Természethimnuszok – szonettben
Tavasz
Asztalt terít új asszonyként a rét,
Gyertyát gyújt a fűz pattanó csokorba.
Habókos király, kincsét szórja szét
A kankalin s sok szárnyas szív akkordja.
Részeg forrás locsogja titkait,
Szűzi ibolya ledéren kitárul.
Terhes rügyeknek körtáncot tanít;
Újszülött barka szél karjába ájul.
Sziromjelmezben parádézik minden.
Ágaskodó, sörényes hegygerincen
Dévaj pipafüstként száll fel a pára.
S a nap, mely völgyből éppen égre kelt,
Pajkos, fényszálból szőtt csókot lehelt
Egy őzgida még nedves homlokára.
Nyár
A búzaföld törten, kifosztva áll.
Fogant kalásza másnak tölti zsákját.
Meghalt folyóvíz száz apró taván
A zöld ugart rezgő molnárkák szántják.
Korhely alkony nótáz estébe nyúlva.
Esőért zsolozsmáz a békahad.
Búvó holtág madárnevelő útja
Halvillanások ezüstjén szalad.
Gyapjas felhőnek rég elszállt a mérge:
Kis tükröket szór fűszálra, levélre;
Lustán nyújtózik a gőzölgő párkány.
Szitakötők szárnyával összeérve,
Karcsú derékkal felível az égre
A színgyöngyökből egybefont szivárvány.
Ősz
Öreg tölgy küld lehulló levelében
A lankadt földnek halk üzenetet.
Zsémbes október hűvös ecsetjével
Tarkára fest dombokat, kerteket.
Egy csipkebokor pirosan dalol.
Nemrég itt még a szarvasok zenéltek.
Hangjuk a márvány égen valahol
Madár-rajokkal szállt északnak, délnek.
Sok kék szemével kökény gallya bámul;
Lombja lassacskán feledésbe sárgul.
Rőt avarban fáradt bogár zizeg.
S a föld méhében, még burokba zárva
Várnak az újjászülető csodára
A tavaszról álmodó íriszek.
Tél
Fehér ködhajók úsznak lenn a völgyben.
A fenyves sávja nagy, kéklő sziget.
Szelíd a csönd. Egy karnyújtásra tőlem
Cinke cippogta el a féltízet.
Hideg, pasztell-szín díszletek között
A havas Zengő halkan orgonál.
Néhány akkordja belém költözött;
Körbefont sok-sok emlék-pókfonál.
Indulnom kéne a hétköznapokba,
Nem csodát várnom, elmémben vacogva.
Rég elpihent az erdő vadja már.
Mennék, de állok csöndgúzsba kötötten.
Lesem, mikor szabadul ki fölöttem
A felhőkből elvágyó fénysugár.
Tölgyhalál
Fáradtan, törten csüng göcsörtös ága,
Tépett üstöke rég földön hever.
Hajdanán hetykén hordott hópalástja
Mára meggyűlölt, sorvasztó teher.
Tiarás püspökként hajol fölébe
S pásztorbotot tart kezében a Hold.
Meredt szemmel könnyet hullatnak érte
Megriadt nyájként álló csillagok.
Szikrázó ravatal a téli éj;
Hószemfedőjén jégcsipkés szegély.
Feledett kripták csöndje még ilyen.
Inaszakadtan roppan gyökér-lába,
Zuhanó jajszó hull az éjszakába,
Szél ajkán sóhajt fel a Rekviem.
Hajnal
Fenyőtűk kusza, sötét fátyolán át
A kelő nap aranylisztet szitál.
Kapatos éj kábán kutatja házát;
Túl hosszú volt a víg, farsangi bál.
Fülemüle tokba zárja a flótát,
Mit virradatig buzgón zengetett,
Belülről szólnak csak a szívhang-nóták,
Fülel rá szarvas-léptű rengeteg.
De válaszol friss kakukk-sztakkátóra
Darázs gordonka-pianisszimója;
Rigófark mókás karmesteri pálca.
Sugárkezekből omlik tarka üstbe
Harmat gyémántja, pókháló ezüstje,
S ékkő-pillangó röppen égi táncba.
Hozzászólások