Októberi meditáció
(Prof. dr. Zoltán Jánosnak)
János Bátyám, lassan idén is vége a bálnak;
Csöndtakaró feszül erdőkre s színes ligetekre.
Pára lebeg, kusza rojtja kesernyés illatú szálas,
Mely nemrég ragyogóvá tette a nászi vigalmat.
Nagyhangú szarvas-daliák pihenőre vonultak,
Forrásvízzel hűsítik vágyuk maradékát.
Néha merengve egy-egy mélyről jött sóhaj is elszáll;
(Megkésett visszhangja a harsány harcriadónak.)
Mindegy már, diadal vagy bánat játszik a húron;
Sok-sok frissen plántált élet várja a májust.
Október lesi lopva a lombok pletykabeszédét;
Sárgult és kipirult levelek mind szállni akarnak,
(Eljött a nap, hogy majd elhagyják – biztos – az otthont.)
Megbabonázta a kéjsóvár ősz ostoba lényük;
Szélkarjában táncba ragadja a lelkeseket, s ők
Elhiszik, ím a világ vár rájuk, égbe repülnek,
S jön keserűn a valóság: földre lehullani holtan.
Mintha habókos embereket látnék önemésztőn
Eltévedni valóságnak vélt vágy-mocsarukban.
Sokszor mégis igazságot sejtek szavaikban,
Mert bár másodpercekig él, csodaboldog a kérész;
Nem jut idő számára kiábrándulni, csalódni.
Hisz e kiváltság csak minekünk adatott örökül, hát
Szántsunk-vessünk, míg csak erőnkből futja szemernyi,
Versengjünk bugyután másokkal, gyűjtsük a semmit,
Vagy önemésztőn, szellemi bélpoklos kutya módon
Rendre zabáljuk a büszke tudást, hírnév koszorúzzon!
Majd ha a végső számonkérő ültet a padba,
Döbbent, nagy zavarunkban mind elrontjuk a leckét;
Válaszaink hamisak, hazugok, hitvány kifogások.
Így járunk mind, mert a nyugalmat ál-örömökre,
Békességünket kétes sikerekre cseréltük.
Százszorszép boldogság-rétet dúlt fel a vásár,
Hol hiúságért elherdálhattuk javainkat.
Sok mindent másképp cselekedném, hogyha elölről
Kezdhetném az utat, mit rám mért egykor a sorsom.
Vagy mégsem? Ki tudója a rejtett gondolatoknak?
Bármily tág a világ, mégis könnyebb igazodni
Végtelen ösvények közt, mint porszemnyi magunkban.
Próbáljunk inkább törzsévé válni a fának,
S nem levelekként szétszóratni szirén-szelek által.
Egy nap meghal a törzs is végül, ámde sokára!
Addig friss rügyeket, termést nevel, életeket véd,
Szív-odvából szárnyra kelő dalokat szabadít ki,
Sziklát tör, hogy a forrás nap fényére szökelljen.
S egy nap, hogyha a földre hanyatlik, friss mohaszőnyeg,
Gombák tarka csapatja örül majd bő televénynek.
Tette a dolgát hallgatagon, bíztatni se kellett;
Fájdalom árnyékát soha senkire nem borította.
Dicsfény vagy szidalom nem férkőzött közelébe,
Nem szaggatta öröm sem félelem álnevetése.
Hogyha tehetném, osztoznék sorsában a fáknak:
Bölcs nyugalommal megmosolyognám tél közeledtét.
Mert bár öntelt, balga a vész, erejét mi mutatja?
Hangját lomb zokogása s a törzsek sóhaja adja;
Ő legfeljebb hitvány pléhn, cserepen citerázna.
Ablakomon kitekintve szemem csak a ködbe fonódik;
Hótól terhes felhők állnak a hegy horizontján,
Szélkorbácstól retteg a borzas, néma madárhad.
Mélyre lehajtja fejét, s szégyentől vörhenyes arccal
Somfordál el a nap; koldus lett, ím, a királyból.
Jégdíszétől görnyed a fenyves, illata gyantás
Csillagfénybe borítja a meghitt, szende karácsonyt.
Isten gyermeke adjon néktek is ünnepi kedvet,
S mellé bő bizodalmat, hinni a „Vox Hominis”-nak!
Mert csakis így várhatjuk majdani új tavaszunkat:
Sarjadtát a rügyeknek, a méltóbb emberi létnek.
És ha netán egy nap szavaim könyvvé sorakoznak,
Már nem csak televényként szolgálhattam e földet.
Alternatíva
Mi jobb
ha majd feleszmélsz egy napon
s ébren álmodod a valót
mely körbefoly téboly-nyaraktól
bugyborékolva erjedő fekáliával
időnként kényes szádig is felérve
s a felszínén rothadó patkánydög
bűzétől görcsbe rándul rekeszizmod
miközben megkékült töredék-körmeiddel
önnön bélpoklos zsigereidet szaggatod ki
VAGY
silány érdekektől
alantas eszméktől felmagasztaltatva
fulladsz bele Júdás-millióktól
megcsömörlött gyomrod
hányadék-tengerébe?
Curriculum vitae
Hat évtizede már,
hogy béna teknőcként cipelem
csontritkulásos erkölcsű világunkban
egyre inkább felpuhuló,
védelmet nem nyújtó
tisztesség-páncélomat.
Utamon
tolvaj majmok, surranó görények,
s még a férgek is
könnyűszerrel megelőztek,
begyeskedő kakasok kukorítottak le
biztonságos szemétdombjukról;
kackiás tarajuk s harsány csőrük között
kevés hely jutott az észnek.
Konok sutaságomon
irigy hiénák vihogtak,
s bölcsnek mondott elefántok csóválták
ormányos fejüket.
Már eldobnám kölöncöm,
de hozzám nőtt,
nélküle torzó lennék,
kibontott testű preparátum.
Csupán a csiga tart lépést velem,
kit szintúgy nem véd meg háza,
legfeljebb felsebzi,
ha rátaposnak.
Hozzászólások