1.
Az első magyar költőre, Balassi Bálint (1554-1594) emlékezünk. A felvidéki Amphion, Balassi Bálint vitéz katona, a magyar reneszánsz költőjének életútja igen bonyolult. Zólyom várában született 1554. október 20-án. Tízesztendős korától a zólyomi vár prédikátora, Bornemissza Péter nevelte, de nemsokára, 1566-tól Nürnbergben tanult. Ám tanulmányai kezdetén nagy teher volt számára az élet az idegen földön, de teljes erővel a tanulásba, az új ismeretek elsajátításába vetette magát. Sajnos apját 1569-ben letartóztatták összeesküvés gyanúja miatt. Ennek okán a család Lengyelországba menekült. Abban az időben sokat olvasott, és németből fordított protestáns elmélkedéseket. Számára a Báthory-ellenes fegyveres vállalkozás rosszul sikerült, sebesülten fogságba került, de a fejedelem Erdélyben megbocsátott neki, sőt megkedvelte a nyíltszívű, nyílt szavú ifjút. 1577-ben hazatért, közben apja meghalt…
A hazatérés utáni évekről Koncsol László imígyen írt: „Atyja már halott, s ettől fogva csupán kaland, hánytatás, kapkodás és kudarc a végzete. A hátralévő tizenhét év alatt több kalandregénybe s egy vaskos kötet humanista szellemi novellára való élményt gyűjt emlékeinek asztagába. Katona és bujdosó, ősi birtokait több vármegyében visszaperlő és erőszakos birtokfoglaló, mindenből kiforgatott főúr, szép főrangú asszonyok és özvegyek hódolója vagy széptevője és kiszolgáltatott nők rettegtetője, várvédő hadnagy és magányos portyázó, kóbor vitéz…”
A szép asszonyok és özvegyek közül a legkitartóbban – de reménytelenül hat éven át – Losonczy Annának udvarolt (Anna-versek). Végül 1584-ben feleségül vette unokatestvérét, Dobó Krisztinát, és elfoglalta annak sárospataki birtokait. A rokonság az erőszakos behatolást, birtokfoglalást nem hagyta annyiban, pert indítottak ellene. A hosszan húzódó per végül is úgy végződött, hogy 1588-ban a vádakat elejtették, ámde a házasságát érvénytelenítették…
Mélységes szerelme újra fellángolt Losonczy Anna iránt, de a frigyből ezúttal sem lett semmi, csak a Júlia-versek őrzik a nagy szerelem szép emlékét. Szinte megváltás számára az 1589-es új hadjárat, amelynek hírére Lengyelországba vándorolt. Lengyelhonban írta a Célia-verseket; múzsája Szárkándy Anna (Wesselényi Ferencné), egy újabb asszony az életében. Hazatérése után, 1591-ben ismét hadba vonult, részt vett Divény és Kékkő ostrománál. Mígnem 1594-ben Esztergom ostrománál török ágyúgolyótól származó sebeibe halt bele.
A Palóc Társaság 1993 októberében, Balassi Bálint kettős évfordulóját megelőzően, a kékkői várba invitált. A ködös, borongós októberi reggelen bizony nagyon is kéknek látszott az ősrégi vár. A buszállomásról gyalog kaptattam fel a várba. A Balassák sasfészkének egyik termében kellemes hangulat fogadott. Az asztalon virág, a falakon régi festmények, köztük Balassa Bálint arcképe, ám vendéglátóim gyorsan figyelmeztettek, hogy ne tévesszen meg a kép, mivel egy száz esztendővel későbbi Balassa-rokont ábrázol. A kései utód kalandozásaival ugyan túlszárnyalta a vitéz költőt, de a költészetben csak epigonja maradt…
A kékkői Balassi-szimpózion eredményes volt, sok szép előadás, hozzászólás hangzott el. Hrubík béla, a lelkes magyar „palócok” egyike Balassi Bálint életéről és munkásságáról tartott előadást, majd Urbán Aladár, a Palóc Társaság alapítója elmondta, hogy a kettős évforduló jegyében szeretnének a kékkői, valamint a zólyomi várban is emléktáblát elhelyezni. A zólyomi várat dr. Jozef Heneš, a vármúzeum igazgatója képviselte, a házigazdánk pedig dr. Vladimir Siváček múzeumigazgató volt. A pozsonyi Magyar Kulturális Központot az akkori igazgató, Sunyovszky Sylvia és az intézmény titkára, Szabó László képviselte.
Az elhangzott előadások utáni vitából kitűnt, hogy a „Balassi-kultuszt” közkinccsé kell tenni, mivel költészete meghatározó hatással volt a magyar és a szlovák költészet fejlődésére is. Balassi a történelmi Felvidéken született, és életének jelentős részét itt töltötte. Hamvai a hibbei katolikus templomban, a családi sírboltban pihennek. Zólyom várában, ahol született és gyermekkorát töltötte, a születési évforduló tiszteletére szobrot vagy emléktáblát kell állítani. Ugyancsak emléktábla kerüljön a kékkői vár falára, amely ősidők óta a Balassák birtoka volt…
Aztán a tanácskozás befejező részében az érintettek mondtak véleményt. A zólyomi igazgató mintha egy picit habozott volna, fontosnak tartotta a szobor vagy emléktábla elhelyezését, de a felsőbb hatóságok beleegyezésére, jóváhagyására hivatkozott. Dr. Vladimír Siváček, a kékkői igazgató határozottabb volt, kijelentette, hogy emléktábla elhelyezésének és méltó emlékünnep megrendezésének nem látja akadályát. „A vár mindig a Balassáké volt, közülük a kimagasló Balassi Bálint megérdemli az emléktáblát és emlékszobát is kaphat állandó jelleggel” – mondta az igazgató.
Sunyovszky Sylvia arról biztosította a jelenlevőket, hogy tekintettel az ügy fontosságára és az idő sürgősségére, tájékoztatni fogja minisztériumát, és majd a szlovák és a magyar minisztériumok egyeztetik nézeteiket, s azok után sor kerülhet a tervek, javaslatok megvalósítására.
A magyar lantos kettős évfordulójának megünneplésével kapcsolatban 1994 elején jó híreket kaptunk. Megjelent Balassi gyűjteményes kötete, de nagyon hamar el is fogyott. A Kékkőn elhangzott feladatok – ami az emléktáblák elhelyezését illeti – beindultak. Hírt kaptunk Balassi Bálint mellszobrának készüléséről a zólyomi vár részére és a kékkői emléktábláról, domborműről is. Ugyancsak jó hír volt, hogy restaurálják a hibbei emléktáblát, amely az idők során megrongálódott…
No, de azért mégsem mentek oly gördülékenyen a dolgok, mint azt elképzeltük. Az egyik szlovák napilap olvasójához (?) eljutott a hír, hogy Balassi Bálint kerek évfordulójának tiszteletére a szülői vár falán emléktáblát és mellszobrot helyeznek el. Nyomban tollat ragadott és tiltakozott eme „nacionalista” elhatározás ellen, illetve tudtul adta ország-világ előtt, hogy csak egy feltétellel ért egyet a „táblaavatással” és a „szoboremeléssel”. Ha Magyarországon a magyarok egy szlovák nagyságnak is táblát, szobrot emelnek…
Néhány nappal később ugyanazon lap hölgy olvasója szembeszállt a javaslattal, mondván, hogy Balassi esetében reciprocitásnak helye nincs, hiszen Zólyomban, Szlovákiában született, szlovákul írott verseit Bécsben megtalálták, tehát szlovák költő volt, csak mások kisajátították. Nyugodtan jöhet az avatás; egyetlen feltétellel: a szöveg „csak” szlovák legyen!
2.
A zólyomi vár
Egy szolgálati utam alkalmával megálltam Zólyomban is, s természetesen meglátogattam Henes igazgató urat. Az előző számban ismertetett nem szívderítő üzenetekre csak legyintett, és derűlátóan ennyit mondott:
– Nézze, ma május dereka van, de június 15-én emléktáblát és szobrot avatunk a nagy reneszánsz költő, Balassi Bálint tiszteletére. Az ünnepélyes tiszteletadásra remélhetőleg eljönnek Zólyom polgárai és mindazok, akik számára a történelmi Balassi név jelent valamit. Azt a bizonyos lapot, a Republikát pedig nem kell olvasni, nekünk az említett véleményekhez semmi közünk sincsen…
Búcsúzóul megtudtuk, hogy az ünnepélyes alkalomra elkészül egy szerény szlovák fordítás is Balassi verseiből, amely bizonnyal közelebb hozza a költőt a szlovák olvasókhoz.
Hosszú időnek, évszázadoknak kellett eltelnie, hogy Balassi Bálint, a reneszánsz magyar költő neve ott ragyogjon a nemesi családi fészek, a zólyomi vár falán, ahol a költő született. Kő Pál neves magyarországi szobrászművész alkotása, a kifejező egyszerűségében is hatásos dombormű, remélhetőleg örök időkig a vár főbejáratának bal oldalán jelzi, hogy mindnyájan büszkék lehetünk Balassira…
Emlékezetes napon, 1994. június 15-én, a fél háromkor kezdődő ünnepségen megtörtént a táblaavatás.
A külső várudvar főbejárati része megtelt emberekkel, és ami a lényeges: sok-sok fiatal érkezett Losoncról, Fülekről, Rimaszombatról, Nagykürtösről. Megható volt a bevezető is, Balassi Bálint versét, Vojtek Kondrót fordításában, Dusan Blaskovic szlovák színművész adta elő (azóta a színész és a fordító is elhunyt), Dusan Lizon, Zólyom akkori polgármestere ezeket mondta: „Balassi Bálint nemzetiségi hovatartozását lényegében az fogja eldönteni mindig, hogy milyen nyelven olvassák. Alapvetően téves és káros lenne figyelembe venni azok nyilatkozatát, akik még egy sorocskát sem olvastak Balassi műveiből, olyanok pedig – talán önhibájukon kívül – nagyon sokan vannak…”
A zólyomi Balassi-emlékrendezvényhez tartozott még a vár királyi termében megtartott ünnepi műsor, a sok-sok virágcsokor és koszorú. Végeredményben meggyőződhettünk arról Zólyomban is, hogy a két nemzetnek van még bőségesen egymást összekötő, fel nem fedezett pontja. A zólyomi fényes, napsütéses, júniusi Balassi-emlékünnepségen úgy éreztem, megállt az idő, teljes az elégedettség és az öröm, boldog emberek között vagyok!
Októberben gyönyörű napsütésben érkeztünk Kékkő várába, hogy lerójuk kegyeletünket Balassi Bálint előtt. Néhány perccel tizenegy óra után a budapesti Balassi Bálint Gimnázium énekkara jelt adott a kezdésre, és a várudvaron megkezdődött az ünnepség. Az énekkar szereplése után Ján Lenhardt, Kékkő polgármestere üdvözölte az egybegyűlteket és a magyarországi vendégeket. Rövid mondandójában hangsúlyozta a Balassi-Balassa család helytállását évszázadokon át, a török időkben és a legsúlyosabb állapotok közepette is. Különösen Balassi Bálintra, a magyar líra megteremtőjére büszkék a kékkőiek, aki nagyon fiatalon, 40 esztendős korában hunyt el…
A polgármester után Czine Mihály, a Felvidéket és a felvidékieket szerető kiváló irodalomtörténész következett (sajnos már ő sincs közöttünk). Ezeket mondta: „Nagyon szép dolog, hogy a kékkőiek büszkén emlékeznek Balassi Bálintra, mert itt is születhetett volna, itt jegyezték be az anyakönyvbe, és ez a táj isten különösen kedves tája volt már akkor is, mert a legnagyobbakat adta: Balassit, Mikszáth Kálmánt, Madách Imrét a magyaroknak, Janko Krált és Skultétyt a szlovákoknak, a szlovák irodalomnak. Balassi Bálint az áldott szép napot és a sík mezőt innen érezhette valamikor a XVI. század derekán. Azt is tudta, hogy áldott szép pünkösdnek gyönyörű idején és nehéz időkben is seregekben kellett harcolnia, emberként helytállnia, és ő volt a legbűnbánóbb ember is.”
A színes, ünnepi műsorban szót kapott még Vojtech Kondrót, a Balassi-líra szlovák fordítója, a Musica Historica együttes. Kuncz László énekelte Balassi dalait – szlovákul is – Kecskés László lantművész kíséretében. Ám az ünnepség fénypontja a Balassi-dombormű leleplezése volt: Urbán Aladár kézmozdulatára hullott le a fehér lepel, és elénk tárult Balassi Bálint, a vitéz és költő egy személyben…
A Balassi-emléknap méltó záró része volt a közös magyar-szlovák találkozó, kötetlen beszélgetés, eszmecsere a múltról, jelenről és a jövőről. A Balassi emlékének szóló pohárköszöntő után a kékkői dombok lankáin termett borocska mellett elmondhattuk, hogy él az emberekben a szeretet, az egymás és múltunk iránti tisztelet, értékeink megbecsülése.
Ha Királylehota felől – a Tátra kapujának is nevezik, ott született Stróbl Alajos (1856-1926) szobrászművész – közelítjük meg Hibbét, elsőnek a XIII. század végén épült katolikus temploma tárul elénk, majd a távolban a Kriván hegyormai fehérlenek. A Balassi családból először Sulyok Annát – Balassi Bálint édesanyját – temették oda 1573 közepe táján, majd négy esztendővel később temették a templomba, felesége mellé Balassi Jánost, miután 1577. május 6-án Vágbeszterce várában elhunyt…
A hibbei római katolikus templom őrzi Balassi Bálint hamvait
A Balassi fivérek temetésére 1594. augusztus 22-én került sor. A két testvért, Bálintot és Ferencet egyszerre, együtt temették el Hibbén, noha azok különböző helyen és időpontban hunytak hősi halált.
Bálint sebesülése áldozócsütörtökön történt, ami nem volt halálos, az ágyúgolyó mindkét lábát érte, de csontot nem tört. Élt még néhány napig, mígnem május 30-án keserves kínok között elhunyt. A jezsuita Dobokay Sándor gyakran meglátogatta a beteg költőt, és beszélgetett vele. A költő halála előtti napon az esti órákban meglátogatta és feljegyezte Balassi szavait: „Christus – úgymond – megholt én értem, és hogy kételkedjem? Te katonád voltam, Uram, és én az te seregedben jártam.” Esztergomból Újvárba szállították…
A költő öccse, Ferenc még május 1-jén sebesült meg Turánál, Hatvan alatt. A sebesülését túlélte, de július 17-én Husztnál, a tatárok elleni csatában – még előző sebeit ki sem heverte – elesett, a tatárok lemészárolták…
A templomban lévő mai emléktábla nem a régi, mivel a hibbei templom 1633-ban leégett, és akkor pusztultak el az eredeti sírkövek. Hibbe a Tátrába látogató kései utódok zarándokhelye.
Hozzászólások