Gyermeteg lelkem
homályos galériáján
rég keretbe kerültél
– mint kopott kokott.

Madonna arcod
moccanatlan mosolya
már nem hathat rám,
vonzerőd pixelekbe tömörítve
hatástalan,
akár a Faraday-kalitkába
zárt modern mobil,
mely így tök süket,
haszontalan holmi.

Nem csicsereghetsz
és sírni sem tudsz,
kéjes vágyálmokból
testre szabott
áttetsző köntösöddel
sem csábíthat el újra,
oly sokszor megcsaltál,
oly sokat hazudtál.

Nem tagadom,
rögös életem során
számtalan vágyat
plántáltál belém,
tengernyi mámort
bocsátottál rám
s fáradhatatlanul
próbáltad elhitetni,
a boldogság kék madara
meg a bölcsek köve
csak reám várnak.

Ábránd – te csalfa némber,
bár könnyebb veled az élet.
de mindig magányos és üres.

Megosztás

Tweet