A kiállítóteremben szemlélődve többször felötlött bennem a kérdés: vajon Bonyhád festőművésze Kovács Ferenc? Netán Tolna megye mondhatja magáénak? Gyökerei – békességben a szülőfölddel is – valóban e termékeny rögökhöz ragaszkodnak, de alkotói munkássága, szakmai rangja – erről tanúskodnak képei és hírneve – messze túllépi szűkebb hazája határait.
1960-tól „még csak” megyei kiállításokon láthatta műveit a közönség, de nemsokára nemzetközi tárlatokon tűnt fel sajátos szín- és formavilágával. Mellette – szakfelügyelőként – mások útját egyengette: hittel, jó tanácsokkal látta el kollégáit, nyári alkotótáborokat szervezett a tehetséges diákok számára, biztosítva az utánpótlásképzést. S mindig szakított időt saját tudásának fejlesztésére, tökéletesítésére: rendszeresen járt alkotótelepekre, tanult és tanított.
A bonyhádi Vörösmarty Mihály Ifjúsági és Művelődési Ház galériájában 2003 decemberében megrendezett tárlata immáron a 45. önálló kiállítása volt. Képei között a látogatók – a véletlenül betévedt, nem művészetorientáltak is – átmenetileg nyugalmat, harmóniát árasztó mikrokozmoszban érezhették magukat, amely mentes vajúdó korunk disszonáns torzulásaitól.
Színvilágára visszafogottság, egyfajta sajátos gyöngyházfény jellemző. A formák helyenként mintha áttetsző alabástromon keresztül válnának láthatóvá. Ennek kontrasztjaként említhetem az „Ófalu felé” harsány – de nem harsogó – árnyalatait. Ide sorolható még az „Ótemplomi kereszt” lilás akkordokon megszólaló háttere, és a „Hajnal Badacsonytomajban”.
Rokonszínekből vagy egy-egy szín árnyalataiból építkező kompozíciói a magyar festészet élő klasszikusa, Udvardi Erzsébet munkáira emlékeztetnek. (Bükkszéki völgy; Halásztanya Nagybaracskán; Füzesi holt-Duna.)
Képeinek gyakran megjelenő formaeleme egy – általam kozmikus körnek keresztelt – alakulat, amely színétől vagy méretétől függetlenül magához vonzza a néző tekintetét. Helyenként regnáns elemként jelentkezik (A vár; Nyugalom; Bonyhád; Reggel a Tőzegen), máskor kicsiben, mégis a dinamizmus forrásaként (Ősz a Szecskában – a lemenő nap felhőkön átszűrődő fénye; Hajnal Badacsonytomajban). Valamivel erőteljesebben érzékelhető az „Esti Badacsonytomaj” és a „Délutáni Balaton” című kompozíción.
A kiállított anyag tematikai szemszögből is sokrétű, változatos. A mester magánéletének mozzanataitól (Udvarunk régi kerekeskútja; Csendélet Badacsonytomajban) elindulva távoli vidékekre kalauzol bennünket, megismertet a Természet csendjével, nyugalmával (Buzásvölgyi-tó a Mátrában; Borzastető; Kis öböl Nagybaracskán).
A siroki várról készült sorozatát szemlélve Kölcsey Huszton írt epigrammájának veretes sorai elevenednek fel bennünk. A sorozat egyik érdekessége a „Barát és apáca”. Vajon a művész fantáziáját megragadó két különleges kőalakzat a romok része vagy természeti képződmény? Kár, hogy ez a nagyobb figyelemre érdemes alkotás éppen a terem többnyire nyitva álló ajtaja mögött kapott helyet, elrejtve az érdeklődők többsége elől.
Szándékosan hagytam a felsorolás végére a Szecskai-tó számos arculatát elleső, bemutató műveket. Ahogyan Juhász Gyulát gyakran emlegették a Szeged-környéki táj poétájaként, úgy Kovács Ferenc is megérdemli a Bonyhád-környék festőművésze elnevezést, anélkül, hogy ezzel beszűkítenénk hatás- és mozgáskörét. A „Stégek”, a „Szecskai csend”, az „Este a szecskában” vagy az „Aranyos ősz” mind-mind egy-egy ecsettel vászonra vetett költői látomás.
Az ismerősei, barátai, tisztelői körében csak Ferinek, Feri bácsinak szólított mester önvallomásának kulcsmondata így hangzik: „A festészet, a képzőművészet az élet teljességét hozta számomra.” Mi, művészetkedvelők, tudjuk, hogy ezt az állandóan gyarapodó teljességet nem sajátjának tekinti; művei közvetítésével mindenkinek szívesen juttat belőle, hogy mindannyiunk világról alkotott képe tökéletesebb, gazdagabb, vagy ha szükséges: elviselhetőbb legyen.
Hozzászólások