Némi késéssel (délután kettőre beszéltük meg a találkozót) kopogtatott verebélyi lakásom ajtaján dr. Szénássy Árpád, a komáromi KT Kiadó igazgatója 2005 májusának végén. Az idei májusról majd azt fogja olvasni az utókor, hogy rekordokat döntő melegek voltak. Pontosabban május 28. volt, az akácok virágoztak, mint ama szép magyar nóta szerint, szabadon: „Tele volt a határ akácfavirággal, akácfavirágnak édes illatával…” A nóta szövegét, vagy a verset Szabolcska Mihály írta, a zenéjét pedig a híres nótafa, Fráter Loránd komponálta…

Mindezeket csupán annak okán jegyeztem le, hogy a kellemes hangulatot barátom késése sem tudta elrontani, noha előttünk volt még az ipolysági út. Ugyanis délutánra, öt órára író-olvasó találkozóra, illetve a KT Kiadó bemutatkozására, termékeinek – köztük a Múltunk Emlékei című történelmi, honismereti és turisztikai magazin – bemutatására voltunk hivatalosak.

Az időnkből futotta volna bőven az ipolysági útra, de már jó előtte beterveztük a nagyvezekényi csatamező színhelyének és az emlékét őrző oroszlánszobornak a lefényképezését. A szobrot az Esterházy-család állíttatta 1896-ban, a millenniumi évben, a csata és a négy Esterházy elestének emlékére. Ezekről majd bővebben később, de az oroszlánszoborról annyit, hogy alkotója az akkor ifjú Markup Béla (1873-1952) volt, akinek nevéhez fűződik az Országház előtti két oroszlánszobor is…

Mondom járunk a nagyvezekényi csata színhelyén és latolgatjuk, hogy hol volt felállítva a parancsnok, Forgách Ádám generális szekérvára, s honnan, melyik úton, mely irányból jött az oszmán sereg. A könyvek azt írják, hogy Taszár felől. De mennyire lehet hinni a könyveknek? Magam is könyvet szerető és mélyen tisztelő ember vagyok, de a nagyvezekényi ütközetről (1652. augusztus 26.) szóló feljegyzéseket – aránylag kevés van belőlük – egy picit óvatosan, fenntartással fogadom. Már az előttem járó zoboralji krónikás, Mártonvölgyi László (1910-1984) író is kételkedett a vezekényi ütközetről írott emlékezésében. Az „Emlékek földjén” c. könyvében ezeket írta: „Bars megye monográfiája két helyen is beszámol a vezekényi ütközetről s a török csapat számát 4000, a magyar seregét pedig 1300 emberben jegyzi fel. Török részről 6 bég, 3 aga és 17 budai előkelőség halt meg, a magyar veszteség egyik verzió szerint 550, a másik verzió szerint 48-72 harcos volt. A népi szóhagyomány azonban a tényekhez további, történelmileg nem ellenőrizhető cselekedeteket, mozzanatokat fűzött…”

Volt nekünk egy nagy tudású professzorunk, a prágai Károly Egyetem turkológia és hungarisztika tanszékének tanára, Blaskovics József (1910-1991), aki hat nyelven publikált. Turkológia mellett foglalkozott szlavisztikával és természetesen hungarisztikával is. Érsekújvár mellett, Szímön született, Komáromban a Bencés Gimnáziumban érettségizett. Aztán Pozsonyban szerzett tanári oklevelet, majd Szegeden és Prágában bővítette tudását, ahol orientalisztikai tanulmányokat folytatott. Tanítványai – és akik ismerték személyesen a Prágában élő professzort – állítják, hogy a „csodás Kelet mesefája” volt. „Habitusa egy igazi keleti mesemondóra emlékeztetett.” Nagyon szerette a fiatalokat, olyannyira, hogy a prágai magyar diákok péntek esti találkozóin az Arco kávéházban gyakorta megjelent…

Nos, Blaskovics professzor rengeteget foglalkozott és publikált a török időkről. Nem kerülte el figyelmét a nagyvezekényi csata sem. A magyarok története – Tárih-i Üngürüsz Madzsar Tárihi – című könyvében ezeket írta: „1562-ben az oszmán katonaság a madzsrisztáni Nitra tartományba hatolt, s a lakosságot rabszíjra fűzte, de Érsek Újvár parancsnoka, Forgács Ádám nevű generális ezerháromszáz főnyi madzsar (katonájával) eléjük vágott, és Vezek nevű helyen hatalmas csata keletkezett, melybe nyolcszáz oszmán és kétszáz madzsar esett el, s a százötven főnyi rabot kiszabadították. Ebben a csatában Esterházi László, Ferenc, Tamás és Gáspár nevű négy kiváló gróf is elesett.”

Van dr. Blaskovics József professzornak egy másik könyve is a százötven esztendős oszmán-török hódoltság korszakáról, amelynek címe: Az újvári ejálet török adóösszeírásai. A könyv abból a szempontból is érdekes, hogy a családi nevek alapján megállapíthatjuk, hogy egyes falvak a Zsitva völgyében mára teljesen elszlovákosodtak, pedig a török időben nem volt ott mindenki szlovák. Manapság viszont Szlovákiában divatos az egyes települések teljesen szlovák eredetének és mivoltának a hangsúlyozása!

Nagyvezekényről az alábbiakat olvashatjuk: Velky Vozokan falu, más néven Nagy Vezekín, esztergomi tímár, tartozik Barsba. Madács János, fia István legény, fia Mihál legény, Kámán Mihál, Futár Bálind, testvére Lőrinc legény, fia Janko legény, Gajdos Mihál, Isvana Mihál, Makovicky Mihál, Isvana Lőrinc, Minihár Jano, Adam Mikus, fia Jano legény, Gáspár Mihál, fia Dzuro legény, testvére Lavrinc, Gáspár Lavrinc, Adam Lavrinc, Gáspár Máté, Gyurka paholka (szolga) legény, Menyhár Jano, Isvana Mihál, testvére Luko legény, Kosztoláni Gyuro, fia Dzuro legény, fia Jano legény, Iszvolik Jano. A felsoroltak a fejadófizetők voltak. Noha a török adóbehajtó a nevek írásánál néha tévedett, azért mégiscsak kiviláglik, hogy Nagyvezekény a Zsitva völgyében nem volt egyértelműen szlovák falu…

Ha már itt tartunk, akkor mondjuk el azt is, hogy Nagyvezekénybe az emlékműhöz Verebélyről, Felsőahán (Horny Ohaj) keresztül, Aranyosmarót (Zlaté Moravce) felé vezető úton, a Sirocsina patak völgyében, Néved (Nevidzany) falun át, Vörösvárt (Cerveny Hrádok) érintve jutunk Kis-, illetve Nagyvezekénybe (Velké Vozokany). Ám a falu előtti kanyarban le kell térnünk balra, az oroszlánszobor felé vezető határi útra, amely akár esős időben is járható. Talaja kemény, kövezett.

Ámde kanyarodjunk vissza a nagyvezekényi, török elleni csatához, amely ott kezdődött, hogy a török 1652 kora tavaszán nagy erőket összpontosított Esztergom alatt. Párkánynál a törökök átkeltek a Dunán és elindultak a Nyitra és a Zsitva völgyének a meghódítására, újabb területek leigázására. Mivel hatalmas erőket – négyezernyi főt és a málhát, hadianyagot, zsákmányt és élelmezést szállító szekérkaravánt – mozgattak, nem volt könnyű a haladás. Szívós fajta volt a török, nagyon kitartóak voltak a kontyosok, ha lassan is, de biztosan haladtak előre.

Mire Érsekújvár alá értek, kémeik azt jelentették, hogy nincs értelme a várat megtámadni, mert csak néhányan őrzik, a gyönge zsákmányért nem érdemes a hatalmas sereget odavezényelni. Majd visszajövet, őszelőn, a betakarítás, aratás után lesz értelme Érsekújvár leigázásának. Érdekesebb lesz a verebélyi földvárat bevenni és védőit megleckéztetni, az 1626-ban elszenvedett vereség miatt. (Nadányi Miklós kapitánysága alatt föltartották a kontyosokat, sőt visszaverték őket.) Verebélyen sem találtak senkit. Még őrzők sem voltak a várban, a nép pedig elbújt a Zsitvamentén elterülő mocsarakban, erdőségekben. A várat azonban alaposan helyben hagyta a török…

2.

Az oszmán sereg mozgását állandóan szemmel tartották Forgách Ádám (1601-1681) érsekújvári várkapitány portyázó csapatai. De nemcsak figyelték a törököt, hanem bátran, néha-néha mint a darazsak odacsaptak neki, aztán gyors paripáikon elvágtattak, követőiket pedig egy megbúvó, másik portyázó csapat rendszerint elkapta, és lemészárolta. Így hát a török vezérek kezdtek egyre dühösebbek és idegesebbek lenni, amin jót mulattak a magyar harcosok. A török pedig haladt előre, egyre beljebb a Nyitra völgyében.

A nagyvezekényi csata történetének legendájára talán akkor figyeltem fel igazán és kezdtem vele foglalkozni, amikor a Zsitva völgyébe, Verebélyre kerültem. Annak pedig már elmúlt harminc esztendeje is. Először a csata emlékére állított szobor, a bronzoroszlán volt rám kedvező hatással. A talapzaton lévő latin szövegből annyit sikerült kiböngésznem, hogy Forgách Ádám volt a magyarok vezére és a csatamezőn négy Esterházy testvér – gondoltam én, hogy testvérek voltak – vére hullott. Ezek után aztán Mártonvölgyi László: Emlékek földjén című legendáit újra fellapozva lettem figyelmes arra, hogy Esterházy Tamás báró lévai főkapitány volt, Esterházy Ferenc báró Balassagyarmatról érkezett, Esterházy László gróf soproni főispán és Esterházy Gáspár báró, aranysarkantyús vitéz is csatlakozott a zsitvavölgyi sereghez…

Nagy dolog volt az, hogy egyszerre négy Esterházyt hozott össze a sors. Ámde nem véletlenül, hanem Forgách Ádám felhívását nagyon komolyan vették, ami a négy főúr hazaszeretetét és a magyar föld szeretetét bizonyította. Nem egyedül és puszta kézzel érkeztek, hanem kiképzett katonáikkal, hadifelszereléssel, proviantírozó szekerekkel, amelyekről nem hiányzott a katonák napi bor-kommenciója sem.

A katonák lelkesedése határtalan volt, node azért ne feledjük azt sem, hogy a szekértábor védelmét gyarapította 300 német muskatéros is, Walther ezredessel az élen, és ott volt Nadányi Miklós, a verebélyi főkapitány száz várvédőjével, katonájával. Tehát mindenképpen nagyon csalfa az a mai, sokat hangoztatott legenda, hogy a nagyvezekényi csatát Forgách Ádám nem képzett katonákkal nyerte meg, hanem a zsitvamenti (szlovák) néppel. A nép is részt vett a harcokban. Tagadhatatlan fontos szolgálatokat tettek a szekérvár építésénél, asszonyok a sütésnél, főzésnél, a katonák ellátásánál. De, mint fennen említettem, a bátor és merész muskétások, pattantyúsok, lovasok-huszárok, hajdúk, gyalogosok, muskatérok döntötték el a csata kimenetelét…

Sokszor említettük Forgách Ádám generálist, az érsekújvári várkapitány nevét. Úgy illik, hogy szóljunk néhány sorban a nagyvezekényi csata vitézlő vezéréről, és családjának krónikájáról, történetéről.

Forgách Ádám a régi, vitézlő dinasztia sarja, Rajkán született 1601-ben. Édesapja Forgách Zsigmond palatinus, édesanyja Thurzó Zsuzsanna, aki tíz gyermeket szült a hazának. A rend kedvéért annyit, hogy a Losonchoz közeli gácsi (Halic) ágból származtak. Grófok voltak, de lényegében a Forgách-család története Forgách Balázsnál kezdődött. A merész ifjú 1386. február 7-én előkapta csákányát, és II. (Kis) Károly királyra rontott, s halálos csapásokat mért fejére. Mária – az első magyar királynő – a történetet megéneklő bárdosok, lantosok szerint imigyen bíztatta a merész vitézt:

„Vágd fiam, vágd Forgách,
Tied leszen Ghymes és Gács!”

A tragédiára emlékeztető rigmusnak van egy másik, egy sorocskával bővebb változata is, de az értelme ugyanaz:

„Vágd, Forgách, vágd,

Tied Gímes és Gács
S onnan ahová látsz!”

Ám Liszti János püspök feljegyzése vagy átköltése szerint Mária királynő imigyen bíztatta Forgáchot:

„Balas ewld meg a királt,
Neked adom Ghymes várát!”

Az igazságot, hogy miként történt a királygyilkosság, pontosan nem ismerjük, a folytatását igen! A támadó Forgách Balázst és a terv szülőatyját, Garay Miklóst megölték. A „királyi asszonyokat” – Erzsébetet és Máriát – tömlöcbe vetették, ahol Erzsébetet a lánya szeme láttára megfojtották. Máriát férje, Zsigmond szabadította ki.

A gímesi várat és a gácsi birtokokat a király elkobozta, és valamelyik cseh vitézét jutalmazta meg a Forgách-vagyonnal. Később Forgách Ferenc püspök mindent visszavásárolt!

Ha már a Forgách-dinasztiáról tettünk említést, ne feledkezzünk meg Forgách Ádám fiáról, a híres kuruc generálisról, Forgách Simonról, aki végül is kegyvesztett lett Rákóczinál. De haláláig hű maradt a szabadságharc eszméihez és a fejedelmet a bujdosásban is követte. Lengyelországban halt meg, pedig hazatérhetett volna.

Megmaradtak Forgách Simon (1669-1730) a bujdosásból fiához írott levelei. A levelek tartalma mindig ugyanaz volt. Józan pillanataiban gyermekét arra kérte, hogy ne igyon, mert az alkohol árt, pusztít és nyomorba dönti az embert! Másik szenvedélye a dohányzás volt. Pipáját csak akkor vette ki szájából, ha evett, ivott vagy aludt. A templomban is csak az áldozáskor került ki pipája a szájából…

3.

Forgách Ádámról mondjuk el, hogy még mielőtt érsekújvári várkapitány és Nagyvezekénynél a törökkel szembeszálló magyarok vezére lett, hosszú utat kellett bejárnia. Az sem semmi, hogy háromszor nősült, házasságaiból hét gyermeke született. Az említett Simon elég későn, az utolsó nejétől, Rehlberg Katalintól, amikor már 68 éves volt a generális. Pályájának kezdetén, 1622-ben nógrádi főispán, majd 1640-től borsodi és nyitrai főispán. Előtte királyi kamarás és a szécsényi vár kapitánya, 1643-tól a dunántúli hadak főparancsnoka, s az érsekújvári vár főkapitánya. Különböző közéleti tisztségei ellenére bántotta, hogy nem lett Magyarország nádora…

Most azonban még ott tartunk, hogy Forgách Ádám Magyarország egyik legtapasztaltabb vezére és törökverője a király megbízásából egy kislétszámú hadat szervezett Nagyvezekénynél, a Zsitva völgyét végigtaroló négyezer fős török sereg megfékezésére. A törökök már visszavonulóban voltak, és a sereg Taszárnál táborozott, a Zsitva jobb partján. Forgách Ádám pedig a nagyvezekényi síkon állította fel a négyzet alakú szekérvárát. Északról sűrű erdő védte a várat, ahonnan kevésbé várták a támadást, de azért azt a részt is bebiztosították a védőkkel. Felkészültek az esetleges hátbatámadásra is.

A nagyvezekényi magaslaton a gabonát már rég betakarították, jó volt a kilátás egészen Verebélyig. Lent a faluban, amelyen keresztülfolyik a Sirocsina patak, a falu népe tette a maga mindennapi dolgát. A Zsitva jobb partján táborozó kontyosokat pedig Forgách Ádám cirkáló lovasai állandóan figyelték, provokálták. Néha-néha odacsaptak nekik, mint a darazsak, csíptek, martak ahogyan csak lehetett. A török viszont, ha üldözni próbálta őket, bizony pórul járt, mert a Zsitva menti füzesek rejtekeiben megbúvó gyalogosok rárontottak a törökre és nem volt menekvés. A huszárok is visszafordultak s a két tűz közé szorult üldözők mind ottmaradtak a Zsitva parti füzesek árnyékában…

A csata előtti napokban jócskán esett az eső. A talaj mindenütt fellazult, nehezebb volt a sereg mozgatása. A török várta az esőzések végét, valamint azt is, hogy egy picit kiszikkadjanak a magyarok szekértábora felé vezető utak. A török részéről nem volt kedvező a támadás, de augusztus 25-én jelezték Forgách Ádám kémei, hogy a török indulásra készen áll. Minden jel arra mutat, pirkadatkor Nagyvezekény felé indulnak, hogy reggelre megkezdődjön az ütközet…

Forgách Ádám összehívta vezéreit és tájékoztatta a legújabb hírekről, amelyek szerint reggelre várható a támadás. Megkért mindenkit, hogy higgadt fővel irányítsák csapataikat és vigyázzanak minden emberre, csak akkor lendüljenek ellentámadásba, s nyissák meg a szekérvárat, ha arra parancsot kapnak. Nincs helye a virtuskodásnak, a fegyelmetlenkedésnek. Megismételte a csapatok elhelyezését és taktikáját, aztán megköszönte az önzetlen és önfeláldozó részvételt, majd istenáldást kért a győzelemre, megölelte minden vezérét és kézszorítással búcsúzott…

Az oszmánokat az augusztusi eső késleltette az indulásban. Erre Forgách Ádám is számított, ezért egy picit türelmetlenül várta futárainak jelentését. Aztán feltűnt egy délceg lovas a láthatáron, Dobos Gergő, vastagkarú vitéz, Nadányi Miklós, a verebélyi várkapitány csapatából. Pillanatok alatt Forgách Ádám elé ért, lepattant lováról és jelentett:

– Nagyságos uram, Dobos Gergő közvitéz jelentem, ohgy a török szedelőzködik, de délnél előbb nem érnek ide, ha megszakadnak sem. Éjszaka a Zsitva megáradt, nagyon nehéz rajta az átkelés, és itt vannak a taszári szőlőhegyek, nagyon csúszós, süppedős a talaj. Mondom délnél elébb ezek nem érhetnek ide. Gyalog vagy lovon még csak-csak, de az ágyúkat, a hadi felszerelést, golyóbisokat az ágyúkhoz, a szekereket és a rabokat sem nagyon fogják tudni mozgatni! – mondta jó hangosan a szépszál legény, hogy a távolabb állók is hallják a kedvező hírt.

Forgách Ádám mosolyogva fogadta a jelentést, de a mosoly csak egy pillanatig röppent át az arcán, mert a következő pillanatban már imígyen szólt a csapatok vezéreihez:

– Jó hír, hogy a töröknek gondjai akadtak a Zsitván való átkeléssel, meg a csapatai, tartalékai mozgatásával, de ezzel az ütközetet nem kerülhetjük el, akkor nekünk kell támadnunk. A török lerohanására nem készültünk fel, mert kevesen vagyunk. Csak a halálba rohannánk. Van valakinek javaslata?

– Nagyon igazad van, főkapitány uram, a véleményem nekem is az, hogy várnunk kell! – szólt Esterházy László.

Rövidke szünet után aztán újra Forgách Ádám szólalt meg, és Nadányi Miklóshoz intézte szavait:

– Miklós, tied ez a bátor katona?

– Igen, főkapitány uram, még az apjával védtük a verebélyi várat huszonhatban, az első török támadáskor. Jött volna ő is, de már bizony öreg, akárcsak jómagam, és képtelen a harcra. Maga helyett két fiát küldte. Hol van Miklós öcséd, a keresztfiam? – fordult Gergőhöz.

– Miklósék ott maradtak, figyelnek, és várnak a további parancsra! – válaszolta katonásan a legény.

4.

Ismét Forgách Ádám vette át a szót és folytatta a haditanáccsá alakult beszélgetést az egybegyűlt parancsnokaival:

– Lám, Isten kegyelmében vagyunk, a helyzet nekünk kedvez, de a sorsunk a mi kezünkben van. A mai napon minden emberünkre és haditudományunkra szükség lesz!

Az első gondolatom nagyon csalogató volt. Azt gondoltam, hogy a törököt belefojtjuk a megáradt Zsitvába. De ahhoz nagy terepismeretre lenne szükségünk, ígyhát ismételten hangsúlyozom, hogy itt a szekértáborban várjuk be a kontyosokat. Viszont, ha úgy készülnek, mint azt Gergőtől hallottuk, hogy a rabokat, a rabolt holmival megpakolt málhásszekereket Taszárnál, a Zsitva másik partján hagyják, akkor tennünk kell valamit!

– Nagyon helyes, Ádám bátyám, értem, hogy mire akarsz kilyukadni – mondta Esterházy Ferenc, aki a fővezért apró gyermekként ismerte meg, és mindig példaképének tartotta.

– Akkor folytasd, Ferenc öcsém, lássuk, mire jutottál! – bíztatta az Esterházyak közül a legidősebb és talán legmegfontoltabb vitézt.

– Az világos, hogy itt várjuk be a kontyosokat és jól elagyabugyáljuk őket! A rabok kiszabadítására javasolnám, hogy mindjárt a csata megkezdésekor állítsunk embereket, mert a rabláncon tengődők között is vannak tapasztalt vitézek, és azok aztán különösen belevetik majd magukat a csatába. Én azt javasolnám, hogy a rabok felmentésére szolgáló csapatot Nadányi Miklós, verebélyi várkapitány csapatából állítsuk ki, mert az ő fiai ismerik igazán a Zsitva menti nádasokat, búvóhelyeket és a rabok menekítésének útját! – mondta Esterházy Ferenc.

– Nagyon világosan és okosan beszéltél. Mi a véleményed Nadányi Miklós?

– Vállaljuk! Ezennel Dobos Gergőt strázsamesterré léptetem elő, ő lesz a csapat parancsnoka, Miklós keresztfiam pedig a helyettese. Vegyél magad mellé huszonöt huszárt és induljatok, de indulás előtt megebédeltek, vagy megfrüstököltök, mert hosszú lesz a nap. A török mozgásáról állandó jelentést kérünk, de minden úgy történjen, hogy a kontyosok ne vegyenek észre semmit. Most nincs virtus, még akkor sem mozdul a helyéről senki, ha a török janicsár a fejére lépne. Világos?

– Értettem, kapitány uram! – mondta Gergő, és azonnal a társaihoz indult. Ettek-ittak és a szekértábor mögötti erdőn keresztül indultak a feladat teljesítésére…

A nagyvezekényi magaslati síkság, a hatalmas búzatarló, a készülő véres ütközet színhelye még délben is kihalt volt. Forgách Ádám tisztában volt a helyzettel, hogy a török jön, de nagyon lassan. Elkerülhetetlenül itt lesz, de nem tudni mikor. A Sirocsina patak melletti templom harangjai már delet kongattak, de a török nem mutatkozott. Forgách Ádám ebédidőt rendelt el, az asszonyok és a szakácsok finom borjúgulyást osztottak, az éjszaka sütött puha kenyérrel. A táborparancsnok boritalt is engedélyezett, de csak nagyon is módjával. A nap már nagyon magasan járt, sőt inkább lemenőre ereszkedett, de a török sehol…

Forgách Ádám elrendelte, hogy gyakorolják a szekértábor kinyitását, a lovasok rövid kirohanást rendezzenek, a pattantyúsok is mozgassák meg izmaikat és mindenki legyen készenlétben, ha támad a török, akkor ne egy az unalomtól elfáradt seregre találjon. Szablyák, kardok a levegőbe lendültek a huszárok kezében, láncosbuzogányok suhogtak a levegőben, a kopjások döftek, szúrtak, a gyalogosok és muskétások is forgatták fegyvereiket. A vezérek elégedettek voltak, örömmel tapasztalták, hogy a gyakorlatozást is nagyon komolyan veszik a katonák…

Délután öt óra tájban, ezúttal Balázs Vendel verebélyi közvitéz volt a hírhozó, és jelentette, hogy a kontyosok hadának nagyobbik fele már a taszári szőlőhegyen is átjutott és Verebély felé húzódnak, de a had eleje már bekanyarodott, a főút felé, a Sirocsina patak irányába tart, ami arra vall, hogy be akarják keríteni a szekértábort. Még a tábor parancsnokának kiépített toronyból, vagy kilátóról sem lehetett látni a völgyben vonuló török hadat. Most már a katonákon és a kapitányokon is kezdett mutatkozni a harcikedv, de nem a félelem, hanem egy kis izgalom.

Nem csoda, mert az öreg törökverő katonák és a német vasasok sem emlékeztek rá, hogy valaha is nem reggel, hanem a délutáni, vagy estébe menő időben kezdődött volna a csata. Nem maradt sok idő a töprengésre, mert úgy hat óra tájban felbukkant a török had, szóltak a dobok, keleti sípok és kürtök, dübörgött a föld, pokoli ordítás közepette, égő fáklyákkal támadtak a szekértáborra. Nagyon komoly volt a helyzet, itt már szúrni, döfni kellett a kopjával, a csáklyások is működtek, a kard pedig hol csontot tört, hol pedig egy másik karddal csapta össze az élét. De szóltak a mordálypuskák és a könnyen mozgatható szakállaságyúk is, amelyek utakat hasítottak a támadó seregben.

A török támadás fél hétkor kezdődött, de kilencre már nagyon lankadt a szekérvár elleni roham. Ekkor a parancsnok megnyittatta a széleken a szekértábort és Esterházy László, valamint Ferenc és a többiek huszárjai rárontottak a törökre. Tíz órára nem maradt egyetlen török sem a láthatáron, csak azok, akik életüket vesztették a csatamezőn. A török Taszárra vonult vissza, de látták, hogy nagyon drágán megfizettek merészségükért. A százötven rabláncra vert magyarnak nyomaveszett, a málhás szekereik nagy része is eltűnt, ami megmaradt, azt pedig a Zsitvába döntötték. A visszahagyott őrség holtan feküdt a lápok, nádasok között. A török főtisztek ordítottak a dühtől, aki az útjukba került alattvalóikból, azt ütötték, rúgták, verték…

5.

A nagyvezekényi oroszlánszobor

Ám a török nem lett volna török, ha másnap reggelre nem szedi össze a szétzilált seregét, és nem próbálja menteni a becsületét, a harci erején ejtett szégyenfoltot. Másnap kora reggel Musztafával az élen ott voltak a Flech-nek nevezett síkon, de bizony halkabban és kevésbé vérszomjasan. Viszont arra nem számítottak, hogy ezúttal a gyáva „gyaurok” megnyitják a szekérvárat és rájukrontanak. Elsőnek Musztafa esett le lováról és gyalog próbált menekülni, aztán lovat adtak alája, de már akkor teljesen az Esterházy-huszárok uralták a csatamezőt. Kaszabolták a menekülő kontyosokat. A menekülő törököt ütötte, vágta mindenki. A legendák szerint 800 török esett el a csatamezőn, köztük Ali és Ölmer bég, Huszein aga és 17 főtiszt, mind budai előkelőségek…

Ámde keserves árat fizetett a magyar sereg is, négy Esterházy: László, Ferenc, Tamás és Gáspár maradt a csatamezőn. Gáspár – a legenda szerint – a törököt egészen Verebély határáig kergette. A verebélyi réteken esett le lováról kimerülten és vérefogytán. A legenda szerint ott is temették el, majd sírja fölé kápolnát állíttattak. Az igaz, hogy Verebélyen a Cseresznyés utcában állt egy kápolna, egészen a múlt század nyolcvanas éveinek derekáig. A lakótelep építésekor, úgymond az épülő főút útjában állott, ezért lebontották. Pedig szó sem volt arról, hogy a lakótelepet átszelő útnak galibázott volna. Lebontás lett a szomorú sorsa az Esterházy-kápolnának, alig húsz esztendővel ezelőtt!

A négy Esterházy hamvait 1652. november 26-án helyezték örök nyugalomba a nagyszombati egyetemi templom kriptájába. Bizony nagyon fiatalon áldozták fel életüket a hazáért: László 26, Ferenc 35, Tamás 27 és Gáspár, a legfiatalabb, csak 24 éves volt…

*

Az 1652. augusztus 26-27-én lezajlott, török ellen vívott nagyvezekényi csata nemcsak a magyarság és a Zsitva völgye lakóinak szempontjából volt jelentős, hanem a Kárpát-medence népeinek szempontjából is. Például szolgált, hogy a török nem legyőzhetetlen és nincs joga más nemzeteket rabigában tartani, fiait rabláncra verni. Elég egy önfeláldozó, hazáját szerető, jól képzett sereg, megbízható, példaképül szolgáló vezéreivel az élén, és az oszmánokra súlyos csapást lehet mérni.

A nagyvezekényi emlékoszlop 1734-ben épült, amelynek helyére került az oroszlánszobor

A nagyvezekényi csata hőstetteit először Esterházy Imre esztergomi főprépost által állíttatott, emeltetett (1734) emlékoszlop hirdette és őrizte. A kőoszlop, vagy obeliszk, 5 méteres volt, amelynek alsó részét a négy világtáj felé márványdeszkák ékesítették, rajtuk a felirat a csata eseményeit örökítette meg. Sajnos a márványtáblák szövegét nem ismerjük, sem az emlékmű további sorsát, amelyet aztán a mai oroszlánszobor váltott fel. A millenniumi ünnepségek keretében avatták. A hatalmas, ülő oroszlán bronzszobra védőállásban hirdeti a békét és biztonságot, miközben mancsával szétzúzza a török harci zászlaját. A talapzat első részén az Esterházy-család címere látható…

Apróbb, de igen fontos relikviákat a nagyvezekényi csata emlékére a fraknói várban (Ausztria) őriznek. Néhány fegyvert a csata idejéből. Maradt egy tál is a műtárgyak közül, remek ötvösmunka. Maradt két Esterházy vászoncímer is a nagyszombati gyászszertartás idejéből, amelyek biztosan a nagyvezekényi csata harci zászlait díszítették. Esterházy Pál (1635-1713) mentette meg az utókor számára.

*

Forgách Ádám fohásza a csata után

Régi dicső, vitéz korokat megélt dinasztia sarjai
Sok-sok bölcs főket, s védő karokat adánk szegény hazánknak.
Voltak, kik zsoltárokat énekeltek igaz tiszta szívvel,
Szent oltárok előtt tanították népünket becsületre, hazaszeretetre,
A haza önzetlen védelmére s áldozatokra minden koron s időben,
Voltunk kik utolsó csepp vérünkig álltunk a bástyán szemben a halállal,
S emeltük fel elesteinket, istápoltuk vérzőinket a csatamezőn,
Szomorú, vérző szívvel, mély kegyelettel temettük halottainkat.

Félelmet magamért szívemben sosem éreztem s mutattam elleneim előtt,
Csupán az aggódás társaimért, harcosaimért zaklatta lelkemet,
A nagyvezekényi csata előtti érzés kimondhatatlan volt, de nem félelem.
Az áradó Duna vizéhez hasonlóan hömpölygött a végeláthatatlan sereg,
Oszmán sípok vadul, félelmetesen vijjogtak, jajongtak, rikoltottak,
Mint a támadni, ölni készülő fekete, szárnyas vadmadár.
A dobok peregtek dühödten, beleremegett a szent magyar föld,
Mely éltet, otthont ad, táplál bennünket s jószágainkat.

Egy pillanatra égető tűz marta torkom s megállt szívdobbanásom,
Csak egy pillanatig tartott a szédítő gyöngeség, bágyadtság.
Aztán fagyos lett az arcom s könnycseppek peregtek le rajta,
Lágy fuvallat után ismét erőre kaptam, acélosodott karom, lábam,
Tisztult elmém s éreztem irányítani tudom cselekedeteimet.
Jeladásul magasba lendült kardom: jöhettek, itt fogtok elvérezni!
Segíts nagyhatalmú Istenünk, most segíts Te Hatalmasság,
A Te Szent Nevedért áldozzuk s hullajtjuk vérünket s esedezünk!

(Megjelent: 2005. szeptember-november, 5 részben)

Megosztás

Tweet