A februárvégi tél konokul védte pozícióit, úgy tűnt, tartós állóháborúra számíthatunk. Az emberek fázósan húzták összébb kabátgallérjukat, szapora léptekkel igyekeztek oltalmazó melegbe jutni. A szerencsések – céltudatosan vagy véletlenül – belépve a pécsi Pákolitz István Közösségi Ház üvegajtaján, egyik pillanatról a másikra üde oázisban találták magukat: Takácsné Varga Júlia vadász és tájképfestő „Tavaszváró – 2004” című tárlatán.
A kíváncsiskodók – akár először találkoztak a művésznő alkotásaival, akár a kiállításait zarándokként mindenütt felkeresők közül verbuválódtak – elismeréssel tekintettek körbe a tágas teremben. Volt okuk a csodálkozásra: a kiállított kollekció minden eddiginél bővebbnek, tematikailag változatosabbnak bizonyult. A „hagyományos” vadásztémák, állatportrék mellett az egzotikus tájak, idillikus életképek vagy a csendéletek kedvelői is bőven leltek kedvükre való alkotásokat. Utóbbiak közül kiemelkedett, s szinte vonzotta a tekinteteket a „Kála” című kép, amely nemes vonalvezetésével, finoman egymásba olvadó színeivel Macskássy Izolda egyik-másik alkotását juttatta eszembe.
A kopácsi gyermekéveket idéző „Nagyapám háza” vagy az „Erdei út” már-már térplasztikává tágul; kedvünk lenne elindulni rajta, átsétálni a mai – főként városi – ember számára romantikus fahídon, hogy bekopogtassunk, belépjünk a házikóba, ahol majd kitárul előttünk a mesevilág.
E mikrokozmosz kontrasztjaként kellene jelentkeznie a távoli nagyvárosok, romantikus tájak (Velence, Korfu, Sidari, a spanyol partok) „harsányabb” látványának, utóbbiak – a háttérben tengerként mindenütt jelen lévő őselem, a víz jóvoltából – mégis barátságosan simulnak a tőszomszédságukban szerénykedő holtágak, tavak meghitt hangulatához, a hullámok moraja szelíden feloldódik a titokzatos, madárrejtő csönd szemcséi között.
Természet és vadászat nem létezik ember nélkül, mégis viszonylag kevés azon vadászfestmények száma, amelyen mi, „csúcsragadozók” is jelen vagyunk. S ez nem csupán a hiteles emberábrázolás technikai bonyolultságával magyarázandó, hanem az igazsághoz közeli állítással: ahová betesszük a lábunkat, onnan – vitális reflexei révén – elmenekül a vad. Másképpen fogalmazva: a kettő együtt többnyire csak biblikus, illuzórikus vásznakon látható. Júlia e problémát is ötletesen kezeli. Mi több, a kép – „Tisztelgés az elejtett vad előtt” – az ünnep hangulatát elegyíti a korunkban sokak számára ismeretlen vagy értékét vesztett, mégsem nélkülözhető etika elemeivel.
Az alkotó régi hívei számára a terembe való belépés pillanatában szembetűnt a kompozíciók méretskálájának gyarapodása. Az apró, már-már miniatúrának nevezhető, precíz aprólékossággal kidolgozott, valamint a „középkategóriás” munkák mellett megjelentek a nagyméretű, az átlaglakások szobáinak teljes falát uralni képes produkciók. Dicséretes, hogy e műalkotások igényessége, kidolgozottsága, színvilága, dinamizmusa semmiben sem marad el korábbi, szerényebb dimenziójú társaikétól, funkciójuk tehát nem az öncélú területbirtoklás, vagy a nagy dolgok iránt ösztönös tiszteletet érző laikus szemlélődők meghódítása.
Legutóbbi bemutatkozása óta a művész eszköztára is gyarapodott: újabban festőkéssel is dolgozik. S hogy nem eredménytelenül, azt „Őszi fák között” c. kompozíciója is tanúsítja, amely jellegében, tónusaiban a „szakmától” távolra sodródott, magamfajta műkedvelő számára nem különbözik a többi kiállított műtől.
Takácsné Varga Júlia alkotói és emberi érdemei közel sem merülnek ki a fentebb felsoroltakkal. Másfél évvel ezelőtt – saját pécsi, Mohácsi úti műteremlakását felajánlva a tiszteletre méltó célra – létrehozta az ország első Vadászfestő Galériáját. Az említett időszakban huszonkét vendégművész – köztük a magyar természetábrázolás számos reprezentánsa – 120 alkotását tekinthették meg, s közülük jó néhányat meg is vásároltak az érdeklődők, műgyűjtők. Kezdeményezéséből profitálhat tehát vendégművész és műélvező-művészetpártoló egyaránt.
Körültekintő szervezőkészségét, jó üzletpolitikáját hasznosítva az új galériatulajdonos lépésről lépésre újabb társadalmi rétegek, csoportok képviselőit hívja meg intézményébe, népszerűsítve a vadászati kultúra értékeit, s nem utolsó sorban elősegítve a kívülállók számára a vadászatról, mint életformáról alkotott hiteles kép kialakítását.
Szívesen rendezne kihelyezett kamara-bemutatókat vadásztársasági rendezvények – vadászbálok, közgyűlések – keretében is, vállalva a műalkotások szállításának költségét és kockázatát, de sajnálatos, hogy éppen a legilletékesebbek tanúsítanak meglehetősen lagymatag érdeklődést. (Tisztelet néhány jeles kivételnek!) Úgy látszik, a korábban népszerűbbnek tűnő képzőművészet is osztozik nyomtatott, verbális vadászati kultúránk méltatlan sorsában. S a jelenség oka (ez már jelen sorok írójának véleménye) legfeljebb ironikus éllel magyarázható a – zömében újsütetű – vadászok sanyarú anyagi helyzetével. Értékes, világszerte elismert rétegkultúránk valódi korlátja a meglévő és egyre inkább növekvő igénytelenség.
Szerencsére vannak cselekvőképes optimisták, akik képesek arra, hogy a költő szavaival „tenni, tűrni egyesüljenek”. E tiszteletre méltó személyiségek egyike Júlia is, aki boldog, mert alkotóművészként és galériatulajdonosként azt teheti, amire kedve, indíttatása, elhivatottsága, – s mindennél fontosabb – tehetsége sarkallja. Barátai és tisztelői nevében kívánok Neki a legutóbbihoz hasonló sikereket, számos termékeny, alkotó esztendőt.
Hozzászólások