Zs. Nagy Lajos (1935-2005) költő, prózaíró, humorista, újságíró, A Hét – egykoron a felvidéki magyarság kulturális, képes hetilapja volt – riportere, állandó munkatársa, verses és prózai köteteinek felsorolása bizony hosszadalmas lenne. A Szlovákia fővárosától távol eső Zsély községben született, a régi területi besorolás szerint Mikszáthfalván, Nógrád vármegyében, ma a szülőfalu neve Zelovce, Nagykürtösi járás és Besztercebánya a vármegye, pontosabban a Besztercebányai Kerületi Önkormányzat területén fekszik.
Édesapja, Nagy Lajos gépészkovács volt, azaz nemcsak lovakat patkolt, kereket javított, kocsit vasalt, hanem nyáron csépelte a gabonát, ősszel és tavasszal szántotta azon gazdák földjét, akik arra rászorultak. Apjával nem találkoztam, de az apró termetű édesanyjával, szül. Kovács Máriával igen, egy nyári napon Kajtor Pál agrármérnök barátommal, aki akkor az Ipolysági Mezőgazdasági Szövetkezet elnöke volt, és néhány környékbeli falu mezőgazdasági életét irányította. A múlt század kilencvenes éveinek végén történhetett, akkor Lajos már nyugdíjas volt, lapunk, A Hét már rég megszűnt, egy másik lapnál, az Életünknél voltam riporter. Az ipolysági mérnök barátomnál, Palinál jártam riportúton…
Kajtor Pál nagyon jól ismerte Zsénagyot, Zsélyben születtek, ám a költő idősebb volt nála vagy tizenöt esztendővel. Pozsonyban gyakran találkoztak, mert Pali a nyitrai agráregyetem elvégzése után a hatvanas években egy ideig újságíróskodott a Szabad Földműves című parasztlapnál, de végül is visszatért szülőföldjére, abbahagyta az újságírást.
Most azonban ott tartunk, hogy szép nyári délelőtt volt és miután körülnéztünk a határban – persze a szövetkezet szőlejét és pincéjét sem kerültük el –, az elnök irodájában beszélgettünk. Az órámra pillantottam, mire Pali megszólalt:
– Nagyon sietsz? Úgy gondoltam, hogy itt a szövetkezet konyhájában megebédelünk, legalább megtapasztalhatod az ipolysági asszonyok főztjét, és utána ellátogatunk Zsélybe. Öcsém ott a szövetkezet elnöke, van vele némi aratás előtti megbeszélni valóm, utána pedig meglátogatjuk Lajost – mondta a maga megszokott nyugodt tempójában.
A meghívást elfogadtam, az ebéd is kitűnő volt. A levesre már nem emlékszem, de a második fogásra igen, remek töltött káposzta volt. Ebéd után aztán nekivágtunk az Ipoly völgyének…
A falvakat elhagyva sárguló gabonatáblák hullámoztak az utak mentén, a levegőben már érezni lehetett a közelgő aratást. Arra is figyelmes lettem, hogy az Ipoly mente gazdag madárvilágának ékességei a gólyák. Az egyre fogyatkozó szép és nagy madaraink kelepelése a kéményeken s villanypóznákon fészkeikben különleges érzelmeket kelt az ember szívében…
Zsélyben a szövetkezet irodája előtt parkoltunk le. Pali barátom egyenesen az iroda felé tartott, már várta egy szálfatermetű ember, a zsélyi szövetkezet elnöke. Az első benyomásra nem nagyon hasonlítottak egymásra, de miután megszólalt az elnök, megbizonyosodhattam, hogy testvérekről van szó.
Nem sokat időztünk a szövetkezet telepén, gyorsan megbeszéltük a dolgaikat. Az alkatrészeket, kerekeket, csavarokat, tömítéseket, amire szükségük volt Paliéknak, sofőrünk gyorsan bepakolta a kocsi csomagtartójába. Búcsúzás után Zsénagy szülőháza felé indultunk.
Kora délután volt, már napsütéses tiszta idő, nagyon kedvező a nyaralásra, fürdőzésre. Zsély utcái csendesek, kihaltak voltak. Pali szólalt meg még mielőtt megkérdeztem volna:
– Itt állott a szülőházunk. Öcsém új házat épített, ugyanúgy én is Ipolyságon, a régit eladtuk. Az új tulajdonosa lebontotta és újat húzott fel helyébe. – Pali hangjából némi nosztalgia csengett ki. Bizony a múlt emlékei egy picit gondolkodóba és borongós hangulatba döntik az embert.
Nosztalgiázásra nem maradt sok idő, mert a költő Zs. Nagy Lajos szülőháza, mostani lakása, otthona elé értünk. Pali megállásra szólította Jóskát, a sofőrünket. Miután kiszálltunk gépkocsinkból, a kiskapu felé vettük utunkat. A füves udvarban a szomszéd falának árnyékában apró asszonyka üldögélt, pihengetett egy széken. A kiskapu nyikorgására vagy zörejére aztán felénk fordította az arcát és miután megismerte Palit, felpattant – tüzes menyecske fürgeségével – a székről, s felénk indult.
– Te vagy az Palikám? Ki ez a derék magyar ember veled? – kérdezte fiatalos hangon, szívből jövő örömmel a látogatók iránt.
– Én vagyok, Mari néni. De láthatja, én is már kezdem az öregedést, őszül a hajam! A kísérőm pedig Árpi, Lajos barátja a szerkesztőségből. No, nem az Ozsvald, a költő… – mondta Pali barátom némi magyarázatul.
– Tudom, tudom… Lajoskám mesélt Árpádról, még azt is tudom, hogy a Zoboraljáról, innen messziről van – vágott Pali szavába az apró termetű, de még mindig szívósnak tűnő Mari néni.
– Lajos? – terelte más irányba, azaz látogatásunk célja irányába a szót Pali.
– Jaj, gyerekeim, rosszkor jöttetek. Lajos bement Nagykürtösre a kórházba ellenőrzésre, de úgy látom, hogy ma már nem fog hazajönni. Talán ott marad a lányomnál, de az is lehet, hogy ott fogták a kórházban. Az utóbbi időben a gyomrára panaszkodik, rengeteg orvosságot szed – hangzott a válasz.
– Ne orvosságokat szedjen, mondja meg neki Mari néni, hanem ebből az ipolysági leánykából és vörös borból igyon! – mondta Pali és átnyújtotta Lajos édesanyjának a műanyag tasakban lévő magunkkal hozott két flaskó bort.
– Jaj, Palikám, nem szabadna Lajosnak bort sem innia, de nehezen tudja megállni, hogy ne igyon, csak ha vigyázok rá! – szólt Mari néni, de azért az ajándékot elfogadta és befelé invitált bennünket…
Lajos szobájának fehérre meszelt falain néhány kép lógott. Első áldozási képe, egy későbbi felnagyított, festett kép, amelyen nagyon hasonlított bajuszkájával és dús hajával Petőfire, valamint esküvői képük Terikével tekintett ránk a falról. Vetetlen, tiszta ágy, szekrény, asztal és az asztal körüli székek jelezték Lajos szobájának a berendezését. Az asztalon könyvek, újságok és levelek hevertek, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy Zs. Nagy Lajos a költő, novellaíró, a humoros karcolatokban verhetetlen felvidéki újságíró, az élő, erővel ható riportok készítője a külvilággal tartja még a kapcsolatot.
Egy picit elgondolkodtam az emberi élet sorsa felett. Mi lesz velünk, hogyha eljár az idő felettünk? Amikor ott jártunk Lajos függönyökkel beárnyékolt, kellemesen hűvös szobájában, a költő alig múlott hatvanöt éves, és már kezdett feledőbe menni a neve, mert nem publikált. Visszavonult, csak itt-ott az irodalmi lapokban, a szlovákiai Irodalmi Szemlében jelentek meg versei, amelyeket nagyon kevés ember, vagy talán csak az irodalmárok olvastak. Régi író, költő és újságíró társai sem keresték fel, mert szülőfaluja félreesik a világtól, és ha jönnek látogatók, akkor meg nincs otthon. Az orvosánál van, vagy talán éppel elbujdosik a világ zaja és gondjai elől…
2.
Zs. Nagy Lajost zsenge, pozsonyi diákkoromban ismertem meg. Talán főiskolás volt, vagy már a rádió magyar adásánál dolgozott, de az is lehet, hogy az Új Szónál újságíróskodott. A lényeg az, hogy tartotta a kapcsolatot a pozsonyi magyar diákokkal, közép- és főiskolásokkal. Még szurkolni is együtt jártunk a pozsonyi Cséhá (Cervené Hviezda, CH) rendőr- és katonacsapatának. Abban az időben Pozsonyban a Slovan csapata vitte a prímet – ma sajnos csak a másodosztályban játszanak –, mérkőzéseikre kijárt harminc-negyven ezer ember. A Cséhának csak párszázan drukkoltak, köztük a magyar diákok, annak okán, hogy a katonák között volt néhány magyar játékos is. Közülük Kacsányi Lacira Losoncról és Molnár Palira emlékszem, aki párkányi származású volt. Lajost láthattuk a „magyar” bálokon és az Ifjú Szívek, akkor alakuló magyar művészegyüttes énekkarában is. Node, ismertük verseit az Új Ifjúságból és más magyar lapokból.
Aztán volt egy kis borozó, nem messzire a Mihály kaputól, egy mellékutcában, a Pirítós, ahol olcsó bort és hozzá friss pirítós kenyeret lehetett kapni, nos ott is találkozgattunk, danolásztunk magyar nótákat és népdalokat. Onnan sem hiányzott Zsénagy, de sosem hencegett azzal, hogy ő költő, verseket ír és újságíró. Csak úgy mellékesen teszem szóvá, hogy valamikor a századfordulón jártam a Pirítós utódjában, átformált borozójában, de nem éreztem magamat jól. Hiányzott a pörkölt és fokhagyma illata, ami mindjárt a bejáratnál megütötte az ember orrát. Ráadásul két deci borért, meg egy kávéért annyit fizettünk, mint amennyiért régen egy estét is át lehetett volna mulatni…
Az ötvenes évek utolsó fertályában a szlovákiai vagy a felvidéki magyar irodalom történetének igen fontos állomása volt 1958. Ugyanis abban az esztendőben jelent meg a „Fiatal szlovákiai magyar költők” c. antológia, benne a „nyolcaknak” is nevezett költők versei. A kötetet dr. Turczel Lajos (ma 89 éves) egyetemi tanár szerkesztette, válogatta és írta az előszót is. Az alábbi, szépen csengő és biztató szavakkal, gondolattal bocsátotta útjára a nyolc fiatal titánt: „Fiatal költők, reménységek, előre a csillagokig!” A kötet szerzői: Cselényi László, Fecsó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor és Tőzsér Árpád. Közülük már csak Cselényi László, Gyüre Lajos, Tőzsér Árpád él és alkot…
Az antológiát annak okán említem, mivel igen fontos volt a megjelenése Zs. Nagy Lajos életében is. Az antológia visszhangot, vitákat váltott ki; recenziók, tanulmányok jelentek meg róla. Képletesen szólva a kritikusok „darabjaira” szedték, alkotóit külön-külön górcső alá vették, elemezték. A legnagyobb visszhangot Barsi Imre (1910-1996) vitaindító írása keltette, amely az Új Ifjúságban jelent meg 1959-ben, február 17-én. Több hozzászólás, vitázó cikk követte a bevezető írást, amelyekből a ma embere csupán annyit érthet meg, hogy a vitázók pontosan tudták, ki, merre tart majd a költők közül, vagyis mennyire viszi a poétikában. Noha, akadtak olyan szemléletek is, hogy költőink nem eléggé harciasak és nem állnak ki a jövő (értsd szocializmus) eszméi mellett. Maga Barsi is számon kérte a pártosságot és keményen hangsúlyozta a költői állásfoglalás fontosságát.
A vitatkozók a kötet többi alkotójához mérten terjedelmesebben foglalkoztak Cselényi Lászlóval, Tőzsér Árpáddal és Zs. Nagy Lajossal. Zsénagyról azt írták, hogy „szerény, csöndes ember, és őszinte, de szenvedélyes költő. Verse, a Forró szívvel, olvasókönyvbe kívánkozik. Önmagáról és minden költőtársáról vall.” A lényeg az, hogy Zsénagy és társai, a „nyolcak” indították el és formálták a háború utáni felvidéki magyar líra arculatát, fejlődését…
Ámde, őszintén bevallom, hogy a közel ötven esztendeje lezajló vitából, akkori tizenhét éves fővel bizony keveset értettem. Annyit azonban sejtettem, hogy a vita célja a jószándékú segíteni akarás, figyelmeztetés a költői kötelességre és felhívás a jövő iránti elkötelezettségre volt…
Zsénagy legtermékenyebb korszaka és életének legszebb időszaka a hatvanas, hetvenes évekre tehető. Mindamellett, hogy bohém életet élt, rengeteget utazott és sok időt töltött a kiskocsmákban, poharazgatott egyszerű emberekkel, ivócimboráival, maradt ideje a családjára – két fia volt – és a munkára is.
A minap Pozsonyban volt főszerkesztőjével, a nyolcvanadik életévét ünneplő dr. Major Ágostonnal beszélgettem. A Hét, a Csemadok kulturális hetilapja 1956 decemberében indult. Lényegében kezdetétől támogatta a felvidéki magyar irodalmat, helyt adott a költők és a prózaírók munkáinak, de támogatta a képzőművészetet is. Nem csoda, hogy vonzódtak a laphoz, és munkatársai, szerkesztői voltak: Cselényi László, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy lajos költők, a prózaírók közül pedig Duba Gyula, Ordódy Katalin és Mács József. Ozsvald Árpád pedig a lap helyettes szerkesztője volt. Major Ágoston 1961-ben került a Hét élére és tizennégy éven át igazgatta, vezette, szerkesztette a lapot. Ám 1975-ben eltávolították a Hét éléről. Node, nem a sérelmeiről kérdeztem, hanem Zsénagy iránt érdeklődtem:
– Amikor kineveztek a Hét főszerkesztőjévé, a harmincas éveimet tapostam. Egy remek, alkotó társaság, szerkesztőség közepébe csöppentem. Minden erőnkkel arra törekedtünk, hogy emeljük a lap példányszámát és természetesen a színvonalát. Talán akkortájt indult meg a Hét melléklete, a Fórum, amelyet Mács József és Ozsvald Árpád szerkesztett. Küldetése az irodalom népszerűsítése volt, de sosem zárkóztunk el az úgynevezett „magyar kérdés” elől, a szlovákiai magyarság helyzetét, iskolarendszerét, kultúráját taglaló, elemző írásoktól. Hatvannyolc után, 1970-ben a Fórum mellékletet betiltották. Zs. Nagy Lajos is írt a Fórumba, de inkább verseket és karcolatokat, neki a képes beszámolók, riportok készítése volt a feladata. Bohémnek tartották, mert az volt, igazi bohém, városi életet élt. A kávéházak és borozók, kiskocsmák között mozgott. Attól függetlenül soha nem voltak vele problémáink, mindig időben teljesítette a feladatát, az írást. Mindig, időben leadta remekül megírt riportjait. Mint volt főszerkesztője, csak a legjobbakat tudom róla mondani. Szavaimat feketén-fehéren bizonyítják írásai, csak bele kell lapozni a Hét régi példányaiba – mondta a nyolcvanesztendős, de még mindig jókedvű és optimista, nyugalmazott főszerkesztő, Major Ágoston.
3.
Zs. Nagy Lajos első versét 18 éves korában, 1953-ban közölte az Új Szó, de lényegében 1957-től kezdett rendszeresen publikálni. A már említett „nyolcak” kötetének megjelenése után, az egykoron József Attilával is kapcsolatot tartó Fábry Zoltán azt írta róla, hogy élményhiány, meg önállótlanság jellemző verseire. Szerencsére Fábry elmarasztaló és megfellebbezhetetlen ítélete – vele nem mert senki szembeszállni – nem okozott különösebb traumát a költő lelkivilágában. Az viszont tény, hogy csak 1964-ben jelentkezett első verseskötetével: Ének a tisztaságról, Pozsonyban jelent meg. A következő verseskötete, a Tériszony 1968-ban, az Üzenet a barlangból 1971-ben jelent meg. Első prózai kötete az Emberke, küzdj! Szatírák, karcolatok, humoreszkek 1975-ben látott napvilágot, amely nem maradt visszhang nélkül, különösen, hogy a humor és a szatíra műfaja ritka madár (Rara Avis) volt tájainkon, csupán Duba Gyula művelte magas szinten, rajta kívül csak nagyon ritkán jelentek meg embereket megnevettető, az emberi elméket csiklandozó írások.
Ugyanis veszélyes volt a humor, különösen, ha magukat igen fontos embereknek képzelő elvtársakról szólt. A minap olvastam, hogy Mács József megfricskázta az államdíjas Egri Viktor (1898-1992) valamelyik művét. Az Új Szó pártgyűlésén is foglalkoztak az üggyel és a fiatal szerzőt megrótták, majd 1957-ben, amikor az Új Szótól kirúgták, bűnéül rótták fel többek között a szóban forgó humoros írását is…
Ámde kanyarodjunk vissza Zs. Nagy Lajoshoz, és folytassuk ott, hogy Isapur dalai, versek 1977-ben, a Cudar elégia szintén verseskötete 1981-ben jelent meg. A kötetben válogatott verseit adta ki, és nem tagadja meg önmagát, 1981-et írunk, az ország túlvan a „normalizáció” időszakán, a dolgok úgy ahogy rendeződtek, de azért még senki sem sejti, hogy közeleg 1989, s akkor majd történnek dolgok. Figyeljük verseinek címeit: Apage Satana; Purgatórium; Noé dala; Csehszlovákiai magyar költő fohásza az úrhoz; És majd eltűnök; Nagyapám kalapácsa; A kovács fia énekeljen?…
Érdemes újra olvasni verseit, a Pálinkás jóreggelt! címűben írja: „Így köszön rám a szomszéd, villanyszerelő, / aki még csak nem is sejti, hogy számomra / mindenféle szeszek megtéltattak, a pálinkákat, / söröket, borokat eltiltotta egy zöld szemű / orvosnő, aki mellesleg Sophia Lorenre hasonlít…”
Aztán a verseket a „Rendetlen napló”; Szatírák, karcolatok, humoreszkek váltották fel 1985-ben. Majd gyermekverseinek gyűjteménye: Megfogtam a tündér sarkát 1986-ban jelent meg. Újabb váltás: Az elpárolgott fazék, megint szatírák, karcolatok 1988-ban. A Nagyképűtlenségek, vékonyka, negyvenöt oldalas füzetecskéje már 1992-ben a rendszerváltás után jelent meg. (A Hetedhéthatárban 2000 februárjában írtunk róla.) Ezután még megjelent a Szárnyas történetek; humoreszkek (1993); Édeni vihar, új versei (1994); Hamar Laci és az eretnek, gyermekversek (1995)…
Zs. Nagy Lajos munkásságáról sok-sok tanulmány és ismertető született. Írt róla Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád, Mács József és terjedelmesebb tanulmánykötetet Szeberényi Zoltán, irodalmi oktató, a nyitrai tanárképző docense. Jómagam is írtam néhányszor Zsénagyról, költészetéről és mint költőről, emberről. Az Emberke, küzdj! című kötetéről írott gondolataimat (1975) imigyen sommáztam: „Zs. Nagy Lajos kötete 42 novellát, karcolatot tartalmaz. A humoros, groteszk írások számbelileg a maguk oldalára billentik a mérleg mutatóját, mégis az az érzésem, hogy a lírai hangnemben írt alkotások, vallomásai önmagáról – fejfájásról, fogfájásról, fülcsengésről, egyszóval emberi gyarlóságokról – adják a kötet igazi értékét.”
Írásomhoz csupán annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a Szabad Földműves szilveszteri számában jelent meg M. Á. szignóval és hozta Lajos „Szilveszteri levél” c. írását is. Ekkor már az volt a helyzet, hogy eltanácsoltak a pedagógiai pályáról és februártól a verebélyi Teslánál dolgoztam, mint anyagbeszerző. A szerkesztőnek biztos kellemetlensége lett volna, ha teljes névvel közli az írást. Azután már sem névvel, sem szignóval nem közöltek tőlem írásokat a szlovákiai magyar lapok, és kizártak a Csemadokból, a magyar kulturális egyesületből is…
A rendszerváltás után, amikor már a Hétnél, egy szerkesztőségben dolgoztam a költővel, az egyik alkalommal rákérdezett, hogy én írtam-e a neki is tetsző írást?
– Képzeld el, felhívtam a szerkesztőséget, hogy megtudjam, ki volt a szilveszteri számban megjelent írás szerzője. Csalódnom kellett, mert válasz helyett azt kérdezték, hogy miért érdekel az engem? – mondta mosolyogva…
____________________________________
Könyvbemutató Dunaszerdahelyen
A Lilium Aurum Kiadó gondozásában jelent meg Zs. Nagy Lajos Mellékhatás című kötete. A most már posztumusznak nevezhető válogatás eredetileg a költő 70. születésnapjára készült. A sors azonban a mester 2005 júniusában bekövetkezett halálával módosította a kiadó terveit, így a kötet Zs. Nagy Lajos halálának első évfordulóján látott napvilágot. A könyvet Kulcsár Ferenc író, költő és Bettes István költő mutatta be október 5-én Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban. (Új Szó, Pozsony)
4.
Zs. Nagy Lajosnak rengeteg barátja volt és sokan keresték a Hét Széplak utcai szerkesztőségében. Az utolsó években már hiába. Lajos csak nagyon ritkán ment be „munkahelyére”, csak olyankor, ha előleget kapott, vagy fizetési nap volt. Írni is nagyon keveset írt, betegeskedett, de orvoshoz nem járt és egyre több alkoholt fogyasztott. A kérdésre:
– Mit iszol, Lajos?
– Mindegy, csak ártson! – volt a válasza, amely szállóigévé vált Pozsonyban…
Mint említettem, voltak barátai, különböző értékű és rangú emberek. Közéjük tartozott a fekete harmonikás is, kinek a Fórum szálló előtti sétány egyik padján volt a territóriuma. Lajost mindig messziről köszöntötte:
– Servus Lajko, ako sa más Lajko? (Szervusz Lajcsi, hogy vagy Lajcsi?) – rikkantott a harmonikás, de közben nem hagyta abba a játékot.
– Magyarul játssz, te! – mordult rá Lajos, és ha volt neki egy nélkülözhető tízese, becsúsztatta a zenész kabátjának bal zsebébe…
Egy alkalommal együtt tartottam Lajossal a Széplak utcai Paraszt vendéglő felé, és miután lejátszódott köztük – mármint Lajos és a zenész között – a szokásos rituálé, a harmonikából a Csárdáskirálynő hangjai szöktek a magasba. Lajos hozzám fordult:
– Te zenész vagy, vagy voltál, ugye?
– Inkább voltam – válaszoltam.
– Akkor mondd meg nekem, hogy mi a különös ennek a roma muzsikusnak a játékában? – kérdezte huncutkásan.
Visszapillantottam a muzsikusra és néhány pillanat után bekattant, amit mindig furcsának tartottam:
– Vállalod az ebédemet, ha helyes választ adok? – kérdeztem én is huncutkásan.
– Az ebédet nem, de azért egy sört fizetni tudok, pedig tudom, hogy nyert ügyem van! – válaszolta, és kacagott hozzá.
– Miből gondolod, hogy veszíteni fogok? – évődtem tovább.
– Nézd, a Csemadok egész központi bizottsága veszített már ezen a fogadáson…
– Ők tudtak „hermonikázni”? – kérdeztem csallóközi tájszólásban, és megnyomtam a „hermonika” szót.
Láttam, hogy Lajos elbizonytalanodott:
– Nyögd már ki a választ! – sürgetett, és szinte belepirult.
– Az úgy van, Lajos, hogy a tangóharmonikásnak a jobb keze irányába vannak a billentyűk, vagyis a klaviatúra, bal kezével pedig a basszus gombokat nyomkodja, a basszus hangokat szólaltatja meg. Ez a harmonikás viszont fordítva zenél, ennél fogva a klaviatúra bal kezére esik, s így a magas hangok vannak felül, ugyanúgy a jobb kézzel működtetett basszus hangok. Mondom, nem kis mutatványt láthatunk, mert láttam már fordított állású gitárost, hegedűst, meg bőgőst is. Sőt a vadászok némelyike is balkezes, de harmonikással még nem találkoztam. Ezt meg kell ünnepelnünk! – mondtam, ami egy picit Lajost jobb kedvre derítette, mindannak ellenére, hogy elvesztette a fogadást…
Lapunk, a Hét, utolsó, gyászkeretes száma 1995. április 26-án jelent meg. A lap főszerkesztője, Lacza Tihamér „Morituri te salutant” című cikkével búcsúzott az olvasóktól. Bezárólag az alábbiakat írta: „Úgy érezzük magunkat, mint azok a gladiátorok, akiknek a köszöntését írásom címéül választottam: ’A halálba menők üdvözölnek.’ A küzdelem még nem dőlt el, de azt pontosan tudjuk, hogy a győzelemre nincs sok reményünk.”
Azok után aztán megkaptuk a felmondást és három havi lelépővel búcsút mondtunk a Széplak utcai szerkesztőségnek. A pozsonyiak, Pozsonyban élő kollégák és kolleginák gyorsan el tudtak helyezkedni a rádiónál, esetleg más lapoknál. Ránk, vidéki újságírókra nehezebb hónapok vártak. Zs. Nagynak nem voltak gondjai, mert nyugdíjba vonulhatott, noha az akkori nyugdíjakból nem nagyon lehetett ugrándozni, azok valóban csak „nyögdíjak” voltak.
Visszakanyarodván főszerkesztőnk „búcsúztatójához”, cikkéhez, amelynek volt egy érdekes mondata az olvasók irányába. Mégpedig: „Arra kérek mindenkit, hogy tartson meg bennünket emlékezetében.” Nem mondom, szép, optimista gondolat volt, de nagyon rövid életű, mert a rohanó, mai világban, az élet kereke nagyon gyorsan forog tovább, és ebben a nagy sebességben az emberek rohamosan felejtenek. Manapság már alig-alig emlékeznek az egykoron rangos szlovákiai magyar lapra, amely 1956 decemberében indult, egyidős lenne az ötvenhatos magyar szabadságharccal, neves írókat, költőket, tollforgatókat nevelt és vállalta a felvidéki magyarság igényeinek, kultúrájának az ápolását. Mára a lapra kevesen emlékeznek, szerkesztőire aligha!…
A lap megszüntetése, bezárása után – ami úgy történt, hogy a kultúrtárca megszűnt anyagilag támogatni – Lajos még egy-két évig felbukkant Pozsony utcáin. A balkezes harmonikástól is kaptam róla híreket. Egyébként volt két fia, az egyik ügyes kezű, jó nevű grafikus, a Nagyképűtlenségek c. verseskötetének a borítója Nagy Zoltán munkája. A másik fiáról, Attiláról nagyon keveset tudok. Olyasmit is hallottam, hogy Lajos Komáromban, egy panzióban él, ahol dr. Bajnok István orvos, nemzetgyűlési képviselő talált neki otthont. Egy alkalommal, amikor Komáromban jártam, megpróbáltam felkeresni, de már akkor elköltözött Zsélybe, édesanyjához. Akár zsélyi remetének is nevezhetjük, mert nem tartotta a kapcsolatot a világgal, nem írt, nem dolgozott, csak teltek napjai…
(Megjelent: 2006. szeptember-december)
Hozzászólások