talán sosem merül homályba
mit elveszítünk utunk során
elgurult üveggolyó
megkopott ólomkatona
reménytelen diákszerelem
családi havária
előbb apám
aztán anyám
az önmarcangoló fájdalom
gyakorta ránk tekeredik
mint dzsungellián
megkapaszkodik agyunk redőiben
átszőve jövőnket is
mit magunk mögött hagyhatnánk
mondd
miért cipeljük gyöngyöző homlokkal
miért nem ad számunkra feloldozást
új szerelem
vagy a megigazulás
batyunkat magunk csomagoljuk
s gyömöszöljük fájó emlékekkel tele
hamuban sült boldogság helyett
pedig
lehetne másként is élni
vidáman és felhőtlenül
mi mégis
emlékezetünk kristálygömbjébe zárva
babusgatjuk
gyakorta megidézzük
túldimenzionált veszteségeinket
Hozzászólások