Szeptember 30-án délután ünneplő emberek sokaságával telt meg a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Ház és Gyermekek Háza tágas márványterme. Az egybegyűltek – barátok, kollégák, ismerősök, művészetkedvelők, hivatalos személyiségek – Stekly Zsuzsa köszöntésére, jubileumi kiállításának megnyitójára érkeztek a szépség csarnokává avanzsált helyiségbe.
A tűzzománc avatott kezű és lelkű művésze harminc esztendeje, 1973-ban indult el hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető pályáján, tarsolyában a pécsi Művészeti Gimnáziumban szerzett ismeretekkel, szívében és elméjében pedig az Isten-adta tehetséggel. Íme, az eredmény!
A kiállított anyag tematikai és érzelmi sokszínűsége a közönség azon tagjait is meglepte, elismerő főhajtásra késztette, akik régi ismerői a jeles alkotó műveinek, rendszeres látogatói tárlatainak. Valamennyi kompozícióról szólnom – akár csak felsorolás formájában – lehetetlenség, sokszorosan meghaladná jelen lehetőségem kereteit. Ezért csupán apró, villanásnyi észrevételekre szorítkozom, minden tendenciózusság vagy fontossági sorrend nélkül.
Stekly Zsuzsa képeinek minden eleme, minden figurája él. A virágok – a mezők gyakorta alig észrevehető, parányi mosolyaitól a trópusok színorgiában dürrögő csodáiig – a Természet remekei; látszólag idegen tőlük a közhiedelem által ridegnek, erőszakosnak minősített fém és a szerves anyagok halálát jelentő tűzben ráégetett zománc. E virágcsendéleteknek mégis illatát is érezni véljük. Odébb szinte halljuk a bájos balerina tüllruhájának zizzenését vagy a víz csobbanását, amint a gyanútlan Zsuzsánna óvatoskodóan kecses mozdulattal a medencébe lép. Szent Ferenc körül surrognak, csivitelnek az ég madarai, s mintegy kontrasztként velőnkig hatol Ágnes asszony tébolyult sikolya.
Feltétlenül szólnom kell a szakrális kompozíciókról, amelyek szuggesztív ereje is elsősorban az „élő szemekből” ered. S az elmélyült vizsgálódó előbb-utóbb felfedezhet egy apró intimitást: a földre szállt, emberré lett Isten-gyermeküket magukhoz ölelő madonnák szelíd arcvonásain lépten-nyomon átdereng az alkotó mosolya. Tudatosan, vagy csupán a lelki harmónia eredőjeként? Erre csak maga a művész adhatna hiteles választ.
Őt – ha szerénysége nem volna közismert – azzal vádolhatnánk, hogy kisajátítja nemének – mondhatnám: feminizálja – a világot. Nem csupán azért, mert antik szépségideált felidéző, esztétikumot és dinamizmust egyesítő nőalakjai munkái többségén jelen vannak, hanem találhatunk nála valódi kuriózumot is: a négy évszak allegóriái közül az Ősz és a Tél hagyományos férfi-szerep. Ő viszont utóbbiakat sem zord képű vénemberekként jeleníti meg. Még a „Tél” is harmonikus, nyílt tekintetű, érett asszony alakjában ölt testet. Prófécia a jövőről, amelynek méltó kiegészítője a „Merengő, hibiszkuszok között”?
A rendezők hozzáértését, kifinomult érzékét dicséri, hogy a társművészeteket képviselő Szekszárdi Gitár-kvartett alkalomhoz illő, színvonalas muzsikája foglalta méltó keretbe a meghitt ünnepséget. Akik szerencsés részesei lehettek az eseménynek, szépséggel, élményekkel feltöltődve távozhattak otthonukba, a maguk módján hozzájárulva az alkotó, Stekly Zsuzsa művészi hitvallásának beteljesüléséhez: „Megragadni és megörökíteni a pillanat szépségét, egy mozdulatot, egy bájos nőt, vagy a virág lelkét, úgy, hogy képeimből béke, szeretet és harmónia, az élet kiteljesedő szépsége és reménysége sugározzon.”
Bár harminc esztendő nagy idő, fél emberöltő – ismerve az ünnepelt energiáit, munkakedvét, elhivatottságát -, a bemutatott anyagot mégsem nevezhetjük életműnek. Tekintsük inkább egy tartalmas életút nevezetes állomásának, amelyet még több hasonló követ a művészeteket tisztelő és befogadó emberek őszinte örömére.
Videcz Ferenc
Jubilate!
(Stekly Zsuzsának)
Márványterem… Hol hát a büszke kőzet?
Kicsinnyé görnyedt, háttérként, szerényen,
Mi temetett s naggyá tett új időket;
Szarkofág volt, s lett palota, dicsfényben,
Fejet hajt most egy köznapi anyagnak,
Mely csorba bögréknek is öltözéke,
De porszemcséi gyémánttá fakadnak
Besimulva delejes női kézbe.
Pendül a lélek fényhúrú gitárja,
A szépség-szentély kapuja kitárva:
Ős-mélységű, kozmikus-végtelen.
Bárminő módon tekintünk is rája:
Isten ujja vagy Természet csodája;
Ég-kohón olvadt szív és értelem.
Hozzászólások