Ez idő tájt, nyolcvanöt évvel ezelőtt az első, huszonöt évvel később a második világháború tombolt, tőlünk északra, keletre, délre, nyugatra. E – számunkra értelmetlen magyar „holokausztok” közel egy-egy milliós áldozatára már szabad emlékeznünk. Az alábbi kis, morzsányi történet – a már részleteiben rég elfeledett első világháborús, 1917. november 10-ei harctéri esemény elbeszélésével apámnak is szeretnék emléket állítani.
A Babánál ülő helyzetben dr. O. I. tart. főhadnagy, ütegparancsnok, mögötte apám, csípőre tett kézzel a tűzcsapás megkezdése előtt
Nyolcvannyolc és fél évvel ezelőtt, 1914. június 28-án Szarajevóban Gavrilo Princip szerb nacionalista diák két jól irányzott lövéssel megölte Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia magyargyűlölő trónörökösét és feleségét. A pattanásig feszült európai nagyhatalmi gazdasági ellentétek fegyveres eldöntésére kitűnő ürügy adódott, hiszen e gyilkosságot az oroszbarát Szerbián meg kellett torolni. A nagyhatalmak kölcsönös katonai segélynyújtási egyezményei másfél hónap alatt lángba borították Európát.
1917 tavaszára a hadviselő felek halottakban és sebesültekben közel húszmilliós vérveszteséget szenvedtek Európa borzalmas frontjain. Kellett a katona idehaza is, hiszen csak a magyar hadsereg, nem számítva az úgynevezett „közös” (K. u. K.) haderőket, közel egymilliós veszteséggel az országot a végkimerülés határára sodorta.
A Nyíregyházi Állami Tanítóképző Intézet 1917-ben végzős növendékeit június helyett már februárban „hadi”-képesítőzték, és sorozás alá vetették. Apámat a tüzérséghez irányították, és március elején Pancsován, a tüzértiszti kiképző táborban találta magát. Három hónapi kiképzés után az olasz frontra vezényelték, és mint karpaszományos őrmester nyomban egy harminc és feles mozsárágyú parancsnokhelyettese lett. Az Isonzó folyó északi partján, Caporetto (Korabid, Szlovénia) térségében tizenkét ilyen szörnyű tűzokádó gépezet sorakozott, egymástól száz-százötven méter távolságra. (A német tüzér a negyvenkettes mozsarat a gyártó Krupp leánykájáról Kövér Bertának, a mieink a kis húgát Babának becézték.) Apám a nyugati legszélső üteghez került, tehát jobbról védtelenül. Az első világháború képei (Európa Könyvkiadó, 1977) kötet 319. oldalán található az itt is közölt felvétel: ezen látható egy ilyen „Baba”. Ülő helyzetben dr. O. I. tart. főhadnagy, ütegparancsnok, mögötte apám, csípőre tett kézzel látható. Az üteg létszáma 32 fő volt, ebből 6-6 fővel két géppuskás raj, esetleges olasz támadás elhárítására. A legénység Manlicher puskákkal, rátűzhető szuronnyal, a parancsnok és apám kézi lőfegyverrel és „rohamkéssel” voltak felszerelve. A rohamkés egy tokba csúsztatható oldalfegyver volt, nem sokban különbözött egy jókora disznóölő késtől.
A korábbi harctéri sikereitől elvakult olasz hadvezetés mit sem törődött a felderítéssel, így nem vették észre a tizenkét üteg telepítését, a nyugati frontról átdobott hét német hadosztály felvonulását, a gyors ütemű hadianyag és élelmiszer utánpótlás mozgását. Pedig ez volt a hadtörténet szerint a tizenkettedik isonzói csata előkészítése. A támadást a „Babák” tüzérségi előkészítése kezdte. 1917. október 24-én, még hajnali sötétben, 4.30 órakor megsemmisítő csapást mértek az olasz első vonalakra, majd az utánpótlási utak, vasutak kerültek sorra. Az öt napon keresztüli szüntelen bombázás – tíz-ötven kilométeres mélységben – mérhetetlen ember és anyagi veszteséget okozott. (Ekkor történt, hogy a teljesen szétzilált, pánikszerűen menekülő, dezertáló, parancsot megtagadó olasz katonák százait lövette agyon a sebtiben összeállított tucatnyi hadbíróság.)
Az olasz hadvezetés az ágyúk elnémítását vette tervbe. Néhány repülőgépet is bevetettek, eredmény nélkül. Kiszemelték a legkevésbé védett üteget, a jobbszélsőt, és november tizedikén, éjjel 2 órakor bekormozott arcú, körülbelül ötvenfős különítmény felkúszott az üteg mellvédjéig, ugyanis, mint kiderült, az őrszem elaludt. A legénység felébredt, s a csatazajra az apám is felült. E pillanatban látta, hogy egy olasz katona feléje tart. Apám revolverével lelőtte, de nyomban utána jött egy másik – előbújt a Hold, s ennek fényében látta, hogy váll-lapja megcsillan, tehát tiszt vagy altiszt lehetett. Apám célzott és lőtt, de pisztolya „csütörtököt” mondott, hiába rángatta a ravaszt. Az olasz lőtt, s apámat le is terítette. A golyó a jobb oldali egyik tüdőlebenyét lyukasztotta át, hanyatt esett, de még volt ideje és öntudata, hogy a rohamkését előrántsa. Maga elé tartotta, amibe az elbotló olasz felnyársalta magát, apámon keresztbe fekve meg is halt.
A többit a tábori kórházban tudta meg. A lövöldözésre a szomszédos ütegek katonái bekerítették az olasz különítményt, s a nyomukban felfejlődő gyalogsági támadást visszaverték. Apámat a sötétben halottnak vélték, és hajnalig ott feküdt sorban az olasz és az üteg halottjai között, míg aztán a parancsnoka, aki a „dögcédulákat” szedte le az elesettek nyakából, észrevette, hogy apám zihálva lélegzik.
A tábori kórházi kezelés után Szombathelyre vitték, majd pár heti kezelés után határozatlan időre szóló eltávozást kapott, s így hazament szülőfalujába, Erdődre. (Erdőd = Ardud, Szatmár megye, Románia.) A frontok nemsokára összeomlottak. A rongyos, kiéhezett katonák tömegesen hagyták ott a véres csaták, a tetves lövészárkok, a bűzlő temetetlen holtakból lakmározó patkányok, varjak iszonyatos világát. A román hadsereg – francia vezetéssel, angol jóváhagyással – Budapestig nyomult. A trianoni békeszerződés után a románok apámat közlegényként besorozták, majd hamarosan behívót is kapott. Esze ágában sem volt román katonának lenni, s a zöld határon átszökött. Emlékezett, hogy parancsnoka egy hajdúsági kisvárosban élhet (?), élt is, aki a városházán írnoki álláshoz juttatta. Itt ismerkedett meg anyámmal, egy szemrevaló leányzóval. Viszonyukból holtig tartó házasság lett, három fiúgyermek áldásával. Mindketten a pécsi temetőben nyugszanak.
Apám volt parancsnokától tudta meg, hogy hősies helytállásáért Károly csapatkeresztet és ezüst vitézségi érem kitüntetést kapott. A második világháborút légvédelmi tüzérként szolgálta végig, mint a Máramarosszigeten székelő rahói (kárpát-aljai) katonai légvédelmi kerület vezető tisztje.
A rohamkés 1942-ben az erdődi nagyszüleim lomtárából került elő, mert apám annak idején hazavitte, de a tokja elkallódott. A nevezetes gyilok – több családi ereklye között – szobám falát díszíti.
Hozzászólások