Mint megtért vándormadár
tavalyi fészke fölött,
kóbor lelkem kábán kering
múltam porlepte romjai fölött.
Mi egykor palotának tűnt
mára kiderült
vályogviskó csupán,
benne a kristálycsillárnak
– ma már tudom –
csak pucér izzó volt,
mely egy szál csupasz dróton lógott.
Míg bennem él a vers,
dallamos hárfaakkordnak tűnik
majd leírva rendre megkopik,
sarokba vetett citera
hamis hangja hallik ki belőle.
Csupán megkopott klaviatúrám
kelt önálló életre
és űz csúfos gúnyt velem,
vagy megerjedtek bennem már a szavak,
hogy bűzös felhőket eregető
élvezhetetlen lőre válik belőlük?
Nem tudom, nem értem,
de érzem, betűcsatáimat
győztesen ma meg nem vívhatom.
Most csak ennyire telik,
jelenleg szomorúan szól
s elcsuklik máskor víg dalom.

Megosztás

Tweet