Korunk Embere gyorsan él.
Sokkal gyorsabban, mint eddig bármikor.
Legalábbis a nagyvárosi ember.
Anno – nem is oly régen – egy vidéki ember, ha feljutott Budapestre, egész életen át tudott mesélni róla.
Méghozzá ízes magyar nyelven.
Érdekesen.
Közérthetően.
Korunk Embere egy nap akár két kontinensre is eljut, de keveset hoz haza belőle.
Anno egy kis útszéli virágban is örömünket leltük.
Korunk Embere pár óra alatt több múzeumon is végigrohan anélkül, hogy lelke épülne.
Anno az emberek beszélgettek.
Sokat.
Jóízűen.
Közösségben éltünk.
Korunk Embere csetel és a világhálón lóg napestig. Tömegben él – magányosan.
Anno az emberek sokat olvastak, valódi könyveket és újságokat. Ezeknek fajsúlyuk mellett volt súlyuk és sajátságos illatuk.
Korunk Embere magával hordozza okostelefonjában, tabletjében a világirodalmat, de mit sem olvas el belőle.
Anno vigyáztunk környezetünkre.
Nem „környezettudatosan”, hanem csak úgy – tudatlanul.
Mert ezt tanultuk.
Korunk Embere gyorsabban és hatékonyabban pusztítja a bolygót, mint a nagy világégések. A mának él.
Anno álltam a buszon, villamoson, mert kicsiny gyermekként belém nevelték, hogy kiknek kell átadni a helyem.
Idősebbeknek.
Hölgyeknek.
Kisgyermekes anyáknak.
Most is állok a buszon, mert átadom a helyem.
Időseknek.
Hölgyeknek.
Kisgyermekes anyukáknak.
Korunk Embere ül. Erre neveli gyermekét is, már pici kora óta. Nem gondol bele, hogy egyszer ő is megöregszik.
Anno szerettük hazánkat, a tájat, a nyelvet, még a cibere levest is.
Büszkén voltunk magyarok.
Nem kirekesztőn.
Korunk Embere européernek aposztrofálja magát. De csak szavakban. Magyarkodik is, szintén szavakban.
Anno boldogok voltunk.
Nagyon.
Egyszerűen.
Korunk Embere is boldog, csak másként. Remélem, nem kevésbé.
Hozzászólások