Bennem lélegzel tovább
amikor felszállsz kupédba
csengő kacagásod
lelkemben gyöngyözik,
sohasem csordul túl,
kristálytiszta marad
és bódítóbb, a Dom Perignonnál.
Mosolyod retinámba ég,
mézédes búcsúcsókod
összeragasztja cserepes ajkaim,
szó nélkül téblábolok
vonatod maszatos ablaka alatt,
tenyerünket kétfelől
az üvegre szorítjuk
s bár arcunk mosolyog,
közben lopva nyeljük
az elválás keserű könnyeit.

Bár szívünk külön taktust dobol,
szikrázó szerelmünk
színpompás sállal ékesíti
lelkünk habfehér köpenyét.
Haza magától visz lábam,
mosolyognak mind a csillagok
s a vén Hold teli szájjal felnevet
mikor bambán pocsolyába lépek.
Arcom lassan felderül,
magam elé húzva a naptárt
számolgatom, mikor érkezel megint
és este már vadul szkájpolunk…

Megosztás

Tweet