Lelkemről lemállik
a fehér vakolat,
porladó építőkövei
napfényre kerülnek,
előtűnik megannyi titkom,
ez itt a pucér való.
Kitüremkedik minden,
ami jó vagy rossz,
miket hóbortos hitem
habarcsa egybefog.
Kint nyár van még,
de szívemben tél kucorog,
meszesedő ereimben
lassúdó vérem hordaléka
torlaszokat emelve jelzi,
nemsoká harangozni fognak.

Velem vénülő múzsám
tremoros kézzel vezérli
kopott billentyűzetem,
szürkülő szememben
villóznak még a szikrák,
nem motivál, mit hoz a holnap,
kifelé is kopogok az ajtón
s árnyékomnak kalapot emelek.

Csak bolondos jókedvem töretlen,
bár a lányokat már nem kergetem,
türelmem és hitem régi,
kivárom, míg házhoz jönnek.

Megosztás

Tweet