Körtepálinka voltam
aszaltszilva ágyon,
magam voltam maga az álom,
kedvesem testén sóhajtó lepel,
mit minden este maga alá teper,
bonviván testén kacagány,
kit búval bélelt a magány,
bronzszobor fején galambszar,
jósdában táncoló lakkasztal
és folyó hátán hordozott ladik,
stiglic börtöneként díszes kalit,
Andokban futkosó izgága láma,
Rózsadombon nyíló ál-panoráma,
kék ég hasára fércelt felhő,
combfixet hordó délceg delnő,
vén Hold udvarában fénylő pára,
de mindez szertefoszlott mára.
Senkiföldjén élek mint senki
de tudom, hogy múzsám nem nevet ki,
folyton kacagok, sohasem sírok,
legfeljebb néha haikukat írok,
egyszer – remélem – telik majd buszra
és azzal jutok fel a Parnasszusra.
Hozzászólások