Napjainkban a bőség zavarát – de egyben válságát is – éli a magyar természetirodalom. Nemrég még a kereslet dominált a piacon, s rövid idő alatt a kínálat vált uralkodóvá. A műfaj kedvelőinek örülniük kellene e jelenség láttán, de helyette mind gyakrabban éri őket csalódás, bosszúság. A nem kevés pénzért megvásárolt új szerzeményről ugyanis kiderül: a mutatós borító – és gyakorta az egyéb területen sikeres szerző neve – sematikus, üres, nem ritkán szakmailag is kifogásolható, vagy nehézkes, magyartalan beltartalmat palástol. Mondjuk ki őszintén: a tisztelt elkövető – feltételezett jó tulajdonságai mellett – nem rendelkezik irodalmi vénával.
S mindezért elsősorban mégsem ő hibáztatható. A könyvírás csábító divattá lett, a kiadás pedig – tisztelet a néhány igényes kivételnek – kizárólag üzletté. Ha együtt a megjelentetéshez szükséges szponzori pénz, senki és semmi nem menti meg a szerzőt attól, hogy íróvá avassák. (A lektorok napja leáldozóban van, rövidesen magát a kifejezést is törölhetjük szótárunkból.)
Az elmondottak után örvendetes tehát, ha a könyvpiacon tallózva értékre lelünk. Ilyen érték a műfajunk iránt aggódást, netán felelősséget érzők számára Békés Sándor legújabb könyve. Már a címe is szembetűnően eltér a szokványostól. Elhivatottságot, képalkotói készséget sejtet. Pontosan olyasmit, amit a presztízsből vagy helytelenül értelmezett versengésből darabszámra törekvő könyvfabrikálók irományaiból hiányolunk.
A kötetben található írások tartalmilag és formailag egyaránt sokszínűek. Pontosabban nehéz lenne besorolni őket egyik vagy másik alapműfajba. Az elmesélt történet mögött újra és újra felsejlik a töprengő, gondolkodó, néha tépelődő (de soha nem unalmasan, öncélúan filozofálgató), fontos kérdésekre választ kereső ember, aki – sok szerzővel ellentétben – nem kinyilatkoztat, nem triumfál. Mondhatnám úgy is: nem erőszakolja meg nézeteivel az olvasót, hanem a diszkrét meggyőzés mellett kinek-kinek lehetőséget kínál saját véleményének megformálására.
Portréit – az előző kötetben napvilágot látottakat és a jelenlegieket is – a Vadászlapban már volt szerencsém végigkóstolgatni. Most kifejezetten jólesett az ismétlés. A műfaji meghatározás részemről itt sem pontos. Portré, riport, memoár elegyedik bennük sok más egyéb „fűszerrel”, zamatos szellemi eledellé. Az írások valódi savát-borsát a többségükben ott bujkáló, mértékkel és jó ízléssel alkalmazott humor adja. (Kevesen tudják, hogy a természetes, felszabadult nevetés eredőjére még sokáig emlékezik az ember, míg az erőltetett, harsány röhögés okát gyakran percek múlva elfeledjük.)
Az igényes jellemábrázolás nem könnyű mesterség. A könyv második fejezetének alakjai – túl azon, hogy valamennyien valóban „tollra való”, érdekes egyéniségek – nem a szerző által helyzetbe hozott, írói véleményéhez statisztáló marionett-bábuk, hanem igazi, hús-vér figurák. A sztori csupán keretet (kamerát?) biztosít, hogy ezek az emberek – kilépve szűkebb környezetükből – előttünk mozogjanak, gondolkodjanak, cselekedjenek, példát vagy tanulságot szolgáltatva mindannyiunk számára.
Békés Sándor stílusa gördülékeny, mindenki számára közérthető. Nyelve veretes, szép magyar nyelv. (Bárcsak a tollnokok többségéről elmondhatnánk ugyanezt!) Kifejezésmódja markáns, egyéni vonásokkal rendelkezik; műveinek forgatói néhány sor után felismerik a gondolatok gazdáját.
„Nem nagy kunszt!” – mondanák a bölcsek. – „Könnyű egy profinak!” Igen, ő valóban profi újságíró, aki számára a tv-nél eltöltött évtizedek jelentették a mesterkurzust. Csakhogy az élvezetes (és értékes) olvasmány nem pusztán munkakör, iskolai végzettség vagy igazolvány függvénye. Tehetség, elhivatottság és emberség nélkül – a korábban felsoroltak birtokában – bármekkora ambícióval is csupán szerény, legfeljebb halvány középszerű lehet a tisztelt alkotó. S hogy Békés Sándor egyebek mellett emberségnek sincsen híjával, azt bizonyította a pécsi Művészetek Házában, december 4-én megrendezett könyvbemutató népes közönsége. Mert manapság anyagi haszonnal nem járó, „mindössze” szellemi felüdülést nyújtó rendezvényre többnyire barátok, tisztelők, pályatársak kopogtatnak be.
Feltétlenül említést érdemel, hogy az est házigazdája, a szerző beszélgető partnere, a korábbi neves tv-rendező, s jelenleg színvonalas írásairól ismert Bükkösdi László remek hozzáértéssel irányította az eseményeket. S hogy a kötetben található egyik-másik ékkő méltó foglalatba került, azt Fillár István színművész felolvasásainak köszönhettük. A szó pozitív értelmében rutinos előadó – ő maga is vadász s a könyv egyik szereplője – szavai nyomán életre keltek, közénk lopóztak a történetek ügyesen karakterizált figurái. A műértő közönség nagy tetszéssel jutalmazta a produkciót.
Kötelességemnek érzem, hogy végezetül az új mű könyvészeti értékeiről is szóljak. A szerény, ízléses borító szerencsés körítése, kiegészítője, társa a benne található írásoknak. A fotók minősége, elhelyezése és a technikai kivitelezés a szerző munkatársainak és a kiadónak lépten-nyomon tetten érhető igényességéről tanúskodik.
Az elmondottak után mi egyebet tehetnék, mint hogy Békés Sándor legfrissebb munkáját – baráti elfogultság nélkül – elolvasásra ajánljam a szórakoztatóan színvonalas könyvek kedvelőinek. Ne idegenkedjenek tőle a vadászattal kapcsolatban fenntartásokkal élők sem! Lehet – sőt, valószínű -, hogy éppen e kötetet lapozgatva változik meg korábbi véleményük rólunk, „zöldruhásokról”! Kérem, fogjanak bele! Érdemes!
Hozzászólások