani, egymás ellen ingerelni kívántad a gondjaidra bízott embereket, hanem összefogni, magad köré gyűjteni, egy lélekként mozgósítani a szépért, jóért, hasznosért. Verejtékkel szerzett sikereid bizonyítják: nem eredménytelenül. Mindeközben hallgattál saját golgota-járásodról: az irigyek, gáncsoskodók, méregkeverők, ostoba fontoskodók hálójáról, amelybe gyakorta próbáltak becsalogatni.
Mindketten tudjuk – egykor magam is tapasztaltam – a hatalom labirintusát törpék építették önmaguk számára. Ha a magunkfajta emelt fővel, egyenes gerinccel kíván végighaladni rajta, a feje gyakran forog veszélyben. Lám, mily találékonyak napjaink bölcsei: értékeiket nem fejükben, hanem zsebükben hordják!
Nem csupán a törvény írott – de többnyire soha meg nem valósuló – malasztjának kívántál eleget tenni, amikor nem engedted, hogy a gondjaidra bízott intézmény – régi nagyjaink szerint „a tudás megszentelt csarnoka” – a politikai marakodások istállójává változzék. Az arra jogosultak közül nem is jutott eszébe senkinek, hogy hivatalos elismerésre, kitüntetésre javasoljon. Jó, jó, megvoltál titulusok, medáliák nélkül, amelyek közül egyik-másik – Arany János szavait idézve – „Égető, mint Nessus vére”. Emberi mivoltunkból eredően néha mégis mindannyiunkat kétségek gyötörtek: valóban, semmi említésre méltót nem cselekedtünk, amire netán mások felfigyelhetnének? Minden bizonnyal benned is megfogalmazódtak efféle gondolatok. S legalább életed utolsó hónapjaiban, heteiben felébredhettek volna azok, akiknek megadatott, hogy az előtted tátongó, sötét alagútba – Téged méltán megillető módon – még némi pislákoló fényt lopjanak.
Esztendőkkel ezelőtt, amikor egyre nehezebbé vált számomra a naponkénti utazás, fontolgattam, hogy visszatérek egykori – immáron általad irányított – munkahelyemre, de az új környezetemhez fűző sok-sok baráti kötelék, tisztelet, szeretet, elismerés maradásra kötelezett. Pedig szívesen lettem volna újból a szövetségesed – jóban-rosszban a jóért, szépért – mint valaha, ifjúságunk éveiben.
Aztán aggasztó hírek érkeztek felőled, melyeket kezdetben hittünk is, nem is. Sokáig keményen küzdöttél az alattomos kórral, amely mindaddig nem tudott diadalmaskodni feletted, míg szövetséget nem kötött az emberi felelőtlenséggel. Kettejükkel már képtelen voltál megbirkózni. Erődet megtörték, de tartásodat, szellemedet soha. Mások – kemény férfiak is – összeomlottak volna a rájuk roskadó teher alatt, de Te továbbra is terveztél, serénykedtél, sajátod helyett a mások gondján-baján próbáltál enyhíteni. Jó gazda voltál, aki – bár alkonyattájt ereje már lankad – előbb rendbe teszi háza táját, s csak aztán tér nyugovóra.
A legtöbb ember – egyik napból a másikba átlépve – megéri az aggastyánkort, s egész életében minden jellegtelen, képlékeny marad körülötte. Te – ötvenöt esztendőddel – teljes életet mondhatsz magadénak, elkészült, kerek művet hagytál utódaidra. Még a Sors – a könyörtelen, az alkut nem ismerő – is kénytelen volt egyezkedni veled. Tekintetét megszégyenülten félrefordítva, meghunyászkodva hajtott fejet végső akaratod előtt: engedte, hogy lásd fiad révbe jutását, egy halvány mosollyal jutalmazd sikeres államvizsgáját. Aztán – méltósággal – letetted a fegyvert.
Bevallom, Barátnőm, kissé irigyellek. Téged nem fenyeget a legtöbbünkre leselkedő rém: a lassú, de megállíthatatlan leépülés, az öregséggel járó szellemi elsorvadás. Te mindig derűs, energikus és fiatal maradsz – azok emlékezetében, akik tisztelünk és szeretünk.
Hozzászólások