Vadászat Cseklészen

1.

Hej, a széprefestett, az idők múlásával gyöngyszemekkel tűzdelt legendák azt regélik, hogy a Kis-Kárpátok lankáin meghúzódó és virágzó szőlőskerteket még a rómaiak telepítették. Jég verte, fagy és aszály sújtotta a vidéket, kipusztultak az égig érő fák, de a szőlő és a vad megmaradt mind a mai napig…
Ám kanyarodjunk vissza a dicsőséges régmúltba, amikor másfél évszázada még állott és pompázott Palm uram – jeles pozsonyi cívis – mutatós, de egyben nagyon praktikus présháza, amelyet a hozzá tartozó szőlővel apjától örökölt. Az építmény valóban présház volt, borpincével, vendégszobáival – akár húsz vendéget is tudtak fogadni egyszerre −, de nem hiányzott a gazdasági rész sem, az istállók és a személyzet részére az elszállásolás. A jómódú kereskedő család megboldogult feje mindenre gondolt, amikor hozzálátott a présház építéséhez.
Palm úr, az utód ezúttal nem családja vagy rokonai fogadására mozgósította embereit, hanem szigorú titoktartás mellett jeles vendégeket vártak.
A rokon Pulszky Ferenc kérte a gazdát szívességre, és egyúttal megnevezte a várható vendégeket, valamint a titkos tanácskozás időpontját is megadta, ami november havának első szerdájára esett. Talán még annyit kell elárulnunk, hogy 1848-at írtak a naptárak.
Az alkonyatban elsőnek egy zártfedelű hintó érkezett, amelyből Kossuth, Csányi László és Görgey ezredes lépett a vendéglátók elé. Pulszky és a házigazda voltak a fogadók. A vendégek még a présház feljárója elé sem értek, amikor kocsizörgés zaja törte meg a csendet, és néhány pillanat múlva feltűnt egy katonai lovaskocsi, amelynek hátsó bakjáról Guyon ezredes és kísérője, a nyitrai származású, Erdősi Imre tábori lelkész ugrott az avarra. Barátságosan üdvözölték az újonnan érkezőket, ám a parolázás egy picit visszafogottan, katonásan zajlott.
Még jószerével helyet sem foglaltak, amikor a szúrós tekintetű, bodor hajú Görgey megszólalt:
− Elnök úr, uraim, ismerik véleményemet, én a lengyelekben nem bízom, aminthogy a magyar lelkesedés sem egyéb egy kis szalmalángnál. Ezt elnök úr is észrevehette volna már – az utolsó mondatokat halkan, de annál nagyobb indulattal mondta, és Kossuth szemébe nézett…
Mély csönd fogadta Görgey kemény szavait. Guyon ezredes komoran meredt maga elé, Pulszky – a találkozó szervezője – idegesen rángatta szája szélét, és a keménykötésű tábori pap − a majdani branyiszkói hős −, aki félrehúzódva, állva hallgatta a mélységes indulatoktól fűtött szavakat, gyorsan halk imába kezdett.
− De uraim, édes barátom – ez Görgeynek szólt −, legyünk kissé kíméletesebbek, a magyar népről nem lehet így beszélni, hiszen kiállt már sok-sok próbát, ne vágjuk a szemébe, hogy talán „gyáva”, mert bizony hamar megunnának bennünket, és meggyűlölnének, jobban, mint az ellenséget! – szólt határozottan és megfontoltan Csányi.
− Ki beszélt itt a magyar népről? – horkant fel Görgey, de nem folytathatta, mivel észrevette, hogy Kossuth emelkedik szólásra, így hát türtőztette magát és visszakozót fújt.
Kossuth keményen Görgey szemébe nézve kezdte mondandóját:
− Meghallgattuk önt az országgyűlésen is, és folytattunk sok-sok vitát, de látom, nem változott a véleménye. Egyetértek azzal, hogy csak fegyelmezett, jól felszerelt és alaposan kiképzett csapatokat érdemes csatába vezetni. A harcászat ismerete egyaránt vonatkozik a legénységre és a tisztekre, de a harci sikerek, a katonai erények egyike a hazaszeretet és a szabadság eszméi iránti lelkesedés. Gyászos és önerejében nem bízó, nem tudván miért harcoló honvédekkel nem tudjuk megállítani az ellenség áradatát!
− Jön valaki – szólt Guyon Richárd gróf, és látszott rajta, hogy öröme telik a bonyolulttá vált vita berekesztésében.
− Talán csak dió koppant – mondta nyugtalanul Pulszky, magyarul préselte ki magából a szavakat, megfeledkezvén arról, hogy – Guyon ezredes miatt – németül folyt a beszélgetés.
Guyon azonban nem tévedett, harcokban edződött füle ezúttal sem csalta meg, néhány perc múlva az ajtóban megjelent Bem tábornok, Jeszenák János báró és egy fiatal százados, Fiala János kíséretében.
A szobában lévők felemelkedtek az asztaltól és az érkezők elé járultak. Elsőnek Bem tábornokkal rázott kezet Kossuth, majd barátian, szeretettel magához ölelte az ősz, acélos” tekintetű lengyelt. Pulszky Ferenc gyorsan kihasználta az alkalmat, öntött a poharakba, és az érkező kezébe is poharat nyomott. Koccintottak és ittak a csillogó, kristálytiszta, a Kis-Kárpátok lejtőin termett nedűből, a római rizlingből.
− Tábornok uram… – szólt Kossuth.
− Tábornok?… – vágott szavába halkan magyarul Görgey, de mindenki jól hallotta.
Kossuth azonban elengedte füle mellett az éles megjegyzést és folytatta:
− Tábornok úr, nagy megtiszteltetésnek vesszük, hogy eljött közénk, és felajánlotta szolgálatait a magyar hazának és a szenvedő magyar népnek. Bár csak még több, önhöz hasonló és méltó, harcokban megedzett katona támogatná szent célunkat. Tudom, hogy nehéz körülmények között jutott el hozzánk, de látom, és ez megnyugtat, hogy Bécsben szerzett sebei már gyógyulóban vannak. Töretlenül hisszük, hogy az igazság mellettünk van, és ezért tapasztalatait, szolgálatát elfogadjuk!… Mi a véleményük uraim?
− Tisztikarunk minden szilárd jellemű tagja várja, mert tisztikarunkban minden szilárd jellemű emberre szükségünk van. Személy szerint nagyon örülök és örültem, amikor hírét vettem, hogy tábornok úr már magyar földre érkezett, és Nyitra vármegye főispánja, Jeszenák báró úr vendége – mondta őszinte lelkesedéssel Csányi.
− Mondja, tábornok úr – szólalt meg Görgey −, egy szilárd jellemű férfi hogyan érzi magát asszonyi ruhában, vagy nem asszonynak öltözve szökött mihozzánk?
− Görgey, Görgey… – szólt korholóan Guyon ezredes és nyomatékosan csóválta fejét.
De Bem tábornok arca még csak el sem pirult, a szeme sem hányt villámokat, tárgyilagosan, de katonásan pattogott a válasz:
− Görgey uram – itt egy pici szünetet tartott és szándékosan hagyta el Görgey tiszti rangját −, eljutott hozzám is az ön híre, és örülök, hogy nem kellett csalódnom, mert látom, hogy az információk igaznak bizonyultak. A tapasztalt ember mondatja velem, hogy egy picit túlzott hevessége ifjú korának tulajdonítható. Talán én sem voltam különb, de annyit mondhatok, hogyha majd egyszer netán asszonyi ruhába lesz kénytelen öltözni, vagy szoknya alá bújni, akkor majd megtudja, hogy mit érez egy kemény, szilárd jellem… Egyébként nem szöktem asszonyi ruhában, hogy miként történt érkezésem Bécsből, az maradjon egyelőre a segítő barátaim, és az én titkom.
Miután Bem tábornok válasza higgadt volt, még dicsérte is a kotnyeles Görgeyt, a kedélyek lecsillapodtak, Kossuth vette át a szót és értelmes irányba próbálta terelni a vitát:
− Uraim, meddő célzások helyett gondoljunk arra, hogy a katonai helyzet bizony rosszabbra fordult, mint azt vártuk volna. Azt kell tapasztalnom, hogy a véleménykeresések csak fokozzák az ellentéteket táborunkban, ami az ellenség malmára hajtja a vizet. Hadseregünknek szüksége van tapasztalt katonákra, akikben bízhatunk és nem először állnak az ellenséggel szemben. Úgy gondolom, hogy mindnyájan egyetértenek azzal, ha Bem tábornok urat a debreceni csapatok harcra való felkészítésével bízzák meg, hamarosan nagy szükség lesz rájuk. Tábornok úr, örülök, hogy jó kezekbe került, pihenje ki fáradalmát Jeszenák báró úrnál. Elég lesz, ha december elején érkezik Debrecenbe, addigra mindent előkészítünk. Uraim, köszönöm, hogy megértettek és árva nemzetünk felemelkedésére! – fejezte be mondandóját Kossuth Lajos, mély átéléssel, őszinteséggel, ami szavainak hitelt adott.

2.

Kossuth szavait megértő, mosolygó arcok fogadták, csak Görgey vonta össze szemöldökét, és mintha azt mondta volna magában: „Nekem aztán édes mindegy, tőlem aztán beszélhettek!”

De nem szólt, fegyelmezetten türtőztette magát és a megbeszélést követő vacsora alatt is mélyen hallgatott, csupán a felszolgált ételekre tett egy-egy dicsérő megjegyzést…

Bizony volt mit dicsérni, hiszen a pozsonyi konyhaművészet akkorában is magas szinten működött, és Palm úr nemes vendégeinek igazán ínycsiklandó – szerinte puritán – vacsorát készíttetett. A felszolgált levesbe kenyér és kolbász volt aprítva, ami kívánatosan párolgott az asztalon; majd szarvashús következett tormával. Az őzhúst ízesen megspékelve tették az asztalra és savanyú káposztát adtak mellé. A további ételek közül talán még a nyúlpástétom méltó az említésre, amit a pozsonyi szakácsok különleges recept szerint tudtak elkészíteni, melegen szolgálták fel főtt krumpli kíséretében, amelyet ízletes mártásban úsztattak meg.

A vacsora után bizony ízlett a pozsonyi fehér, a pozsonyi rizling. Az asztaltól elsőnek Kossuth állt fel, megkérte, hogy hívják be a szakácsokat és a felszolgáló személyzetet, majd ékes szóval megköszönte a finom falatokat, és kezet nyújtott mindenkinek. Utolsónak a házigazdával parolázott és ölelte keblére őszinte tisztelettel. Csányi és Görgey is követte példáját, az utóbbi viselkedésén meglátszott, hogy mennyire hatással tud lenni az egyszerű emberekre. Volt benne valami különös tartás, szúrós tekintetében lefegyverző, de egyben biztató csillogás.

Guyon Richárd, az angol származású ezredes is búcsúzni készült, hiába marasztalta Pulszky Ferenc, hogyhát maradjon éjszakára, biztonságosabb a nappali utazás. A tábornok hajthatatlan maradt, még az éjszaka elindult a Nagyszombatnál állomásozó csapataihoz. Csak Bem tábornok jelezte, hogy kíséretével marad az éjszakára.

Aztán kint a novemberi holdvilágnál még egyszer búcsút vettek egymástól a szabadságharc lovagjai. Nagyon kellemes éjszaka volt, enyhe szellő lobogtatta a fák koronáit és peregtek a levelek, ámbár a Kis-Kárpátok gerincén már itt-ott csillogott a hó. Utolsónak Kossuth vett búcsút Bemtől:

– Tábornok úr, még egyszer nagyon köszönöm, hogy eljött közénk és a magyar haza, s népe szabadságharca szolgálatába ajánlotta fel kardját, ami ismét erősíti, bizonyítja a lengyel-magyar barátságot… Jeszenák báró biztosan gondoskodik majd pihenéséről, mint ahogy tántoríthatatlanul szolgálja a szabadság ügyét vármegyéjében, a nagyon vegyes ajkú Nyitra vármegyében. Egyébként sikeres vadászatot kívánok, mert úgy tudom, hogy egy kis vadászat is hozzátartozik a pihenés gyönyöréhez és lelki megnyugváshoz – mondta az elnök és keményen kezet rázott az apró termetű, de acélos lengyellel.

Görgey ezredes már a kocsiból figyelte a búcsúzás pillanatait és mintha türelmetlenül dobolt volna ujjaival a térdén. Kossuth, Csányi és Görgey pozsonyi szállásuk felé, Guyon Richárd tábori lelkészével pedig Nagyszombat irányába indult…

Másnap a korai ébresztő ellen nem tiltakozott senki. Reggeli tisztálkodás után asztalhoz ültek és Pulszky Ferenc köszöntőjére felhajtotta mindenki a maga kupicáját étvágygerjesztőnek.

A reggeli is nagyon bőséges volt, szokatlan a tábori élethez szokott Bem számára. Csukaleves után lúd következett és a végén fácánpörkölttel zárták a reggelit. De a füstölt házikolbász és a savanyított uborka végig ott volt az asztalon, aki akart csipegethetett belőle.

A reggeli után gyorsan összekapták poggyászaikat és felpakolták az előállított utazókocsira. Búcsúzóul Bem tábornok Pulszkynak és a házigazdának mondott köszönetet a remek vendéglátásért és a puha ágyikóért, s nagyon halkan imígyen zárta mondandóját:

– Remélem és szívem szerint is érzem, hogy ezt a csatát békésen sikerült megnyernem és elfogadtatni magam Görgey ezredesnél, de talán sokkal nehezebb viadal lesz az enyéimmel, a lengyelekkel szót érteni Budapesten…

A Kis-Kárpátok ölén egy picit ködös volt a hajnal, de a nap sugarai mire bontogatni kezdték szárnyaikat, a köd eloszlott. A lovaskocsi a hegygerinccel ellenkező irányba indult, dél felé tartottak, Cseklész volt az úti cél, a rövidesen bekövetkező vadászünnepnapok színhelye: az Esterházy-dinasztia vadban gazdag erdei sík mezői.

Cseklészre azért esett a választás, mert Jeszenák János báró nagyon jó baráti és rokoni viszonyban volt az Esterházyakkal, másrészt viszont Pozsonytól Nyitra elég messze esik; időt szeretett volna megtakarítani, hogy a vendég ne csak kocsikázzon és rázassa magát a novemberi utakon, hanem több idő jusson majd a vadászatra. Ugyanis a vasutat nagyon elkerülték, hiszen Bem kilétét mélyen titokban kellett tartani. A tábornok nagyon élesszemű ember volt és nyomban észrevette, hogy előttük és mögöttük is egy-egy lovaskocsi poroszkál, vadászoknak öltözött utasaival; megkérdezte:

– Hová, merre tartunk most, báró uram?

– Előrebocsáthatom tábornok uram, hogy nagyon jó kezekben leszünk. Tábornok uram az Esterházyak nemcsak meglőni szeretik a vadat, hanem elsősorban gyarapítani és védeni.

– És mely vadakat nevelik ott?

– A cseklészi vadaskertről nagyon sokat beszélnek. Már a kiváló utazó és lexikográfus, Korabinsky 1780-ban kiadott lexikonjában tesz jelentést a zárt vadtenyésző területről. Korabinsky őseit, azt hiszem, hogy valahol lengyel földön kell keresnünk, de ő már magyarnak vallotta magát, mint ahogy az én őseim sem a puszták irányából jöttek, legalábbis atyai ágon. Szóval Korabinsky már a tizennyolcadik században leírta a magas téglafallal bekerített vadaskertben tenyésztett vadfajtákat. Manapság talán a dámvadra, a lapátosokra fektetik a hangsúlyt, de azért van ott nyúl is, fácán is, meg vízivad is bőven…

A kocsi rázósan zörgött, utasai kémlelték a világot, majd a báró törte meg a csendet, de közben pakktáskájából kiemelt egy elöl tölthető vadászpuskát és büszkén mutatta a vendégének.

– Még a nagyapám is használta sikeresen, de nem adnám semmiért, én csak az ilyen régimódi fegyverekkel szeretek vadászni. A puskatöltögető embereim nagyon értenek hozzá és szeretik mesterségüket. Mindig annyi puskaport és sörétet, vagy golyót adagolnak, hogy a horderő hatásos legyen, de a puska rúgása mértékletes, majdnem parányi. De maradinak sem nevezhetnek szomszédaim, fegyvertáramban akadnak a mai kornak megfelelő típusok is, amelyeket angol és osztrák mesterek készítettek és nem kell már elöl tölteni – mondta a báró.

Bem tábornok tisztelettel vette kézbe az ősi ereklyének számító fegyvert, és elégedetten bólogatott, simogatta díszítéseit, majd imígyen szólott:

– Nagyon értékesnek tartom ezt a családi fegyvert és látom, hogy becsben tartják, nagyon jó állapotban van. Nekem is voltak hasonló fegyvereim, de vándorlásaim során meg kellett válnom tőlük. Nem szívesen tettem, de mint ön is jelezte az angol, hátul tölthető kakasos, sárkányos puskák egyre terjednek. Miután Franciahonban, Párizsban tartózkodtam, vásároltam egy új típusú, hátul tölthető kétcsövűt; francia mesterek műhelyéből került ki, a hozzá való munícióról is gondoskodtam, a patronokat vízhatlan anyagba csomagolták…

3.

A cseklészi kastély

Bizony Jeszenák báró nagyon elcsodálkozott és őszintén meglepődött, mert Bem tábornokot jeles katonának és nagy hadvezérnek tartotta, de arra nem is gondolt, hogy a lengyel a vadászatban is jártas, és nemcsak kedvtelésből űzi olykor-olykor. Egy picit szégyellte magát és azon merengett, hogy hibáját miként tehetné jóvá…
Észre sem vette, hogy már rég elhagyták Pozsony határát, egyre síkabb a táj, és a nap emelkedően van az égen. A varjak károgása és libegő röpte jelezte, hogy beköszöntött az őszi világ, a lombhullás ideje, amikor a fák koronái és a pergő levelek sokszínűen csillognak a napsugárban. Az út menti bokrok tövéből néha-néha fácánok váltották át az őszi betakarítást.

Nagyon csendes, békés volt a világ, a háború veszedelme nem riogatta a szántó-vető embereket.

Bem tábornok egy alkalmasnak tűnő emelkedőnél kérte, hogy a tetőn majd állítsák meg a kocsit. A kocsis teljesítette kérését, és amikor már mozdulatlanul álltak, a lengyel elővette kabátja belső zsebéből a messzelátóját és körbepásztázta vele a vidéket. Közben sorolta a látható falvak neveit németül:

− Ha nem tévedek, előttünk Lanschütz (Cseklész) tornya látható, látom a remek barokk kastélyt és a parkban álló Mária-oszlopot is. Báró úr, azt hiszem, hogy nekem való, nyugodt helyre hozott – mondta Bem és átnyújtotta a messzelátóját Jeszenák bárónak.

A bárót meglepte Bem tábornok tájékozottsága és ismeretei arról a vidékről, ahol még sohasem járt. De aztán eszébe jutott, hogy olyan katonával van dolga, akinek kisujjában van a térképismeret. Ám mégis csodálatosnak tartotta, hogy a kemény katona nemcsak harci területnek nézi a tájat, hanem őszintén és meghatóan csodálkozik egy-egy építmény, vagy szobor láttán…

A nyomukban poroszkáló kocsi a pihenőnél utolérte a szemlélődő csapatot és a bakról, a kocsis mellől egy bajuszos, mosolygó ifjú pattant a földre. Hiába volt rajta a remekbe szabott vadászmundér, látszott, hogy katonaember és köpönyege alatt biztosan kézifegyvereket is rejteget.

− Esterházy István százados vagyok, az erdélyi ágból. Nagyon örülök, hogy oly gyorsan személyesen is találkozhatok önnel, tábornok úr – mondta katonásan, őszinte tisztelettel, s lelkesedéssel, és csak akkor nyújtotta kezét parolára, amikor megbizonyosodott, hogy a ranglétrán nagyon magasan álló főtiszt is parolázni óhajt vele.
Bem tábornok a korához mérten nagyon fürgén leszállott a kocsiról és nemcsak parolázott, hanem magához ölelte a nálánál legalább két fejjel magasabb termetű, jóvágású ifjút.

− Sok jót hallottam önről gróf úr, nem kenyerem a szembedicsérés, a kelleténél talán óvatosabb vagyok, de a harcászatban elért eredményeit és tanulékonyságát tisztelnem kell.

Ne haragudjon, hogy egy picit tájékozódtam az Esterházy dinasztia felől, de ez a szakmám velejárója. A harcban, a véres küzdelemben nem szabad a véletlenre bízni semmit. Nagyon fontos az emberi jellem és elszántság megismerése, mert a nehéz pillanatokban egy szikrányi megingás is nagy előnybe hozhatja az ellenséget – tartott rövid szónoklatot a generális.

− Köszönöm méltányos szavait és ezek után még majd eltökéltebben veszem fontolóra feladataimat, mert magam is tapasztalhatom, hogy a katonai szakma háborúban nem is olyan egyszerű dolog. Azonban bízom benne, hogy a mondás szerint csatában érik az ember. Ezt a mondást akár hitvallásomnak is tekinthetem. Nagyon köszönöm tábornok úr az irányomban tanúsított bizalmát és elismerő szavait – mondta az ifjú őszinte lelkesedéssel és kellő hévvel…

A pillanatnyi csendet Jeszenák báró használta ki:

− Üdvözöllek öcsém, de rég nem láttalak. Merre csavarogtál, hogy elkerülöd házam táját? – mondta a báró huncutkásan, hiszen három napja múlott, hogy Pozsonyban találkoztak és tüzetesen megbeszélték Bem tábornok fogadtatását, védelmét.

− A Duna túloldalán akadt egy kis dolgom. Kezdetben minden sikerült és nagyon komolyan vettük az „előre Bécsig” jelszót, s alaposan megfutamítottuk Jellasicsot gyilkoló, rabló és sarcoló seregeivel együtt. Sajnos a vég nem jól alakult! – mondta az ifjú lakonikusan.

− Majd később bőven lesz időnk a történtek megvitatására, most azonban azt javasolnám, hogy induljunk, mert délre Cseklészen ebéddel várnak bennünket! – sürgette a társaságot Jeszenák báró.

Elsőnek Bem tábornok lépett a kocsi hágcsójára, majd Jeszenák báró következett és az ifjú gróf engedelmet kért, hogy egy társaságban utazhasson a jeles vendéggel, amit őszinte örömmel fogadtak, hiszen akadt bőven hely, tágas volt az utasszállító alkalmatosság.

A fogat elindult a novemberi napsütésben. Az utazók meglazították ruházatukat, kigombolták a meleg kabátokat és élvezték a szép őszt, a föld illatát. Esterházy kapitány szakította meg a csendet, Jeszenák báróhoz intézte szavait:

− Kedves báró uram, kedves bátyám, hogy van a családod, a kedves leánykád? – kérdezte.

− A leánykám?… – merengett és mosolygott a báró. – Hiszen még csak hat esztendős. Mi ütött beléd öcsém, hogy érdeklődsz egy piciny rózsaszál iránt? Talán nem gondolod komolyan, hogy majd neked fogjuk őrizgetni a mi kis Gizuskánkat? – élcelődött Nyitra vármegye ura, amin a kocsi utasai mind mosolyogtak.

− Miért ne?! Hisz ha jól számolom, csak húsz esztendő a korkülönbség közöttünk, és mire szabadságunk harca befejeződik, véget érnek a hadjáratok, s győzelmünket, a nagy-nagy szabadságot fogjuk ünnepelni, ez a csekély korkülönbség is megkurtul. A pici rózsaszálból igazi nyíló rózsa lesz. Remélem, más akadály nem merül fel és számíthatunk atyai áldásodra – mondta gróf Esterházy, a kapitány és mélyen fejet hajtott a báró felé.

A rejtelmesnek tűnő, szertartásos jelenetet akár leánykérésnek is lehetett tekinteni, noha nem tudhatták, hogy mennyire komolyak a kapitány szavai. Ám mindannyian a jövőre, a kifürkészhetetlen holnapra gondoltak…

Cseklész határához érvén az előttük poroszkáló szekér megállt és egyik utasa leszállott, s bevárta Jeszenákékat. Könnyű mozdulattal lépett a hágcsóra és onnan üdvözölhette, fogadta a vendégeket. Természetesen Bem tábornok irányába mutatkozott be gróf Esterházy Antal, a cseklészi, tallósi és galántai uradalmak várományosa. Közismert sportember és nagy-nagy szakértője a vadgazdálkodásnak. Fiatal kora ellenére bravúrosan gyarapította a vadállományt, irigyei és csodálói is akadtak, de volt, aki gunyorosan mosolygott.

Az még rendjén lett volna, hogy a gróf dámlapátosokat, meg különböző fajta szarvasokat hozat külföldről vadaskertjébe, de a nagyokat ugró, hosszúfarkú, furcsa állatokon, a kengurukon szinte megbotránkoztak. De nem tehettek semmit, Esterházy gróf ifjonti üzelmeit, kedvteléseit a nagyon komoly és megbecsült, tekintélyes atyja is támogatta…

4.

Folytassuk történetünket ott, hogy a lovasfogat előtt megnyíltak a vadaskert kapui és egy díszbokorral szegélyezett út végén állott a vadászház, csodálatos építmény, amelyet akár kastélynak is lehetett tekinteni.

– Tábornok úr elnézését kell kérnem, hogy nem a családi fészkünkben verünk majd tanyát, de az előzetes megbeszélések értelmében kerüljük a feltűnést, nem árt az óvatosság. Az asszonyokat pedig felesleges lenne politikai, harci titkainkba, stratégiánkba beavatni. A szabad természet ölén nyugalom van, az embereink pedig gondoskodnak majd arról, hogy semmiben sem szenvedjünk majd hiányt – mondta az ifjú vendéglátó és a vadászház feljárója elé vezette nagybecsű vendégeit.

Az ebédlő felől kellemes illatok áramlottak, a vendégek gyorsan elfoglalták szobáikat és tisztálkodás után már párolgott a leves az ebédlő asztalán.

A kiadós ebéd után Esterházy Antal a társalgóba vezette vendégeit, amelynek falait trófeák, festmények és a mennyezetig érő könyvespolcok díszítették. Bem tábornok elégedetten szemlélte a dámlapátokat, majd megállt a fegyverszekrény előtt is, amelyben a régi fegyverek mellett csillogva sorakoztak a damaszcsövű sörétes vadászpuskák. Bem megkérdezte:

– Monarchia fővárosából, Wienből származnak ezek az irigylésre méltó puskák?

– Tábornok úr már vannak nekünk is kiváló fegyverkovácsaink és műhelyeikből mindenben versenyképes puskák kerülnek ki. Csak az a bajunk, hogy a magyar főurak mindenben a külföldet majmolják. Még a vadászpuska is csak akkor lövi eredményesen a nyulat és a fácánt, meg a foglyot, ha külföldön vásárolták – mondta öntudatosan a házigazda.

Egy picit máris a politika felé terelődött a téma, de Bem tábornok vette át a szót és élénken ecsetelte a lengyelországi bölény-, medve- és farkasvadászatokat. Egy picit szomorkásan arról is beszélt, hogy bizony a Tátra és a Beszkidek túlsó oldalán kevesebb gondot fordítanak a vadaskertek építésére, a vadvédelemre és vadnevelésre…

– Nem tehetek róla tábornok úr, de nekem jó a véleményem a lengyelországi vadászati kultúráról és a vadászat megszervezéséről. Szerintem jók a vadásztörvényeik és szigorúan védik azokat a vadfajokat, amelyekről azt mondjuk, hogy veszélyben, kipusztulóban vannak. Védik például a zergét és a mormotát, de kímélik az apró énekes madarakat is, amelyek irtják a férgeket. A másik dolog, hogy keményen büntetik a vadorzást és ez vonatkozik a vadászokra is. Igaz a vadászat a birtokjoghoz, no meg a nemesi előjogokhoz kötődik, de a rendeletek mindenkire vonatkoznak. Úgy is mondhatnám, hogy korrektebbek a vaddal szemben, hatásosabb a vadvédelem – mondta Esterházy Antal.

– Örülök, hogy ennyire kifogástalan a véleménye a lengyelhoni vadászattal kapcsolatban, de azért mégis azon az állásponton vagyok, hogy vadászati kultúra Lengyelországban nem rugalmas eléggé, kevesebbet törődnek a művészetekkel, nem építenek vadasparkokat és még sorolhatnám – mondta Bem tábornok.

Esterházy gróf nem akarta tovább feszíteni a húrt és miután kiürítették poharaikat, javasolta, hogy készüljenek fel a vadászatra, a kocsisok és erdészek várják a kivonulást…

Egy útelágazásnál megtörtént az eligazítás, a vendégek megkapták a golyós fegyvereiket, és kísérőik társaságában elfoglalhatták állásaikat. A kürtös jelt adott a hajtás beindítására és a csendesnek tűnő csererdőben beindult az élet.

A nap járása három és négy között lehetett, lehűlőben volt a levegő, enyhe szellő fújdogált. Bem tábornok élvezte az erdő illatát, de nem maradt sok ideje a tűnődésre, mert neszezést hallott a sűrűből; kísérőjével meghúzódott egy vastag fa takarásában. A csörtetés egyre fokozódott, majd egy fiatal, talán családjától elszakadt kancsi perdült ki a tisztásra, de ki tudhatja miért, mindjárt vissza is fordult. A történet alig hatvan lépésre játszódott le a tábornok előtt. A lövés sikerülhetett volna, ha a vad áll egy pillanatig, de nem úgy történt és most már Jeszenák báró állása felé csörtetett, hajtotta ösztöne.

Nem maradt idő követni a vad menekülését, mert az erdő mélyéből recsegés, ropogás hallatszott és hamarosan egy gyönyörű dámlapátos jelent meg a tisztáson.

Bem tábornokot kiverte a veríték, érezte, hogy hátgerincén végigcsorog a víz, mindez egy pillanatig tartott, hiszen ő is csak ember volt, mégpedig szenvedélyes vadász. Ám a pillanat töredéke alatt kísérője biztatására a vadászláz lecsillapodott és lövésre emelte fegyverét.

A tábornok nyugodtan célzott, nem remegett már keze és nagyon jó lövéssel – lapockán csapódott be a golyó – a földre küldte a koronás dámlapátost.

Jeszenák báró mintha válaszolni akart volna a tábornoknak, mert irányából dörrenés hallatszott. Utólag kiderült, hogy a tévedező kancsit hozta terítékre a báró. Miután megbizonyosodott az eredményes találatról, a tisztásra húzta hatvan kilós zsákmányát és a tábornok állása felé sietett, hogy elsőnek gratulálhasson, mert a hangokból és a tábornok kísérőjének üdvrivalgásából nagyon gyanította, hogy ott valami rendkívüli esemény történt.

A hajtás nemsokára véget ért, a kopók körültáncolták a hatalmas dámbikát. A terítékre melléfektetett kancsi nagyon aprónak és gyámoltalannak tűnt. A tábornok őszinte örömmel fogadta a gratulációk ceremóniáját, vendéglátói kézszorítását. Nem siettek, megadták a tiszteletet a vadnak és a vadásznak egyaránt…

Teljes volt az öröm a vadászházban, jó vacsora mellett vitatták a nap eseményeit. Élvezték az ünnepnap örömeit, ám Jeszenák báró kilenc óra felé bejelentette, hogy neki sajnos búcsúznia kell, nem akar ünneprontó lenni, de Galántán el akarja érni az éjféli vonatot. Reggelre a hivatalában szeretne lenni, mert jelenleg minden mulasztás és kihagyás a haza kárára lehet.

Búcsúzáskor Bem tábornok melegen magához ölelte a nyitrai nemes elöljárót. Az ölelést Jeszenák báró ugyanúgy, melegen, férfiasan viszonozta, mintha érezték volna, hogy útjaik örökre szétválnak és sosem találkoznak már össze.

Epilógus

Érdekes módon alakult a „szabadságharc lovagjainak” sorsa a nagy nemzeti bukás után. Kossuth Lajos (1802-1894) külföldre emigrált, de nem találta helyét a nagyvilágban. Igen magas kort ért meg és egy pillanatig sem adta fel a szabadságharc eszméjét.

Görgey Artúr (1818-1916) Világosnál kapitulált, s ezért kegyelmet kapott, sőt később a közvélemény megenyhült irányába és hazatérhetett. Pulszky Ferenc (1814-1897) emigrált, de később neki is megbocsátott a hatalom. Csányi Lászlót (1790-1849) és Jeszenák bárót (1800-1849) kivégezték. Erdősi Imre (1814-1890) tábori lelkész, a „branyiszkói hős” a szabadságharc után sok-sok üldöztetésnek, megpróbáltatásnak volt kitéve.

Bem és Guyon Richárd tábornokok Törökországba menekültek. Bem tábornok nem élt már sokáig, 1850 decemberében Halebben halt meg. Hamvait hazájába, Lengyelországba szállították. Szülővárosában, Tarnowban egy tavacska közepén, magas oszlopokon pihen szarkofágja. Aki Bem koporsóját óhajtja látni, annak bizony a magasba kell tekintenie és nem a földre.

Az angol származású Guyon Richárd csak hat esztendővel élte túl Bem tábornokot. Konstantinápolyban, 1856-ban hunyt el. Felesége Splényi Mária bárónő hűségesen követte kalandos vándorlásaiban.

Az ifjabbak közül Esterházy Antal (1820-1889) hűen hódolt tovább a vadászatnak és más sportágaknak. Vadászházában mindig büszkén mutatta vendégeinek az emlékezetes trófeát.

Esterházy István (1822-1899) valóban beváltotta ígéretét, és feleségül vette a nálánál húsz esztendővel fiatalabb Jeszenák Gizellát (1842-1915), aki 12 fiúgyermeket szült az Esterházy dinasztiának. Közülük János édesapja volt annak az Esterházy János (1901-1957) kisebbségi politikusnak, akit a második világégés után Pozsonyból az oroszok elhurcoltak, majd távollétében – in contumaciam – halálra ítélték. Kiadatása után a halálbüntetést életfogytiglanra változtatták. Bejárta Csehszlovákia összes börtönét, mígnem a morvaországi Mirov börtönében hunyt el végelgyöngülésben. Rehabilitációs pere, nevének megtisztítása folyamatban van.

(Megjelent: 2005. január-március, 4 részben)

Megosztás

Tweet